Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Protekcionista irányba fordulna az Európai Unió

Az Európai Unió politikai mitológiájának a szabadkereskedelem az egyik központi eleme, a szabadkereskedelem és protekcionizmus ellentétpárját a legtöbbször szinonimaként használja az európai integráció vs. nemzetállami bezárkózás kettősére. Aki tehát az európai államok minél szorosabb integrációjának, az európai gondolatnak a híve, annak árukapcsolás révén a minél teljesebb piaci szabadságot és a szabadkereskedelmet is automatikusan a támogatnia kell.

A globális gazdasági mechanizmusok fokozatos átalakulása, illetve a koronavírus által hozott gazdasági zuhanás azonban, úgy látszik, átértékelésre kényszeríti az EU-t, és a nagyvállalatai fokozottabb védelme érdekében protekcionista irányba mozdíthatja.

Bár elsősorban ideológiai elköteleződésként szokás a szabadkereskedelemre tekinteni, valójában ez egy adott globális gazdasági rendszeren belüli eszköz, amely konkrét érdekeket szolgál. És jelen pillanatban úgy tűnik, Európa politikai és gazdasági vezetői kezdik felismerni, hogy a szabadkereskedelem már nem biztos, hogy megéri nekik.

Talán nincs is jobb példa erre, mint az acélipar. A második világháború utáni európai integráció első lépése az az Európai Szén- és Acélközösség volt, amely viszonylag rövid időn belül kiiktatta a szén- és acélipart érintő vámokat Európában. És ezzel jelentősen javított a szektor globális versenyben elfoglalt pozícióin. 2019-re azonban odáig jutottunk, hogy az európai szabadkereskedelmi zónát megalapozó intézkedések – például versenyjogi szabályok és állami támogatásokat érintő korlátozások – épp az acélipar globális versenyképességének korlátjaivá váltak.

Az európai acélipart jó ideje sújtja az olcsóbb kínai import és egy túltermelési tendencia is, ezt a helyzetet tovább súlyosbították a Donald Trump által bevezetett amerikai védővámok, és a koronavírus miatti drasztikus (például az autóipart jelentősen érintő) keresletcsökkenés is. A német ThyssenKrupp épp ezen okok miatt szeretett volna összeolvadni az indiai Tata Steel európai lábával, ám ezt tavaly nyáron az Európai Bizottság versenyjogi és antitröszt indokokkal megakadályozta. A ThyssenKrupp bíróságon támadta meg a Bizottság döntését, mondván az átalakult globális piaci viszonyok között nem lenne piactorzító hatása a fúziónak.

A német acélóriás esetében ugyan még nincs döntés, de nemrégiben az Európai Unió Bíróságának Törvényszéke más szektorban hozott már döntést a nagyvállalatok javára. Május végén a törvényszék elkaszálta azt a bizottsági vétót, amely két nagy-britanniai távközlési cég egyesülését akadályozta meg. Gazdasági szereplők úgy értékelik, hogy ez a döntés a telekom szektorban cégösszeolvadások jelentős sora előtt nyithatja meg az utat, tovább koncentrálva a piacot néhány nagy szereplő kezében. A perben született döntés a dán versenyjogi biztos, Margrethe Vestagher pozícióját is jelentősen nehezítheti, a politikus ugyanis előző öt éves mandátuma alatt következetes antitröszt politikát folytatott.

De a trösztösödés, az ún. vállalati konszolidáció ellenfelei mostanság nemcsak jogi, de egyre erősebb politikai akadályokba is ütköznek. A közös európai gazdasági mentőcsomag bejelentésekor Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök is felhívta a figyelmet, hogy ideje lenne felülvizsgálni az uniós versenyjogi és állami támogatásokat illető szabályokat. Ahogy arra a brüsszeli Politico összeállítása is emlékeztet, a német és a francia gazdasági minisztérium a leghangosabb támogatója az általuk páneurópai gazdasági „bajnokok” névvel illetett nagyvállalatok létrejöttének, amelyek szerintük versenyezni tudnának az amerikai és kínai cégekkel.

Az Európai Bizottság el is indított már egy uniós szintű konzultációt, amely szeptember végén zárulna, és amelynek célja épp a Merkel-Macron páros által szorgalmazott szabályozási reform lenne. A konzultáció kezdetén Vestagher közzé is tett néhány javaslatot, amelyből kirajzolódik, merre is fejlődhet tovább a helyzet. Brüsszel egyrészt azt szeretné megakadályozni, hogy unión kívüli, állami támogatásokban részesülő nagyvállalatok – elsősorban a kínaiak – felvásárolhassanak európai cégeket. A koronavírus okozta gazdasági válság mindenhol jelentős pusztítást végzett a kevésbé tőkeerős vállalkozásoknál, így a nagyvállalati felvásárlás mindenhol komoly lehetőség, a Bizottság kimondottan az államilag támogatott kínai nagyvállalatoktól védené meg az európai piacot.

A másik irány a tagállamok által folyósítható állami támogatások szabályainak lazítása – Magyarország néhány napja már kapott is engedményeket ezen a területen.

Mindezek a tendenciák párosulnak a járvány után mindenki által hangoztatott maximával, mely szerint csökkenteni kellene a gazdasági tevékenységek globális kitettségét, vagyis csökkenteni kellene a termelési láncok hosszát, és minél önellátóbbá tenni egyes régiókat.

A végeredmény egy jelenleginél protekcionistább, saját vállalkozásai és egységes piaca védelmében erőteljesebben fellépő Európai Unió lehet.

És ezzel egyúttal szépen lelepleződnek azok az ortodoxiák, amelyeket technokraták ezrei évtizedeken keresztül az egyedüli járható útként adtak el: valójában ideológiai konstrukciók voltak csupán, amelyek bizonyos termelési módokat és bizonyos profitérdekeket támasztottak alá. Ám az új idők új működésmódokat kívánnak, azokhoz pedig új, „egyedül igaz” legitimációs ideológiák is fognak majd párosulni.

Nagy kérdés persze, hogy amennyiben bekövetkezik a fordulat, és az európai nagytőke a szabadkereskedelmen alapuló felhalmozásból a protekcionista felhalmozási módba áll át, annak milyen következményei lesznek az európai dolgozókra, azon belül is a kelet-európai dolgozókra.

Annyi most már biztosnak tűnik, hogy az egyik áldozat az eddig viszonylag következetes antitröszt politika lesz, amelynek hatására az európai nagyvállalatok további erősödésére számíthatunk. Ami általában nem jó a dolgozók érdekérvényesítési potenciáljára nézve. A tőkeszegény Közép- és Kelet-Európa vállalkozásai szempontjából jelentős változásra talán nem érdemes számítani, hiszen azok eddig is alárendelt szerepben voltak csupán a tőkeerős nyugati multikhoz képest.

Ám ha az állami támogatások szabályai lazulnak, és a protekcionista állami fellépés újra legitimmé válik a kontinensen, akkor a NER nemzeti burzsoáziát építő politikája ragadóssá válhat a régióban, bizonyos szektorokban a helyi nagyvállalatok pozícióit erősítve.

A tőke különböző frakcióinak ilyen módon való megerősítésének árát bizonyára a helyi dolgozóknak kell majd megfizetniük, tovább „rugalmasított” munkajogi szabályok és a munkáltatónak való kiszolgáltatottság további fokozódása által.

A Távol-Keletre kiszervezett munkaerővel szemben alkalmazott brutális kizsákmányolási mechanizmusok hazatérhetnek világ körüli útjukról.

A 2020-as években a közös munkás érdekérvényesítés jelentősége még a mostaninál is nagyobb lesz.