Aki a kapitalista társadalmat meg akarja érteni, annak először is e társadalom alapvető kategóriáit kell szemügyre vennie. Ezek pedig: az áru, a munka, az érték és a pénz. Az értékkritikai iskola (Wertkritik; jelesebb szerzők: Robert Kurz, Norbert Trenkle, Roswitha Scholz és Anselm Jappe) és a hozzá közel álló Moishe Postone elméleti tevékenységükben azt a Marx-olvasatot elevenítik meg, amelyből kiindulva ezen kategóriák mentén a kapitalista társadalom alapvető meghatározottságáról fogalom alkotható. Ez az ún. „ezoterikus” Marx-olvasat, amely az árufetisizmus elméletéből indul ki (melyhez természetesen hozzátartozik Lukács és Debord elméleti „hagyatéka” is), szemben az „exoterikus” Marx-olvasattal, amely az osztályharcot helyezi a kapitalizmuskritika középpontjába.

Ebben a cikkben röviden ezen „ezoterikus” kritikai irányzat főbb jellegzetességeit mutatom be.^[1]

Áru, érték, munka

A kapitalista társadalom árutermelő társadalom. Az árut viszont semmiképp nem szabad összetéveszteni az általában vett „dologgal”; az áru ugyanis társadalmi értéket képvisel, és ennek az értéknek a tartalmát a társadalmilag szükséges, vagy átlag-munkaidő teszi ki. Ezt az alapvető összefüggést könnyebb meglátni akkor, ha egy adott áru termelésére gondolunk.

Általában véve a termelés azt jelenti, hogy valamiből valami más lesz, azáltal, hogy az ember „beavatkozik” – tevékenységével „megformálja” a valamit. Így annak a változásnak a mértéke, ami a termelési folyamat két oldala (bemenete és kimenete) között fennáll, az ember sajátos tevékenysége.

A kapitalizmusban ez a tevékenység – itt: a munka – kettős jelleggel bír, akárcsak az áru. Az áru egyrészt, pongyolán mondva: valamire jó. Valamilyen szükségletet elégít ki – ez a „használati érték”. Másrészt más árukra cserélhető el és ebből a „tulajdonságából” adódik a csereértéke. Általánossága miatt a csereérték mindig „mennyiségi”, olyan harmadik, amivel minden áru mérhető – ezért szükségszerű, hogy ő maga semmilyen legyen (vagyis ne legyen semmilyen konkrét használati értékkel azonos).

A munka (a kapitalizmusban) kettős jellege szerint: konkrét, illetve absztrakt munka. A konkrét munka a minőségi szempontból sajátos (ahogy a költő mondaná: egyedi-egyszeri) tevékenységet jelenti. Az absztrakt munka másmilyen: a csereértékhez hasonlóan általános jellegű, mennyiségileg meghatározott. Ezért az absztrakt munka mindig egy, az idő mennyiségi (newtoni) fogalmával megragadható emberi erőfeszítés.^[2]

Azt mondtuk, hogy az áru értékének tartalma a társadalmilag szükséges, vagy átlag-munkaidő. Most már talán érthető, miért. Egy áru társadalmi értékét (melynek megjelenési formája a csereérték) az az emberi munkaidő adja, amely általában véve szükséges az adott áru megtermeléséhez. Azért kell, hogy az (absztrakt) emberi munkaidő legyen az érték tartalma, mert az árukat eleve azért termelik, hogy elcseréljék – vagyis az áru mérvadó tulajdonsága az, hogy mennyi értéket képvisel, nem az, hogy milyen szükségletet elégít ki.

Persze ez nem volt mindig így, vegyük például a pénzt. Ez voltaképp a kapitalizmus előtt „periferikus” szerepet játszott. Általános egyenérték volt ugyan, de egyáltalán nem mértek mindent pénzben; ha a csereérték és a használati érték kategóriáját visszavetítjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a pénzben is ez utóbbi volt az igazán érdekes: az, hogy mit lehet vele venni. A feudalizmusban szükségletek kielégítése végett termeltek (persze személyes uralmi viszonyok között), a csere maga a közösségek életének különleges és ritka jelensége volt csupán. Ezt a változást Marx a következő „képletpárral” ragadja meg: a kapitalizmus előtt a csere az Á – P – Á’ képlettel írható le. Egy árut eladok, de csak azért, hogy azzal valami mást vegyek. A kapitalista termelésben viszont a csere a P – Á – P’ képlet szerint működik. Ha van pénzem veszek vele valamit, hogy aztán eladjam drágábban.

Mivel a csere központi szerepet játszik a kapitalista termelésben (az árukat a csereértékük miatt termeljük), ez azt fogja jelenteni, hogy az árutermelés bizonyos tőke befektetése, valamilyen áru előállítása eleven emberi munkaidő kifejtésével (illetve kifejtetésével), és az előállt áru eladása, amivel a tőke gyarapodik.^[3]

Az árutermelés végeredményben tehát nem más, mint értéktöbblet-termelés: a kapitalista társadalmi gyakorlat célja az, hogy folyamatosan több és több értéket termeljen – tehát mind több és több emberi munkát alkalmazzon, vagyis több emberi munkaidőt kifejező árutömeget termeljen. Ebben áll a tőke, mint „automata szubjektum” lényege: az értéktöbblet-termelés úgy működik, mint egy algoritmus, egy program, tekintet nélkül az emberi szándékokra, a termelés valós terepének vagy a termelt áruknak a jellegzetességére (silány minőségű étel, klímaválság, stb.); a működése önműködés, melynek az egyének csak „maszkjai”, célja öncél, melyben a világ feloldódik.

Az érték válsága

Az értékkritika megértése szempontjából kulcsfontosságú elválasztani a kapitalista árutermelés felszínét, és az értéktöbblet-termelést – ami valahol a „mélyben” zajlik. A felszínen az értéktöbblet-termelés úgy jelenik meg, mint pénzbeli profit. Az individuális tőkék gyarapítják önmagukat a profit által. A profitnövelés (ami minden jó kapitalista számára kívánatos) vagy a termelékenység révén érhető el, vagyis az eleven emberi munkaidő hatékonyabb kizsákmányolásában; vagy egyszerűen több emberi munkaidő kizsákmányolásában.

Azonban idő annyi van, amennyi, így hosszú távon a termelékenység növelése az, ami a tőkének megengedi, hogy több pénz-áruhoz jusson. Ebben pedig a fő tényező a kapitalizmus története során a tudományok alkalmazása lett.^[4] Ha egy tőke egy technológiai nóvum alkalmazásával hatékonyabbá tudja tenni a munkafolyamatot, akkor több árut termel, alacsonyabb áron. Az értéktöbblet-termelés szempontjából ez a következőt jelenti:

Egy termelékenységet fokozó technológia alkalmazása után például az egy óra alatt egy munkás által megtermelt áruk száma nagyobb, mint előtte. Ez viszont azt jelenti, hogy egy darab áru kevesebb munkaidőt, s ezért kevesebb értéket képvisel. Vagyis ugyanazon értéktömeg megtermeléséhez több árut kell előállítani, mint a termelékenység növelése előtt. A technológiai fejlődés materiális szempontból folyamatosan növeli ugyan a termelékenységet, de az érték termelésének terhét nem tudja átvenni az emberek válláról, hiszen annak tartalma az emberi munkaidő.

Ehhez kapcsolódik a profitráta csökkenési tendenciájának motívuma. Az imént leírt folyamat a piaci verseny szintjén a következőképp fest: egy tőke fokozza a termelékenységet. Több árut fog termelni, olcsóbban tudja azokat eladni, ezért több pénz-árut kap, mint a vetélytársai. Azonban a technológia, amelynek segítségével előnyre tett szert, előbb-utóbb elterjed. Ez pedig azt jelenti, hogy a többiek felzárkóznak, így az előny elillan, és a profitráta csökken. Ebből kifolyólag a termelékenység – újabb és újabb technológiák alkalmazásán alapuló – fokozása folyamatos kényszerré válik az ún. „gazdasági szereplők” számára.^[5]

Ami végül az érték kiürüléséhez fog vezetni.

Története során a kapitalizmus az érték válságát (vagyis az árutermelés belső válságát) úgy kerülte el, hogy terjeszkedett. Először a nem áru-termelő ágazatokat (pl. a mezőgazdaságot) kebelezte be a kapitalizmus, aztán pedig az emberi élet minden mozzanatára kerített egy árut, amit termelni lehet.

Így a folyamatos terjeszkedés révén mindig létrejöttek új iparágak, amelyek „felszívhatták” az egy-egy technológia miatt „fölössé” vált munkaerőt. Ez rendkívül fontos volt, mert az értéktömeg attól függ, mennyi emberi munkaidő kerül kifejtésre a termelés során.

Csakhogy – és ez lényeges fejlemény – a 70-es években bekövetkezett a mikroelektronikai (vagy a harmadik ipari) forradalom.^[6] Az ezzel alkalmazhatóvá vált technológia sajátossága, hogy nem hatékonyabbá teszi az emberi munkaidőt, hanem kiiktatja – ez az automatizáció. Teszi ezt úgy, hogy nem egyik vagy másik termelési ágban válik fölössé egyre nagyobb mennyiségű munkaidő, hanem egyszerre az összesben (még a szolgáltatói vagy szállítási iparágakban is). Ez az érték kategóriájának fokozatos kiürüléséhez és az értéktermelés elavulásához vezet.

Szocializmus vagy barbárság

Az értékkritikai iskola már az 1999-es kiáltványában felhívta a figyelmet a munka társadalmának azon tendenciáira, amelyek a barbárság irányába mutatnak.^[7] Az anyagi dőzsölés helyett a munka világának fogyatkozó kegyei azok, amelyek az árutermelés végső válságában megrekedt emberiségnek jutnak. Mi történik, ha egy olyan társadalomban, amelyben a munka az egyetlen, ami révén az ember kiérdemelheti életét, egyszer csak kezd elfogyni a munka?

Az érték válságának következményei az egyre növekvő fölös embertömegek, akik munkaidejére már nincs (pontosabban nem lehet) szükség. A kiváltságosak azok lesznek, akik egyáltalán dolgozhatnak.

Lassan eltűnnek azonban a biztos munkahelyek, a létbizonytalanság egyre elterjedtebbé válik (ezt a mi generációnk meg is érzi), elszaporodnak az egyre abszurdabb munkák („überizáció”). Az árutermelő társadalom az utolsókat rúgja.

A forradalom azonban nem garantált: az értékkritikai iskola számára a szocializmusba való átmenet nem szükségszerű. Szocializmus vagy barbárság – az utóbbi lehetősége egyre nyilvánvalóbb, sőt: egyre kevésbé lehetőség, és egyre inkább valóság.

Ebben a helyzetben – Robert Kurz szerint – a szocializmus újragondolására, újbóli feltalálására van szükség, immár a kapitalizmus lényegét alkotó kategóriák ismeretének birtokában.^[8]

A kategóriák történetisége

Az értékkritika nem egyszerűen „alternatív” kapitalizmuskritika, a kritika „másik oldala”. A meglehetősen militáns mozgalom kíméletlen bírálattal viseltetik a „hagyományos” (Postone) vagy „munkásmozgalmi marxizmus” (Kurz) iránt. A fő botrány az értékkritika szempontjából az, hogy a kapitalizmus ezen kritikái ennek kategóriáit transzhistorikus módon kezelik: vagyis úgy, mintha ezek a kategóriák az emberiség kezdetétől fogva meghatározó részei lettek volna az emberi létnek.^[9] Kiváltképp érvényes ez a munkára, melynek a létező szocializmusban mondhatni saját mitológiát költöttek;

a munka mint az, ami az embert megkülönbözteti az állattól – ebben talán egyet tudott volna érteni Reagan és Mao. De a munka mint a kapitalizmus sajátos kategóriája – történeti. Egy középkori paraszt nem (absztrakt, munkaidő-mennyiséggel mérhető) munkát végzett és nem árukat termelt. Időfelfogása, egyáltalán világa teljesen más volt, mint a modern „munkaalanyé”.

A kapitalizmus kategóriái ugyanúgy történetiek, ahogy a kapitalizmus.^[10] Ha transzhistorikusan értjük ezeket, akkor nem csak a múltba vetítjük őket, hanem a jövőbe is; ha az áru, a munka és az érték fogalmait nem a kapitalizmus sajátos kategóriáiként kezeljük, akkor képtelenség lesz újragondolnunk a szocializmus fogalmát, vagy elképzelni bármit, ami a kapitalizmus fétisrendszerén kívül állna.

Ugyanakkor az is fontos, hogy a kapitalizmust magát azokkal a fogalmakkal ragadjuk meg, amelyek lényegileg tartoznak hozzá, vagyis működésének elemi, és – bizonyos értelemben – változatlan kategóriái. Ezért az értékkritika visszautasítja az osztályharcot mint a kapitalizmus kritikájának végső kategóriáját.

Az osztályharc szerintük a tőke és a munka közötti ellentét egy megjelenési módja – de egyáltalán nem szükségszerű, hogy ez az ellentét osztályok közötti ellentétként jelenjen meg. Jelenleg éppen azt tapasztaljuk, ahogyan ez az ellentét „beköltözik” az egyéneken belülre: a felügyelés és fegyelmezés önfelügyeléssé és önfegyelmezéssé alakul. Emellett – például Norbert Trenkle szerint – maga az osztálykategória kezd működésképtelenné válni; az osztálytudat eltűnése a társadalomban végbemenő osztálytalanodási [deklassierung] folyamat következménye.^[11] Az osztályon belüli szolidaritást kiváltó valóságos kapcsolatok és az azt lehetővé tevő előfeltételek (pl.: egyazon gyárban dolgozó nagy tömegek) eltűnnek, amint a társadalom tovább porlad. Így az osztály fogalma ma nem képes pontosan megjelölni egy „forradalmi szubjektumot” – még az sem biztos, hogy ilyen létezik.

A munka eltörlése

Bár az értékkritikai iskola szerint a gyakorlat és az elmélet különálló szférák, amelyeknek ilyenként kell elismerniük egymást, az értékkritikából következik egy lehetséges kiút: a munka eltörlése. Az értéktöbblet-termelés elavulásának és az érték összeomlásának – mint azt megmutattuk – az az oka, hogy a termelés anyagi oldalán egyre kevesebb emberi munkaidő-kifejtés szükséges. Mivel az eleven emberi munka fölösleges kiadásnak bizonyul, a versenyképesség miatt kiiktatódnak a termelési folyamatból – csakhogy ezzel maga az érték, mint kategória üresedik ki, és végképp képtelen lesz a társadalmi valóság közvetítésére.

Ezen a ponton szükséges a társadalmat újragondolni, feltéve, hogy nem tartjuk kívánatosnak a barbárságba zuhanását. Az értékkritikai iskola nem véletlenül magát a munkafétist veszi kereszttűz alá. Ugyanis a munka a fő közös elem az egymással ellentétes politikai irányzatokban – abban, hogy dolgozni kell, mindenki egyetért. Csakhogy ez egyáltalán nincs így. A technológiai fejlődés egy valamennyire értelmes társadalomban a munka fokozatos visszaszorulását eredményezné (ez volt az újkor egyik nagy álma), de mivel a kapitalista társadalmakban nem emberi szükségletek kielégítése végett termelünk, hanem az értéktöbblet elérése végett – a munka nem tud elfogyni. Ha pedig történetesen (épp) fogyni kezd, úgy fogyatkozik azok száma is, akik elfogadható életet élhetnek.

A munka eltörlése ezért szükséges mozzanata bármilyen elgondolásnak (hogy forradalomról ne is beszéljünk), amely a kapitalizmuson túl akar lépni. Ugyanakkor az értékkritika visszautasítja azokat a gyors megoldásokat, mint az egyetemes alapjövedelem – amely valószínűleg a szociális állam további leépítését szolgálná –, de az olyan baloldali programokat is, mint a társadalom demokratizálása vagy a javak egyenlőbb elosztása.

Ha a társadalom továbbra is árukat termel, és a munka tengelye körül forog, az érték égisze alatt, akkor a demokratizálódás csupán a válság önmenedzselését jelenti.^[12] Az újraelosztó megoldások pedig nem érintik a válság alapvető kategóriáit – az egyenlőtlenség újra fog termelődni. Az érték válságával szembe kell néznünk. A munka eltörlése egy működésképtelen koordináta-rendszer eltörlését jelenti, mely után valami egészen más vár.