Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Európa-komplexus

Mindenki tudja, hogy a Sargentini-jelentés alapján az Európai Parlament többsége – mindenekelőtt a jogállamiság hiányai miatt – elítélte a magyar kormány, a magyar állam politikáját. A nagy hatalmú magyarországi kormánypárt talán kieshet a konzervatív európai pártszövetségből. Kevesebben vették észre, bár legalább ennyire fontos, hogy az ENSZ is elmarasztalta a magyar állam joggyakorlatát és alkotmányos teljesítményét.

A strasbourg-i szavazás végkimenetele átmenetileg megerősítheti a hivatalban lévő magyar kormányt, mert sokan nemzeti szégyennek érzik a magyar állam elmarasztalását, ráadásul a magyarországi ellenzéki pártok – amint megszokhattuk – megint idétlenül viselkednek, ami ezt az érzést és a belőle fakadó haragot csak fokozza.

A lényeg az, hogy az Európai Parlament (és az ENSZ!) a magyar állam által is hivatalosan elismert kritériumok szerint elmarasztalta Orbán Viktor jobboldali (sok tekintetben szélsőjobboldali) kormányát, megállapította, hogy a mai magyar állam nem tekinthető alkotmányos-szabadelvű jogállamnak.

Ez – akármilyen mércével mérünk – hatalmas morális vereség.

De az autoritárius, etnicista politika nagyon népszerű az egész világon, bár nem jár együtt mindenhol a hatalomnak az államtól a hatalmat gyakorlók informális körébe való átzsilipelésével, a formális állam leépülésével és az informális, ún. mély állam hatalomátvételével, a nemzeti vagyon hajmeresztően nagy részének az államvezető vazallusai és tágabb családja birtokába utalásával, mint – sajnos – Magyarországon.

Orbán Viktor miniszterelnök Kirgiziában világossá tette (nem először), hogy a magyar nemzet szellemi otthonát nem Európában véli föllelhetni. A magyarországi lakosság véleménye ambivalens: erős a Nyugat-ellenesség és erős dr. Orbán úr kormánypártjának tekintélye, de paradox módon az Európai Unió is népszerű, legalábbis mostanáig népszerű volt.

Mindez azonban csak a fölszín.

A mélységet idézettel fogom megvilágítani, amely az Orbán-rezsim egyik legfontosabb ideológiai és kulturális exponensétől, a magyarországi jobboldal legbefolyásosabb publicistájától származik. Írásának alkalma a Serena Williams amerikai hivatásos teniszjátékosról megjelent durva gúnyrajz, amelyről a nagyhírű Bayer Zsolt így beszél:

„…karikatúra, amely igen találóan és tényszerűen kibaszott hisztis picsának ábrázolja a mérkőzésen kibaszott hisztis picsaként viselkedő teniszezőt. Igen ám, de a mai világban ez nem megy, ha kibaszott hisztis picsaként ábrázolsz egy kibaszott hisztis picsát, akkor mindjárt kiderül, hogy szexista vagy meg rasszista vagy. Ez persze már a nevezetes mérkőzésen szóba került, amikor Serena Williams leszexistázta és rasszistázta a bírót, aki merészelte figyelmeztetni, hogy ne viselkedjen úgy, mint egy kibaszott hisztis picsa. Sőt, le is tolvajozta és megfenyegette a bírót. Abban a biztos tudatban, hogy ő ezt megteheti, azon egyszerű oknál fogva, hogy néger. Na, ezért tessék szépen megnézni és jó sokfelé terjeszteni ezt a karikatúrát.

Nehogy azt hihesse a világ egyik legjobb teniszezője, nyugodtan viselkedhet kibaszott hisztis picsaként, csak azért, mert feka, és csak azért, mert az idióta liberális világ majd úgyis megvédi őt.”

Bayer Zsolt nem tehetségtelen ember, nekem régi személyes ismerősöm, ma a kormánylap, a Magyar Idők vezető kolumnistája, kormánytévék állandó szereplője, műsora van a Karc FM rádióban, a békemenetek (és minden nagyobb kormánypárti rendezvény) egyik „arca”, a hivatalos magyarországi (szélső)jobboldal kevés igazi szellemi vezérének egyike. Ezt a blogbejegyzését a Magyar Telekom hírcsatornája sok százezer mobiltelefonra továbbította. Engem a szöveg nem háborít föl, magyar újságolvasóként hozzászoktam az ilyesmihez. (Megjegyzendő még, hogy a fanatikus antifeminizmus/nőgyűlölet nemcsak a kormányzó érdekcsoport környezetére, hanem az egyre nagyobb hatású független jobboldali – vagy jobboldali ellenzéki – szcénára is jellemző: a „dzsenderfasizmust” és a „feminácikat” illető patologikus képzelgések a közösségi médiák sztárjainak a mindennapi betevőjéhez tartoznak. Az, amit a francia forradalom idején úgy neveztek: flagornerie populacière, akármilyen szadisztikusan véresszájú volt, kutyafüle ezekhez képest.)

Ami viszont számít, az annak a passzív-agresszív viselkedésmintának, annak az embertelen (elvont, ám pusztító) szenvedélynek, a megsemmisítésnek – a bejegyzés erőszakos szexuális vágyképpel végződik, azt már nem idézhetem – az a sötét éjszakája, képzetes pokla, amelyet Nyugaton és más helyeken valamelyest eltakarnak, elrejtenek. Létezni mindenütt létezik – minden társadalomnak megvannak a maga démonai – , de elfojtják, szublimálják, alárendelik a fölöttes énnek: ez a szokás a polgári társadalomban (ami távolról se ideális, de ez a legtöbb, amivel a hierarchikus társadalmak elő tudtak hozakodni eddig).

A jelenség egyik oka természetesen a szabadsághoz és a rangsorolásban kifejeződő elnyomáshoz fűződő ellentmondásos viszony a tőkés rendszerekben: a kifejezés (a szólás) formális szabadsága önrombolóan szabadságellenes tartalmak kifejeződésében jelenik meg. A modernségben gyakori nihilisztikus, szinte tárgytalan uralomvágy fölszabadulásnak érzi magát (ezt nevezik „represszív deszublimáció”-nak), és ez a fölszabadulás nőgyűlölő-ambivalens, erőszakoló-leteperő-bántalmazó-gyilkoló fantáziákat visszhangozó, magát öniróniával mentegető-leplező, képzelt-verbális orgiában végződik. De ehhöz nem is kell „a nő” (pláne „a néger nő”) viszolygó vágyképe, a szadisztikus pornográfia szimbolikus használata. A szélsőjobboldal (és hatására olykor a mások) szövegét minden támadott beszédtárggyal kapcsolatban a mélységes szexuális és érzelmi ambivalencia jellemzi, amit fölületes dolog „gyűlölködésnek” nevezni.

A legsértőbb az idézett szövegrészletben a „hisztis” jelző, amely ismeretes nőgyűlölő jelzés (marker, tag): a nő irracionalitására utal, aki „cirkuszol”, mert nem bír az indulataival, amelyekkel a hímdominancia (és a hímdominancia alatt megfegyelmezett „asszonyiság”) el tud bánni. Az, hogy a szöveget produkáló férfi tombol, exhibicionista („mutogatós”) stílusban ismételgeti „a csúnya szavakat”, amelyektől mindig óvta a fölöttes énje, amelyet ő most a tudattalan gyehennájából védelmez, elátkozva önmagát: azt jelenti, hogy az ödipuszi, fenyegető-védelmező apafigura soha, de soha nem fogadja vissza, nem bocsát meg, nem fordítja boldogítóra az agresszív represszió szerencsétlenségét. Nincs visszaút. Mindenkinek megmutatta…

És itt már nem Bayer Zsolt írásművészetéről van szó, hanem arról a szisztémáról, amely az ilyen és hasonló szövegeket a közösség jelképes középpontjába emeli, miközben – épp ellenkezőleg – a hagyomány, a régimódi önfegyelem, a kalapos-nyakkendős-sárcipős-esernyős, kezet csókoló és névnapot tartó ódon férfiasság és szolgálatkészen flörtölő nőiesség („milyen szép ma, kedves Klotild, irigylem a vőlegényét” – „pá, Elemér, ne udvaroljon, hallja, maga huncut”) nosztalgiája háborgatja a kollektív emlékezetét. Együtt a sose vagy alig létezett politikai múlttal, amelyet a beszántott, termőre fordult tömegsírból óhajtana rekonstruálni.

A Nyugat sokat (és joggal) emlegetett kétszínű alakoskodása, képmutatása („tartsuk fönn a látszatokat, hátha lesz majd valami”) civilizációs forma.

A régi tartalmakból (evangyéliomi keresztyénség, racionalisztikus és szabadsághívő fölvilágosodás stb.) szinte semmi se maradt. Nem érti a kortárs történelmet az, aki nem látja, hogy az elnyomó és kirekesztő társadalmi gyakorlatokkal együttélő, moralizáló nyugati diskurzus a polgárság (és a polgári „világ”) utolsó menedéke. Amikor a Bundestagban Schäuble, Merkel és Schultz – nem éppen a politikai kedvenceim, sőt – a rituális antifasizmus megbotránkozott közhelyeit ismétli fölindultan, amikor az elviselhetetlenül szónokias Macron „bátran” szembeszáll a rég eltűnt nacionalizmussal (az etnicizmus nem nacionalizmus, a fajgyűlölet se), akkor szimbolikusan és persze tehetetlenül az utolsó védvonalakat őrzi az áradó (poszt)fasiszta szennyáradattal szemben, amely már ott hullámzik az alagsorban.

„Európa”, vagyis a nyugat-európai establishment a fejetlen védekezésnél nem tud jobbat.

Az 1914 előtti kapitalizmus a személyi függőség társadalmát Észak-Amerikában és Nyugat-Európában fölszámolta, bár sok helyen (pl. a Habsburg-monarchiában) fönntartotta a régi hierarchiák külső héját (a régi Magyaroszágon az 1918/19-i forradalmakig mind a munkásosztály, mind a parasztság teljesen ki volt rekesztve a politikai részvételből), ezen kívül pedig a faji és nemi rangsort és a jogállamon kívüli, brutális gyarmati uralmat. Ez az a mixtúra, amelyhöz így vagy úgy visszakívánkoznak a konzervatívok, akik tudják, hogy – bár a liberalizmus a XVII. századból ered – a képviseleti kormányzat és a közvetett, ám formailag teljes politikai részvétel együttese (ezt nevezik nevetséges túlzással „liberális demokráciának”) csak az 1960-as évek (a gyarmatbirodalmaknak és Amerikában a faji elkülönítésnek, a feketék jogfosztottságának a megszűnése) után jött létre. Ezt szeretné visszacsinálni az alt-right vagy Európában az orbánizmus.

A „natalizmus” (a fehér lakosság termékenységének növelése) összeköti (rassz és dzsender) a különféle biopolitikai repressziókat, és hiperszexualizálja az államot.

A „gyermektelenekre” tett megvető kormányzati észrevételek – figyeljünk a gesztus implicit homofóbiájára –, no meg a kasztrációs javallatok háttere a „fekete szexuális fenyegetés” (a „vitálisabb”, „érzékibb” és „potensebb” déli és keleti hím régi fajgyűlölő mítosza) általi mobilizáció, amely a tekintélyelvű hatalmi rendszer konszolidációjának régi titka (már az első világháború alatt a francia hadsereg szenegáli ezredeivel rémítette az északi, szőke, szende szüzeket oltalmazó német hadi propaganda).

Nyugat-Európa egyrészt védekezik a keletiek (a muszlim bevándorlók, menekültek és a már letelepedett muszlim kisebbségek) ellen, másrészt védekezik a keletiek (a már a védvonalak mögé behatolt, antimodernista, etnicista kelet-európaiak, többek között a milliószámra érkező vendégmunkások) ellen, azaz alapvetően nem az elveit, hanem a civilizációját próbálja oltalmazni „az idegen barbárok” támadásától, amivel kinyilvánítja, hogy alapjában egyetért Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel és elvbarátaival, mert maga is etnicizálja és rasszosítja – többnyire burkoltan – azt az elvinek tetsző távolságot, amely a kelet-európai zűrzavaros, instabil féldiktatúráktól állítólag elválasztja. (Ld. még ezt.)

Bizarr és groteszk máskülönben, hogy Nyugat-Európa legfőbb – klasszikus értelemben vett – ellenfele nem Kelet-Európa vagy a Közel-Kelet, hanem az amerikai és brit kormány. De nem a klasszikus geostratégiai ellentétről van itt most szó.

Ezt egyébként jól, bár homályosan érzékeli a budapesti szélsőjobboldal, és nem szeretné érteni a budapesti liberális – és igen kis részben baloldali, antikapitalista – nyilvánosság.

A magyar sajtóból – valamennyire még a „balliberális” magyar sajtóból is – kiszüremkedő ödipális pánik jól illusztrálja, hogy az öngyarmatosító kelet-európai „politikai közösségek” még mindig a Nyugattal azonosítják a gyűlölt atyai tekintélyt, amellyel szemben a kitagadott, elűzött, összeszidott törvénytelen gyerek öncsonkító lázadását indítják meg hatósági asszisztenciával. A már két évszázada a „racionalizmussal” és „individualizmussal” azonosított Nyugat, a „mítosszal” és a „közösséggel” azonosított Kelet (ez a „Kelet” eszmetörténetileg a „német nép” romantikus fantazmáiból származtatható le egyébként) az „elmaradottság” és „vereség” panaszdalainak visszája – a kisebbrendűségi érzést csodálattá áthamisító kelet-európai liberálisok nyugati „sikernek”, „teljesítménynek”, „versenyképességnek”, „stabilitásnak”, „rendezettségnek”, „műveltségnek” stb. nevezik ugyanazt, mondván, hogy mi azért nem vagyunk „modernek”, mert nincs polgárságunk (ostobaság), nincs középosztályunk (bárgyúság), mert „államfüggők” vagyunk (vakság), mert nincsenek szabadelvű hagyományaink (féligazság).

A kelet-európai modernség más természetű, de ehhöz meg kellene érteni a „valóságosan létező szocializmus”-nak nevezett modernizáló rendszer történetét, az ügynökjelentéseken túl. Pillanatnyi bajaink nem különböznek annyira a Nyugat bajaitól, az Orbán-csoportnak olyan ideológiája és programja van, amely egylényegű a nem totalitárius nyugati, továbbá közép- és délkelet-ázsiai, indiai, latin-amerikai posztfasiszta fejleményekkel.

A magyar értelmiségnek azonban megvan az a viszonylagos előnye, hogy a maga klinikai egyértelműségével épp Magyarországon jelentkező, a szűkebb régiónkban kétségtelenül legrosszabb variáns fölkínálkozik elemzésre, habár értelmiségünk eddig óvatos hallgatásával és klisétermelésével tűnt ki. Átengedte a politikai gondolkodást az internet nem túl művelt és tájékozott idénymunkásainak, akik a szélsőjobboldal agresszivitásával a posztliberális nihilizmus gúnyát és elképedt megvetését szögezik szembe, ami – mondani se kell – semmire se jó, bár olykor mulatságos.

Tanulságos, hogy néhány hónappal az „ÁLLÍTSUK MEG BRÜSSZELT!” kampány után a viszonzatlan szerelem csalódottsága és sztereotip átkozódásai jellemzik a (szélső)jobboldali médiák által belakott nyilvános teret. Schmidt Mária Széchenyi-díjas terrorigazgató és (újabban) sorsigazgató szokásos stílustalanságával „németizálásnak” nevezi az európai jogállami ellentámadást, habár a néhai osztrákellenes-németellenes, ómódi nacionalizmus föltámasztása elég reménytelen rögtönzésnek tetszik a posztnacionális etnicizmus korában. Tessék csak az arabokhoz és a cigányokhoz ragaszkodni, az mindig beválik.

De hát szerették valaha a Duna-medencében „Európát”?

Talán titkon, ki tudja.

Nehéz ellenállni annak az adys érzésnek, hogy honunk elátkozott, hogy nincs kiút, hogy halál-tó Magyarország. De ez nárcisztikus érzelem lenne, hiszen az ilyesmi hovatovább egyetemes, bár eldicsekedhetünk szimptómáink radikalitásával.

Az ödipális pánik és a perverz etnikai gőg/öngyűlölet megköveteli, hogy mi legyünk a legrosszabbak, hiszen semmi se fájdalmasabb az eltaszított, szeretetvágyában frusztrált, infantilizált közösségnek, mint a közöny. Ha nem lehetünk elsők, hát legyünk utolsók.

Én nem osztozom ebben a negatív romantikában, bár a vonzását érzem. Meg kell próbálni kibontakozni a kollektív halálvágy végzetes öleléséből. A társadalombírálat nem megváltás és nem utópia. Szerény eszköze annak az emancipációnak, amely vagy bekövetkezik, vagy nem. Ha nem több, mint a reménytelenség józan nyugalma, talán akkor is ér valami keveset. Üdvözlet az olvasónak.

­­­­­­­­­­­­­­­­­­

Ennek az írásnak az első változatát a Kolozsváron szerkesztett Transindex közölte itt.

Címlapkép: Vasfüggönymaradvány Csehországban, Čížovban (Zaisa). Fotó: Pudelek, Wikipedia.
Olvass tovább!