Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Witman fiúk ideje lejárt

A politikai közélet, legalábbis Budapest belső részeiben még mindig forradalmi hevületben ég. A Witman fiúk körülöttünk vannak. Mély frusztrációjukat, hogy forradalmat sem voltak képesek csinálni, most próbálják oldani. Aki az útjukba kerül, szembe dobják egy marék homokkal. Mérce nincs.

Az elmúlt választások egyik nagy tétje az volt, hogy a külföldön élő, kivándorolt magyaroknak kínál-e bárki is esélyt arra, hogy ne távolodjanak, hanem közeledjenek, esetleg visszatérjenek hazájukba. Elhagyták ugyan, de elszakadni nem akarnak. Annak ellenére, hogy a magyarországi politikai diskurzus, a hazai verbalitás és tegyük hozzá a közéleti morális válság is elementárisan taszítja őket. Akik elmentek, lassan hozzászoktak a német, brit, francia, belga és egyéb közszolgálati műsorok és az általános közbeszéd stílusához. Igen, elkényelmesítette őket is, hiszen lassan már nem is értik, pontosan mi is történik Magyarországon. Érzik, nem jól mennek a dolgok, de kétkedve követnek minden próbálkozást. Elbizonytalanodtak, meg lehet-e menteni még valamit.

Vannak azonban egyesek, akik nem akarnak és nem is tudnak lemondani sem a hazájukról, sem arról a vízióról, ami egy új Magyarországról szólna. Lehet, nem is újról kellene beszélni, hanem csak a reményről, ami ugyan egyre homályosabban, de még él bennük. Olyan országról beszélnek, ahol nem erény a lopás, nem bűn a szorgos munkával megdolgozott anyagi létbiztonság, nem státuszszimbólumokat halmoznak, nem fürkészik és leginkább nem az alapján ítélik meg az embert, ki mit tudott elérni az életben. Ahol megmaradt még a morális tartás.

János iskolája belengte az országot. A Witman fiúk is ebbe az iskolába jártak. Megtanították nekik is, aki vesztes, annak semmije sincs, aki nyertes, az mindent csak lophatott. Ahol az új politikusi generáció kettős életre készül: a magánéletire és a politikaira. Ahol sikk állatot kínozni, miközben tagja lehet az állatvédelemért küzdő pártnak. Vagy teli torokból szónokol a kereszténydemokrácia magasztos értékeiről az akol melegében, de mihelyst szétszélednek, ezen értékek is elvesznek, relativizálódnak.

Káosz van a fejekben és a lelkekben. Nincs alku, nincs kompromisszum, sem megértés, vagy egyik, vagy másik kasztba tartozhat az ember. Nem lehet a Witman fiúk szerint ökopolitikus az sem, aki kocsiba ül. Illetve üljön, csak ne mutassa meg. Mást sem, nem lehet önmaga sem, és különböző sem, mert kitaszítják. Transzparencia helyett a manipuláció dívik. A média pedig mindebben aktív partner, nincs mérce, csak a szenzáció és a megalkuvás. A tömeg meg hol értetlenül, hol viszolyogva követi ezt, de leginkább rá se ránt már. Vége van. Nem kérnek ebből se kevesebbet, se többet.

A lelkük mélyén még valami azért rág: tényleg törvényszerű, sorsszerű-e, ami körülöttük történik? Valóban az jut nekünk osztályrészül, hogy csendben kelljen asszisztálni az ország eltulajdonlásának? Lehunyt szemmel, igavonó állatként a köröket tenni, nem kérdezni, nem faggatni. Hiszen korrupcióról már lassan értelme sincs beszélni, már régen magunk mögött tudjuk ezt a kategóriát. Új nyelvi kód- és erkölcsi rendszerre lenne már szükségünk, hogy értelmezni lehessen a körülöttünk kialakult állapotokat.

És mégis vannak újak és újak, akik tenni akarnak. Azért, hogy ne kelljen a gyerekeket elküldeni a világba jobb tanulásért vagy a megélhetésért, ne kelljen elmenekülni a gyűlölet beszéde elől, ne kelljen parkokat és sétányokat letarolni egy-két új szexi betontömb megépítése miatt. De szabadon lehessen önkéntes munkát végezni, be lehessen kapcsolódni társadalmi vitákba, új morált kialakítva.

Ahogy a rendszerváltozás idején kialakult a politikai pártstruktúra, úgy kezdett formálódni a jelenlegi, a XXI. századi is. Ennek egyik fő erejévé, több szempontból is az ökopolitika képviselői válhatnak. Integráló erőként tudnak befogadni környezetvédőt, mélyszegénység felszámolásáért küzdőt, állatvédőket, esélyegyenlőség melletti és a társadalmi és szociális kirekesztés ellen küzdőket, társadalomtudományok ismerőit, akik az erőszakmentességet és az együttműködést tekintik a társadalmi, gazdasági innováció és fenntarthatóság kritériumának. Nem azt lesik, mit vihetnek, hanem azt becsülik, amit mindenki magával hoz. Tudják, mindenki esendő, hibázhat és senki sem született ökopolitikusnak. Nem a bajszodat nézik, és nem értékelik jobban a kopott öltönyödet, vagy éppen lila foci felsődet sem. Mert nem a látszat a fontos, hanem a tartalom. Van, aki tanulta, van, aki tanítja és gyakorolja, van, aki pedig még tanulja. De tudják egymásról, otthon vannak, bíznak egymásban és a közösségük erejében. A Witman fiúktól meg már régen elköszöntek.

A szöveg Kendernay János, az LMP elnökségi tagjának válasza a Mércén megjelent vendégpublicisztikára. (nyitókép: MTI / Balogh Zoltán)

Olvass tovább!