Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért mondtam le a beszélgetést a Kertész Imre Intézet vezetőjével?

Néhány héttel ezelőtt Galambos Ádám evangélikus teológus megtisztelő felkérésére vállaltam, hogy február végén a Petőfi Irodalmi Múzeumban részt veszek egy beszélgetésen Hafner Zoltánnal, a Kertész Imre Intézet vezetőjével. A téma Kertész Imre életművének mai helyzete lett volna. A kikötésem annyi volt, hogy kizárólag a Kertész-hagyaték sorsáról és a Hafner Zoltán által vezetett intézmény tevékenységéről szóljon a beszélgetés. A kikötésemet Galambos Ádám tolmácsolta, és tudomásom szerint Hafner Zoltán el is fogadta.

(Fotó: MTI / Bartos Gyula)

Előzetesen úgy gondoltam, hogy bár a Kertész Imre Intézet létrehozására semmi szükség nem volt, és a léte kifejezetten káros, de befejezett tény, ezért most már csupán azt lehet és kell elérni, hogy nyilvánosan, az irodalmi intézményrendszer szakmai központjaival együttműködve, így bizonyos ellenőrzés mellett végezze a munkáját.

A probléma lényeges eleme, hogy Schmidt Mária és az általa vezetett Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, amelynek részeként a Kertész Imre Intézet működik, semmiféle szakmai bizalmat nem érdemel.

Személyesen Schmidt Mária semmiképpen, aki a Sorsok Háza névadásával bornírt szóviccet csinált Kertész Imre Sorstalanság című regényéből, egyben világossá tette, hogy semmit, de igazán semmit nincs szándékában megérteni a holokauszt magyarországi történetéből.

Komoly fenntartásokkal ennek ellenére úgy véltem, az irodalommal foglalkozó egyetemi és akadémiai körök nem engedhetik meg maguknak, hogy ne tegyenek legalábbis kísérletet szakmai kapcsolat kialakítására a Kertész Imre Intézettel, mert Kertész életműve a magyar és az huszadik századi európai kultúra legnagyobb értékei közé tartozik. Akkor is az lesz, amikor mi már nem leszünk, és az Orbán-rendszernek is régen vége lesz.

Ezért a hagyaték egyetlen részének gondozása, kiadása és értelmezése sem lehet egy, jelenleg a nyilvánosság teljes kizárásával működő, semmiféle szakmai ellenőrzés alatt nem álló intézmény előjoga.

Egy olyan adófizetői pénzből működő intézményé, amelynek ma még a telefonszáma és az emailcíme sem ismeretes.

Miután 2018. január 25-én este meghallgattam a Klubrádióban egy interjút Hafner Zoltánnal, csekélyke illúzióm is elszállt. Beláttam, hogy tévedtem. Úgy döntöttem, haladéktalanul lemondom a vele tervezett beszélgetést.

A Kertész Imre Intézet vezetője intézmények és személyek sorát sértette meg, vonta kétségbe munkájukat, és egy sor dologban nem mondott igazat.

1. Hafner azt állította, hogy Kertész 2006-ban ingyen felajánlotta a hagyatékát a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, de a Múzeum nem bizonyult fogadókésznek. Ha ez így volt, az intézmény E. Csorba Csilla vezetése alatt elemi szinten sem látta el a feladatát. Hafner állítása ezt jelenti. Kertész mindenesetre nem említi A nézőben a PIM 2006-os visszautasítását. Nem is említheti, mert A néző utolsó jegyzetei 2001-ben keletkeztek, öt évvel korábban a Hafner által jelzett időpontnál.

A könyv 302. oldalán ezt írja Kertész:

„Elhatároztam, hogy valamennyi autográf anyagom emigrációba vonul. (…) Dacból, metafizikai sértődöttségből megemlítettem valahol, mégpedig cselekvő emberek jelenlétében, hogy itt, ahol vagyok, nem érzem biztonságban a művemet; erre beindult a gépezet. Valaki szólt valakinek, létrejött a találkozás, majd a többi. Én pedig, nem annyira korrektségből, mint átkozott udvariasságomtól vezettetve, kitartottam szavam mellett, igyekeztem koherensnek mutatkozni”.

A kötet szerkesztője Hafner Zoltán volt. A Berlini Akadémia honlapja szerint a Kertész-hagyaték első részlete 2002-ben került Berlinbe, vagyis a tárgyalások igen gyorsan sikerre vezettek, és a szerződés megköttetett. Következésképp 2006-ban Kertész aligha kereste fel ugyanezen célból a Petőfi Irodalmi Múzeumot, mert azzal törvényt sértett volna.

A Petőfi Irodalmi Múzeum és Kertész Imre kapcsolata egyébként hosszú múltra tekint vissza. Kertész életműve hozzáférhető a PIM kezelésében álló Digitális Irodalmi Akadémia honlapján. 2004-ben a PIM a Magvető Kiadóval közösen 2 CD-ből álló Hangoskönyvet adott ki Kertész Imrétől. A hangoskönyv szerkesztője Hafner Zoltán és Kelevéz Ágnes voltak. 2008-ban a PIM pályázatot adott be az NKA-hoz, hogy megvásárolhassák Hafner Zoltántól azt az interjút, amelyet a Magvető Kiadó felkérésére 2003 januárja és 2004 májusa között készített Kertész Imrével Berlinben. Az interjú anyaga természetesen ma is megvan a PIM Hangtárában, ahol azonban csak Hafner Zoltán külön engedélyével kutatható.

Ezt követően a PIM 2009-ben ünnepséget rendezett Kertész Imre 80. születésnapjára. A későbbiekben is rendezvények sokaságát szentelte az író műveinek. 2014-ben ugyancsak itt tartották meg Kertész 85. születésnapját. Az esten Balog Zoltán, Csorba Csilla és Morcsányi Géza mondott köszöntőt. 2016-ban a PIM feltette a honlapjára azt a felvételt, amelyen hallható volt, miként olvasta fel Kertész 1994-ben a Katona József Színházban a Sorstalanságot.

Mindezen tények ismeretében képtelenség azt állítani, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum nem értékelte megfelelőképpen Kertész életművét. Ellenkezőleg, a Múzeum számtalanszor adta különleges figyelmének tanújelét.

2. Hafner azt mondta továbbá az interjúban, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai külső kutatók bevonásával nem tesznek semmit az ott őrzött hagyatékok feltárásáért, vagy ha mégis, az csupán ritka kivételként fordul elő.

Személy szerint megemlítette Kelevéz Ágnes nevét, kijelentvén, hogy Kelevéz az elmúlt évtizedekben semmit nem tett a Babits-hagyaték feldolgozásáért és publikálásáért.

Nos, Babits életművének kritikai kiadása valóban sok sebből vérzik, de a kiadás munkálatai nem a PIM-ben folynak. Ezt Hafner pontosan tudja, hiszen évekig maga is munkatársa volt a Babits-kiadásnak, habár az ő munkájának valóban nincs sok nyilvános nyoma.

Ellentétben Kelevéz Ágnessel, aki konferenciák sokaságát szervezte, és A keletkező szöveg esztétikája című könyvével maga is lényegesen járult hozzá a Babits-kiadás problémáinak feltárásához. Prőhle Gergely, a PIM jelenlegi igazgatója bizonyára majd védelmébe veszi elődjét és a munkatársait, én azonban nem látom a lehetőségét annak, hogy ezek után a Petőfi Irodalmi Múzeumban beszélgessünk Hafner Zoltánnal.

Érteni vélem, hogy a Kertész Imre Intézet legitimitásához hozzátartozna a Petőfi Irodalmi Múzeum inkompetenciájának bizonyítása, de minthogy ez nincs így, ez az állítássor véleményem szerint túlmegy azon a határon, ahol még elképzelhető a tényszerű beszélgetés.

3. A legfontosabb tény Kertész Imre hagyatékával kapcsolatban, hogy az író 2001-ben szerződést kötött a Berlini Akadémiával, és ennek értelmében teljes kéziratos hagyatékát ott helyezte el. Hafner Zoltánnak pontosan be kellene számolnia arról, mi az, ami a Kertész Imre Intézet kezében van, milyen jogokkal rendelkezik. Azt ugyanis elképzelni sem merem, hogy eredetileg pusztán a Berlinből megkapott fénymásolatok reményében és Kertész budapesti könyvtárának birtokában hozták létre az Intézetet. Erről azonban nem hallottunk az interjúban, és ha sor kerülhetett volna a beszélgetésünkre a Petőfi Irodalmi Múzeumban, leginkább ezt kérdeztem volna meg tőle. Az is kérdés továbbá, hogy a Kertész Imre Intézet milyen tárgyi és szakmai háttérrel rendelkezik.

Hafner megemlíti az interjúban, hogy Intézete, amelynek ez idő szerint honlapja sincs, munkatársainak neve hivatalosan nem ismert, nem csupán a Kertész-hagyaték egy részének gondozója kíván lenni a jövőben, hanem a Petri- és Koestler-hagyatéké is, és további két meg nem nevezett író hagyatéka is rövidesen a birtokukba kerül.

Ez azt jelenti, hogy a magyar állam az írói hagyatékok felvásárlásakor a PIM-mel és az Országos Széchényi Könyvtárral szemben a Kertész Intézetet preferálja.

A nagyobb értékű hagyatékok megvásárlása ugyanis nem fér bele sem a PIM, sem az OSZK költségvetésébe, a vásárló minden ilyen esetben a magyar állam. Ha ez így van, annál fontosabb lenne, hogy a Kertész Imre Intézet az irodalomtörténészi szakmával együttműködésben végezze a munkáját.

4. Hafner azt is állította, hogy Kertész annak idején öntudatlanul és tájékozatlanul lépett be a Szépírók Társaságába. Ezzel Kertész beszámíthatóságát vagy tájékozottságát vonta kétségbe.

Nem történt azonban annyira régen, hogy mára elfeledjük, az 1997-ben létrejött Szépírók Társaságának helyzetét és viszonyát a Írószövetséghez 2004- től kezdve mélyen meghatározta, hogy abban az évben 135 író lépett ki az Írószövetségből, válaszul Döbrentei Kornél egy súlyosan antiszemita kijelentésére, amelyre az Írószövetség vezetősége hallgatással reagált. Kertész hasonló okból már 1990-ben kilépett az Írószövetségből Csoóri Sándor Nappali Hold című esszéjének megjelenésekor, amely az első antiszemita hang volt a rendszerváltás utáni irodalmi nyilvánosságban.

Kertész nagyon is észnél volt, pontosan tudta, mit miért tesz. Akkor is, amikor kilépett az Írószövetségből, akkor is, amikor belépett a Szépírók Társaságába, akkor is, amikor a haláláig tagja maradt.

Ennek utólagos kétségbe vonása, és éppen az antiszemita diskurzussal kapcsolatosan, védhetetlennek tűnik, különösen az a Kertész nevét viselő intézet vezetőjétől.

A Szépírók Társaságának Hafner azt is a szemére hányja, hogy semmit nem tesz Kertész emlékezetének megőrzéséért. A Szépírók Társasága elsősorban érdekvédelmi szervezet. A költségvetése elenyészően csekély ahhoz képest, amennyi adófizetői pénzből a Kertész Imre Intézetet létrehozták. Reméljük, az Intézet munkája ezzel arányos lesz.

5. Az interjú fontos, a Kertész Imre Intézet létét legitimáló állítása volt az is, hogy Kertész „nem kellett Magyarországnak”. Ez a kijelentés azonban ebben a formában nem igaz.

Nem vitás, hogy a 70-es, 80-as évek meghatározó kritikusai és szerkesztői közül többen jóvátehetetlenül hatalmasat tévedtek, amikor Kertész életművének mellőzésével beszéltek az akkori kortárs magyar irodalomról. De erről az időről sem lehet például Spiró György említése nélkül szót ejteni.

Bármennyire mellőzöttnek érezte magát Kertész, ugyanilyen tévedés megfeledkezni például a fiatalabb nemzedékekről, a 90-es évek elején indulókról és a még fiatalabbakról, akiknek – ezt személyesen tanúsíthatom – az egyik legfontosabb mintát jelentette és jelenti ma is írói magatartásával éppen úgy, mint műveivel, kérdéseivel, gondolkodásának kérlelhetetlen radikalitásával.

A PIM-mel kapcsolatosan már utaltam néhány eseményre és kiadványra, amelyek lényeges elemei az összképnek. Jelenleg Kertész az a szerzője a kortárs magyar irodalomnak, akiről a legtöbb monográfia és tanulmánykötet született, akinek a könyveit rendkívül magas példányszámban adták el.

Az viszont valóban nehezen feledhető részlete Kertész magyarországi fogadtatásának, hogy 2002-ben, a Nobel-díj kihirdetése után milyen rémületes kampány indult ellene a jobboldali sajtóban és a Magyar Televízióban, kétségbe vonták magyarságát, és azt is, hogy írói kvalitásai bármiféle díjra méltóvá tették.

6. Még nagyobb torzítás, és bizonyos személyes tulajdonságokra is rávilágító, emellett a hagyaték sorsát is érintő „feledékenység” volt Hafner részéről, hogy az interjúban meg sem említette a Magvető Kiadó és Morcsányi Géza nevét.

A Magvető rendszerváltás utáni újjáépítése 1995-ben kezdődött Morcsányi Géza vezetésével, és 1997-ben már itt jelent meg a Valaki más, hogy aztán  – még a Nobel-díj odaítélése előtt – megjelenjék a Kertész-életmű kiadásának (a barna-sárga sorozat) minden kötet. Hafner Zoltán korábban ismerte ugyan Kertészt, de csak a Magvető szerkesztőjeként kerülhetett vele közelebbi viszonyba.

Ami a „Kertész nem kellett Magyarországnak” tételt illeti, azért a kép alapvonásait érdemes tisztázni. Miután a Sorstalanság kiadása több éves halasztást szenvedett (ami joggal hagyott mély nyomot az íróban), majd 1975-ben megjelent a Szépirodalmi Kiadónál, Kertész kiadása folyamatos volt: A nyomkereső és a Detektívtörténet 1977-ben jelent meg, a Sorstalanság 2. kiadása 1985-ben, A kudarc 1988-ban, a Kaddis a meg nem született gyermekért 1990-ben, Az angol lobogó 1991-ben, és így tovább.

7. Hafnertől azt is megtudhattuk, hogy a Kertész Intézet a fordítóutánpótlás képzésében is részt szeretne venni. Ez is dicséretes kezdeményezés. De nem kellett volna erről tájékoztatni a Balassi Intézetet és a Magyar Fordítóház Alapítványt, amelyek hosszú ideje foglalkoznak fordítók képzésével, személyesen ismerik az időseket éppen úgy, mint a jövő fordítónemzedékét?

Ez is hozzátartozna ahhoz, hogy az Intézet szert tegyen a hitelesség minimumára, ami szükségeltetik ahhoz, hogy a meglévő intézményrendszer szakemberei partnerként tekintsenek rá.

Változatlanul úgy gondolom, hogy bár a Kertész Intézet felállítására nem volt szükség, de a létezése tény, ezért a jövőben együtt kell vele dolgozni. Ehhez azonban az Intézet részéről legalább két dologra van szükség.

Az egyik a teljes nyilvánosság, amely szakmai garanciákat is magában foglal, hogy Kertész naplóinak közlésekor nem történhetnek utólagos beavatkozások.

A nyilvánosság jegyében szükség van arra, hogy megismerhessük az Intézet munkatársi körét, szerkezetét, céljait és nem utolsó sorban azt, hogy pontosan milyen kéziratok birtokában van.

Másrészt szükség van arra, hogy az adófizetők pénzéből működő Kertész Imre Intézet együtt kívánjon működni az egyetemi tanszékekkel, az akadémiai kutatóintézettel és a Magvető Kiadóval, és ne csupán az irodalomtörténet-írás és a filológia területén semmiféle szakmai tekintéllyel nem rendelkező Magyar Művészeti Akadémiával tartson zártkörű konferenciát.

Az pedig a beszélgetés elkezdésének minimális előzetes feltételei közé tartozik, hogy a Kertész Imre Intézet egyetlen képviselője se rágalmazzon nagy múltú intézményeket és azok munkatársi körét, és ne terjesszen valótlanságokat. Mivel ez az előzetes feltétel nem teljesült, a beszélgetést sajnálattal lemondtam.

*

A Klubrádió Folytköv című műsorának cikkben említett interjúja itt (kb. 10. perctől) és itt hallgatható meg.

A szöveg eredetileg a Litera portálon jelent meg.

Olvass tovább!