Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A férfi mint a kapitalizmus neme II. – A modernitás válsága és a tőkés patriarchátus

Írásunk első részében azt fejtegettük hosszasan, hogy a tőkés rendszerre jellemző érték-uralom, az elvont munkára (pontosabban: a munka elvont aspektusára), mint a társadalmi közvetítés domináns formájára épülő szisztéma közvetlen kapcsolatban van a nemek közti társadalmi viszonyokkal. Ebben az írásban arról lesz szó, hogy a késő modernitás hogyan hozta el a modern férfi válságát, miközben a patriarchátus – szemben minden híreszteléssel – köszöni szépen, jól van.

A nemek közti társadalmi viszonyt a modernitásban a patriarchátus és a tőkés rendszer kontextusában kell értelmezni – azaz ez a viszony nem transzhistorikus, „természetes”, és nem ugyanazokkal a jellemzőkkel bír, mint más társadalmi formációk esetében. Mindez temészetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne előtörténete, de a modernitásban ez a viszony alapvetően más jelleget ölt. Az érték-leválás elmélete csak és kizárólag a tőkés áruteremelő patriarchátus rendszerére vonatkozik: a premodern korok patriarchátusa más formákban létezett, maga a férfi uralom pedig történelmi, nem „természetes”, az „emberi fajra jellemző” jelenség.

A modernitás válsága elnevezésű jelenség leírásához, a tőkés patriarchátus szempontjából való vizsgálatához fontos röviden szólnunk arról, hogy maga a Wertkritik milyen képet fest a modernitás válságáról, annak okairól és lehetséges következményeiről.

Elsősorban a Wertkritik vezéralakja, Robert Kurz nem általott, Marx rigorózus olvasatára alapozván, amellett érvelni, hogy a kapitalista termelési mód alapkategóriái kezdik elveszíteni dinamikájukat, sőt elérték „történelmi határukat”: azaz nem termelünk többé elég „értéket”.

A mai válság a tőke értékesülésének válsága, az egyre fogyó emberi munka egyre kevesebb értéket, így persze profitot, hoz létre – ennek a folyamatnak a tartalékai kimerülni látszanak, az utolsó kísérlet a rendszer fenntartására a neoliberalizmus volt, azaz hitelezés, „a felvett, mielőtt realizált profit”.

Az 1970-es évektől kezdve, a harmadik ipari forradalom, a mikro-elektronika forradalma olyan arányban tette „feleslegessé” az emberi munkát, hogy többé már semmiféle kompenzációs mechanizmus sem képes a kiegyenlítésére.

A munka egyre kevésbé hasznos az anyagi gazdagság termelésében, melynek következtében a munka kizsákmányolásán alapuló valós értéktöbblet-termelés egyre inkább a lehetetlenségek birodalmába tartozik. Tehát ma már nem a kapitalizmus „ciklikus”, vagy növekedési” válságát éljük, hanem egy hosszú történelmi korszak végét, amikor nem tudhatjuk, hogy a jövő vajon jobb világot hoz-e számunkra, vagy egy olyan szörnyű korszakot, ahol az emberiség nagy többségét egyszerűen nem lesz többé hasznos még kizsákmányolni sem, ahol ezek az emberek egyszerűen „feleslegessé” válnak (a tőke értékesülése számára). És ahol senki sem tudja irányítani ezt az elszabadult gépezetet.

A posztmodern, vagyis a késő modern korban, a modernitás válsága idején a patriarchátus rendszerében is újabb változásokra lehetünk figyelmesek: elsősorban arról van szó, hogy az érték-leválás, mint az árutermelő patriarchátus alapvető társadalmi formája, nagyrészt elvesztette „intézményi” alapjait, azaz a nukleáris családot és a munkatársadalmat. Mindazonáltal az alapvető jellemzők (azaz a érték-leválás és a nemek hierarchizációja) nem vesztették el magyarázó erejüket, noha a korunkra jellemző diverzitás, sokszínűség, flexibilitás és identitás-kavalkád (a férfi sztriptíztől a női futballig) felszíni változásokat hoztak magukkal. Azaz a tradícionális polgári nem-reprezentációk már elavulttá váltak a „turbókapitalizmus” idején, ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a nemek szerinti reprezentációk eltűntek volna. Mégcsak nem is ez az identitás-kavalkád az igazi tendenciája a posztmodern patriarchátusnak, hanem éppen az intézményei alapok errodációjából fakadó barbarizálódás.

A modern férfi válsága

A munka világának a krízise (mint láthattuk a Wertkritik számára ez a válság egyik legfontosabb összetevője) a modern maszkulinitás válsága is. A modern férfi elsősorban és mindenekelőtt termelő: racionálisan cselekvő, hatékony, pragamatikus, tevékeny lény, akinek a munkája gyümölcse mindig kvantifikálható (ez a megkülönböztető jellemzője, nem a fizikai munka: öltöny-nyakkendőben is léteznek bérmunkások). Ez a férfi-identitás kitűnően illeszkedik árutermelő társadalmunkra jellemző munka igényeihez: mert a kapitalizmusban a munka par excellence érzelemmentes, kevéssé lelkesítő, monoton és a végletekig racionalizált tevékenység. Mindez egyszerűen azért van így, mert ennek a munkának a célja nem az emberi nem igényeinek kielégítése, hanem áruk létrehozása, melyek (fizikai valóságuktól tulajdonképpen függetlenül, de mindenképpen mellékesen) lehetővé teszik a tőke értékesülését, ennek az egész őrült gépezetnek az egyetlen célját. A javaknak, melyeket megtermelünk, elsődleges tulajdonsága nem külsejük, hasznosságuk, szépségük, minőségük, hanem az, hogy magukban rejtenek egy bizonyos mennyiségű értéket, amely lehetővé teszi, hogy egy bizonyos mennyiségű pénzből annál nagyobb mennyiségű pénz jöjjön létre. Nem mellékesen a kapitalizmus az a rendszer, ahol maga ez az elidegenedett munka a többi életszférától elkülönült térben zajlik: egy olyan szférában ahol csak a rentábilitás, az idő és a hatékonyság számít – minden más nem hogy mellékes, de egyenesen káros erre a tevékenységre nézvést.

A tőkés rendszer egész története olvasható úgy, mint az emberek fegyelmezésének, idomitásának – önfegyelmezésének és önidomításának – históriája, hogy megfeleljenek az absztrakt munka és az árutermelés igényeinek (a történet másik oldala persze az ennek való ellenállás históriája a „társadalmi banditáktól” a „felháborodottakig”…). Hogy ez a folyamat, a modern egyén kialakulásának folyamata nemek szerint is determinált volt, ma már szinte közhely: így született meg a modern férfi. Ez a determináció persze távolról sem véletlenszerűen alakult így, hiszen mindezt megelőzték a premodern patriarchális dominancia hosszú évszázadai, melyeknek sok tekintetben a kapitalista patriarchátus örököse volt, amely azonban új minőséget is hozott mindebbe. A paradigma, mely szerint a férfi a racionális lény, míg az alávetett, imádott, legtöbbször csak a küzdelmek tárgyaként létező nő az érzelmi „komponens”, igen régi hagyományokra vezethető vissza. Majd mindezt, mint jól tudjuk a kereszténység a saját képére formálta, hogy aztán a kapitalizmusban új dimenziókat nyerjen.  Ezen utóbbi esetében a paradigma totális uralomra jutása nem a véletlennek köszönhető: a tőkés társadalomban, ahol az absztrakció és a tárgyiasulás lesz a világ uralkodó rendje, ez a paradigma példátlan erővel kezd új életet, hiszen maga is rezonál a társadalmi struktúra legmélyebb összetevőivel.

A harcos, a lovag, a hódító és még ki tudja minek a történelmi képéből mindenesetre a kapitalizmussal született meg egy példátlanul koherens és a világ rendjének minden szempontból megfelelő uralkodó szubjektum-típus: a modern férfi.

Ez a típus sohasem juthatott volna ilyen uralomra a saját ellen-típusának léte nélkül: ez az ellen-identitás nem más mint a „nő”, az inverze mindazoknak a kvalitásoknak, mellyekkel a modern férfi rendelkezik és amelynek a léte éppen ennek a ténynek köszönhető. Ez a nagy „Másik” az érzelmes, puha, szenziblis, impulzív nő, aki éppúgy képtelen a logikus gondolkodásra, mint beverni egy szöget a falba, de kitűnően neveli a gyermekeket, és kész bármit (vagy legalábbis sok mindent) megtenni „ura” kellemes otthoni életét biztosítandó. Igen, persze arról is szó van, hogy túl azon, hogy ez a női identitás hozzájárul a férfi identitás stabilizációjához (és vice versa persze, de ez nem változtat azon, hogy a köztük levő viszony hierarchikus).Ez a nemek szerinti munkamegosztás pontosan megfelelő a tőkés árutermelés struktúrája számára: felszabadítja a háztartási feladatok alól a termelő férfit, hogy az minden erejével az árutermelésnek, az absztrakt munkának szentelhesse energiáit.

Barbarizálódott patriarchátus

Ma nem csak a tradícionális család és a benne kiosztott nemi szerepek változásának lehetünk tanúi, hanem a köz- és a magánszféra közti választóvonal átalakulásnak is. A globalizációval ráadásul mindezek a változások (mint jól tudjuk, maga a sokszínű és sokszintű válság is) valóban az egész világon jelentkeznek, nem csak a nyugati társadalmakban.

Számunkra a legfontosabb változás a nők „kettős társadalmi szerepének” kialakulása és globálisan is egyre általánosabbá válása: azaz a nőknek már nem csak a háztartás (túl)élése vált feladatukká, hanem annak pénzügyi eszközeinek a megteremtése is. Természetesen a nők magánszfrérába való száműzése sohasem volt teljes: mindig is voltak nők, akik dolgoztak, voltak női politikusok, tudósok, művészek és így tovább. Amikor azonban a szerepek és a szférák napjainkban teljesen elvesztik értelmüket, akkor nem arról van szó, hogy az érték-leválás többé nem érvényes, hanem arról, hogy maga is szubtilisebbé vált: komplexebb formában van jelen az intézményekben, a társadalmi csoportokban, az egyénekben. Vagy másképpen: az érték-leválás logikája nagyrészt elveszítette merev intézményrendszerét (a hagyományos családot és a bérmunka társadalmát), azonban a nemek közti hierarchia távolról sem tűnt el, sőt a jóléti állam visszaszorulása csak újabb feladatokat privatizált (és tette ezáltal még mindig főszabály szerint „női feladatokká”).

Nehezen lehetne tagadni, hogy még mindig a nők korunk barbarizálódásának elsőszámú áldozatai, hogy elnyomásuk nem tűnt el attól a ténytől, hogy van néhány business-woman, hogy az állam leépítése éppen azokon a szociális területeken a legjelentősebb, ahol a nők dolgoznak, hogy ők a perifárákon folyó, az árutermelő társadalom romjai között zajló „világpolgárháborúnak” leginkább kitett áldozatai.

Még a „fejlett világban” is kiszúrja a szemünket, hogy a nők alárendelt szerepe nem szűnt meg teljesen: alacsonyabb bérért folgoznak, igazi döntéshozó helyzetbe kevesen jutnak el, még mindig ők végzik el a háztartási munka döntő részét, a szexuális előítéletek nem tűntek el és így tovább.

Mindezt ünnepelni, mint a női emancipáció diadalútját, ahogy a progresszisták teszik, vagy éppen sajnálkozni a női szerepek átalakulásán, ahogy a konzervatívok művelik – tévedés.  A változás valóban valós és radikális. A neve: barbarizálódás. Az egyre értelmetlenebb kapitalista kategóriák (mivel túlhaladásuk lehetetlennek tűnik) abban a formában barbarizálódnak, amelyben éppen léteznek.

A neoliberalizmussal, a kapitalizmus válságával az érték-leválás rendszerének klasszikus formája lassan elveszti jelentőségét: a munka világának a válsága a munkás, a férfi válsága is. Amint azonban annak minden nap tanúi lehetünk, szó sincs arról, hogy maga a patriarchátus rendszere kérdőjeleződött volna meg. A világ és vele együtt a pariarchátus barbarizálódott. Elég egyetlen sort elolvasnunk a „gender-fasizmus” mai ostorozóinak a tollából, hogy rögtön lássuk, miről van szó: a modern férfi rettegéséről, és ahogy az ilyenkor szokás, a bűnbakkereséséről. És mennyivel egyszerűbb a „gender-fasizmust” hibáztatni a modern maszkulinitás válságáért, mint elgondolkodni a munkatársadalom és az ennek megfelelő uralkodó férfi-szubjektum lassú és igen üdvözlendő elmúlásán?

Hát igen:  a modernizáció összeomlásával a barbárság kora jött el, nem a szocializmus.

A mai kapitalizmus alapvető tendenciája, hogy miközben az ön- és világpusztító tendenciái egyre nyilvánvalóbbak, az automata szubjektum önmozgásának imperatívuszai egyre kilátástalabbá teszik nem csak ezeknek az imperatívuszoknak a megkérdőjelezését, hanem már a pusztítás ütemének a csökkenését is. Ebben a tendenciában értelmezhető, hogy miközben az őrült logika társadalmi meghatározottságok sokaságát (magánszféra-közszféra, munka-szabadidő, férfi-nő…) teszi idejétmúlttá, ezeknek a meghatározottságoknak a kényszerítő ereje mit sem csökken. A meghatározottságok a maguk formájában barbarizálódnak.

A patriarchátusssal is ez történik, köszöni szépen, jól van – miközben egyre nagyobb őrültség. A kapitalizmus válsága nem az elpusztulásának lehetőségét jelenti egyelőre, hanem a világ elpusztulásáét. Az uralkodó társadalmi szubjektum nem tűnt el, hanem abban a formájában barbarizálódik, amelyben megfagyott: mint modern férfi.

A patriarchátus megszüntetése nem lehetséges a tőkés értéktermelés felszámolása nélkül.

A nő csak a társadalmi konstrukció egy aspektusa: fetisisztikus forma, amely a nemben ölt testet. Ennek értelmében a nők felszabadulása nem azt jelenti, hogy ők is eljátszhatják a társadalomban a hagyományos férfi szerepeket, nem is csupán azt,  hogy megszűnik az alárendeltségük, hanem hogy megszabadulunk végre a „feminitás” (és persze a „maszkulinitás”) fetisisztikus kategóriáitól és vele végre véget vetünk az  az emberiség előtörténetének.

(Címoldali kép: August Macke: Az asztalnál)

Olvass tovább!