Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A férfi mint a kapitalizmus neme I. – Érték-leválás és feminizmus

A kapitalizmusban az elnyomás absztrakt és személytelen: egy automata szubjektum (az érték, mely értékesül) önmozgása „irányítja” a rendszert, a dolog éppen ezért oly félelmetes: még az is lehet, hogy immár senki sem tudja megállítani ezt az őrült gépezetet. Mi történik akkor, ha feltételezzük egy pillanatra, hogy a tőkés rendszerre jellemző érték-uralom közvetlen kapcsolatban van a nemek közti társadalmi viszonyokkal. Ha a kapitalizmus mintegy strukturálisan: hímnemű?

A marxi kritika (és vele a számunkra kedves ún. Wertkritik meglátásai) értelmében a munka kettős karaktere (konkrét munka és absztrakt munka) alkotja a tőkés rendszer „kemény magját” – nem a piac, az osztályelnyomás, a kizsákmányolás vagy éppen a termelőeszközök magántulajdona. Ez a kettős karakter is történeti jellegű: a modern gazdaság mint különálló társadalmi realitás csak a kapitalizmusra jellemző, csak ebben a rendszerben az érték konstruáló tényezője az absztrakt munka, csak itt lesz az érték egy elidegenedett társadalmi viszony tárgyiasult formájává. A tőkés rendszer történelmi specifikuma, hogy maga az érték nem csupán a „gazdasági szférára” terjeszti ki az uralmát, hanem az egész társadalomra: magának az életnek válik társadalmi formájává, „totális társadalmi jelenséggé”. Ez a gondolat vezet át minket a konkrét témánkhoz:  azaz ahhoz, hogy ez a totális uralom milyen formában jön létre azokban a szférákban, ahol az árutermelés, a bérmunka logikája továbbra sem domináns jellegű.

Mi történik akkor, ha feltételezzük egy pillanatra, hogy a tőkés rendszerre jellemző érték-uralom az elvont munkára (pontosabban: a munka elvont aspektusára), mint a társadalmi közvetítés domináns formájára épülő szisztéma közvetlen kapcsolatban van a nemek közti társadalmi viszonyokkal. Ha a kapitalizmus mintegy strukturálisan: hímnemű?

A megkettőződött világ: érték és érték-leválás

Elsősorban Roswitha Scholz az „érték-leválás” (Wert-Abspaltung) koncepciójával azt kívánja megmutatni nekünk, hogy nem csak a pénz fetisisztikus önmozgása és az absztrakt munka tautológikus karaktere alkotja a tőkés rendszerben a globális társadalmi kontextust: erről az érték által uralt világról mintegy „leválik” egy másik szféra (némileg leegyszerűsítve a dolgot: ez a háztartás-szférája), amely „nemileg” meghatározott és amely dialektikusan illeszkedik az érték logikája által meghatározott világhoz.

Az  érték-leválás folyamatában társadalmi világunk konkrétan is két szférára, a háztartásra és a termelés, a bérmunka, a „gazdaság” világára bomlik, melyek nemek szerint is meghatározottak. Ez azonban így túlzottan leegyszerűsítő kép lenne: a nemek közti viszonyok nem egyszerűen ebben a két szférában „objektiválódnak”, ahogy a mindennapi tapasztalataink is mondathatják velünk, hiszen nagyon is vannak nők, akik a bérmunka világában is tevékenykednek; férfiak, akik „háztartásbeliek” és így tovább.

Miről van szó hát? A marxi értelemben vett értéktermelés uralomra jutása azzal a következménnyel is járt, hogy minden olyan tevékenységi fajta, emberi tulajdonság, attitűd, amely nem hasznos, vagy egyenesen hátrányt jelent ebben az értékesülési folyamatban, az vagy a margóra került, vagy alacsonyabb rendűnek értékeltetett: ez a „leválás” alapvető jellemzője, amely elválasztja az érték értékesülési folyamatában hasznos jelenségeket a haszontalanoktól, vagy károsaktól. Mint olvasóink már bizonyára kitalálták: előbbiek a „férfias”, utóbbiak a „nőies” kvalitások.

A leválasztott feminitás egyrészről az áruforma világának a teljes jogú másik „oldala”, másrészről azonban alávetett és lebecsült, alárendelt ebben a viszonyban, pontosan azért mert leválaszott az értéktermelés logikájától. Értéktelen.

Mindebből még egy harmadik dolog is következik, melynek fontosságát nehezen lehetne túlbecsülni: mint említettük a „levált” és az „érték-forma” között dialaktikus kapcsolat van, de ugyanannak az univerzumnak a részei. Azaz: a leválasztott forma, a „feminitás” nem jobb, erkölcsileg magasabb rendű, mint az érték-forma „maszkulinitása” – ugyanannak a társadalmi viszonynak a részei. Ebből következően

a nők, akik csupán a háztartás leválasztott világában tevékenykednek ugyanolyan elidegenedett világban élnek, mint a termelés férfiai, hiszen ez a háztartási világ nem más mint a tőkés termelés és az absztrakt munka világának inverz tükörképe.

Azaz a háztartásban végzett munka, a szülés és gyereknevelés, és az egész társadalmi reprodukciós folyamat nem egyszerűen leválasztott az értéktermelésről és az absztrakt munka világától, hanem mindennek a kimondatlan szükséges előfeltételét is jelenti. Ez az alapvető társadalmi struktúra befolyással bír kulturánkra, társadalmunkra a maga totalitásában – és így természetesen a benne élő egyénekre is, azok szexuális sztereotípiáira, attitűdjeire és így tovább.

Ez azt is jelenti, hogy a szexizmus nem archaikus reflex, amely ellentmond a civilizációnak, hanem a legkülönbözőbb formáiban a modernitás benne rejlő gondolati sémája és viselkedési módja. A modernitás civilizációjának ez a kettős meghatározottsága: egyik oldalon az árutermelés racionalitásának férfi-világa, a másikon mindennek megvetett és „nőiként” kezelt sötét oldala.

A modernitás, mint az érték-leválasztás uralomra jutásának folyamata

Mint minden valamirevaló feminista elmélet (vagy végeredményében az egyszerű józan ész) esetében teóriánknál is ugyanarról van szó: a férfi-dominancia (a patriárchátus) nem biológiai jegyek, természeti törvények következménye, hanem társadalmi viszonyoké, és persze ennek következtében maga is történeti folyamatok eredője.

Nem, nem: a patriarchátus nem fatalitás. A történelemben nem kevés társadalom élt sokkal egyenlőbb nemiviszonyok között, mint a miénk. A modern etnológia azt is egyértelművé teszi számunkra, hogy bizonyos társadalmi és pszichikai „személyiségjegyek”, amelyek ma számunkra „tipikusan nőiesnek” vagy „tipikus férfiasnak” tűnnek, más korszakokban, más társadalmi stuktúrákban távolról sem voltak „természetesen” ilyen jellegűek.

A társadalom és a család patriarchális viszonyai első látásra úgy tűnhetnek fel, mint a premodern múlt lassan visszaszoruló relikviái. A kapitalista modernizációt megelőző időkben, amikor a piac és a pénz még csak marginális szerepet játszottak, az anyagi és gazdasági reprodukció fő terepe a háztartások voltak. Ebben a keretben, jóllehet nagyon is meghatározott feladatkörökkel és szerepekben, de a két nem a háztartáson belül nagyjából ugyanazokat a jogokat élvezte – a patriarchális modell a háztartáson kívül és kívülre mutatóan volt érvényes. Ezzel szemben a modern tőkés rendszer kibontakozásával kialakult maga a háztartási gazdaságtól elszakadt „gazdasági szféra”, amely már nem elsősorban a szükségletek kielégülését szolgálta, hanem saját logikája alapján működött, és vetett alá ennek a logikának minden mást (általában közvetlen fizikai erőszakkal: ez az ún. „eredeti felhalmozás”). A modern árutermelő rendszer, azaz a kapitalizmus, a világtörténelemben először alakított ki társadalmi méretekben valamit, amelyet „gazdaságnak” nevezünk.

Ez a „gazdaság” lett a férfiak ügye, míg a nők visszaszorultak a valaha volt, az árutermelés kialakulásával azonban másodlagos szerepbe került „háztartás” szférájába: ide szorult vissza az önfenntartás összes „érzelmi” aspektusa, melyet az ezen kívüli maszkulin verseny-szféra mint alacsonyabbrendűt ítélt meg. Ennek már semmi köze a prekapitalista társadalmakra is jellemző patriarchális viszonyokhoz – ez már a kapitalizmus terméke.

A nők helyzetének a struktuális degredációja és a termelők helyzetének radikális megváltozása (a „munkakényszer” intézményesítése) tehát ugyannak a folyamatnak a két aspektusa, mely folyamat nem más, mint a verseny- és pénzalapú tőkés gazdaság kialakulása. Ezen nemek szerinti elválasztódás a modernitásban megfelelthető a termelés és a gazdaság, valamint a háztartás és a családelválasztásának. Előbbit állandó verseny jellemez, utóbbiban pedig megpihen és feltöltődik a „harcos”.

Az emberek lealacsonyítása a tőkés rendszer tautologikus öncéljainak beteljesítésére, a személytelen verseny elszabadulása, és a nemek közti viszonyok struktúráinak megváltozása között nagyon is létező dialektikus kapcsolat áll fenn.

Ahogy kialakult a tőke értékesülésének gépezete a maga kategóriáival, úgy a háztartásokban, a „családi szférában”  zajló reprodukcióhoz köthető aktivitások a hozzá kapcsolódó attitűdök, érzelmek mintegy „leváltak” az értéktermeléstől, az absztrakt munka világától – és „femininné” lettek. A „nőivé” vált reprodukciós aktivitások, mind tartalmukat, mind formájukat illetően, más karakterrel bírnak, mint az elvont munka. Ez az oka annak, hogy nem illeszthetőek be egyszerűen a munka koncepciójába (erre a feminizmus kapcsán írásunkban még részletesen visszatérünk).

Ebből következik az is, hogy bármit is gondoljuk arról, hogy a modernitás milyen változásokat hozott a nők helyzetében, annyi biztos, hogy nem mondhatjuk sommásan azt, hogy egyszerűen csak mérsékelte a patriarchális elnyomást. Megváltoztatta azt, ez kétségtelen, de bizonyos szempontból még fokozta is: ugyanis a fentebb leírt leválási folyamatban a férfi és a nő elválasztása olyan radikálissá vált, mintha valóban két szeparált világban élnének. A női elnyomásnak (gondoljunk csak a „hagyományos család” sokféle megjelenési formájára) a premodern korban is voltak különlegesen rémes epizódjai, de éppen ez az elválasztás – a termelési és a háztartási munka nemeknek megfeleltetett elválasztása – nem létezett még. Szemben a premodern kézműves, mezőgazdasági termeléssel, a modern termelésben és a modern politikában a meghatározó szereplővé a férfi vált (ez a jelenség sohasem volt abszolút természetesen: mindig is voltak nők a termelésben, az üzleti életben, a politikában a kultúrában és így tovább. Ez azonban nem változtatott sohasem „a nők, mint olyanok”, a „női tulajdonságok” stb. megítélésén).

Ez az elválasztás sohasem történhetett meg két egyenlő fél között: a modern világ sohasem lehetett a nemek szerint egalitárius. Jóllehet természetesen a kizárólagosan nőivé tett tevékenységek éppúgy nélkülözhetetlenek voltak a társadalom működtetéséhez, mint a férfiak által végzett termelés és a közügyek irányítása, azonban előbbiek sohasem tehettek szert egyenlő elismertségre utóbbiakkal, hiszen a szó szoros értelemben „nem teremtettek értéket”, a tőkés társadalom kizárólagos logikája szemszögéből „nem értek semmit”. Ezért a tőkés rendszerben a nők, a „női tevékenységek”, a „női attitűdök és tulajdonságok” mindig alárendeltek lesznek.

Feminizmus és emancipáció

Az érték-leválás koncepciója hasonló kritikát fogalmaz meg a feminizmus különböző iskoláival szemben, mint az elmélet „ősapja”, az értékkritikai iskola a tradícionális marxizmus teóriáival szemben: a feminizmusok a „nőt” (míg a tradícionális marxizmus a „munkát”) történelmen társadalmi kontextuson kívülinek tekintik, ontologizálják –  miközben mind a „nő”, mind a „munka” csupán az automata szubjektum, az „érték”, önmozgásának eleme. Mindez a patriarchátus (a marxizmus esetében az „érték” és a munka) transzhistorikus, ontológikus felfogásához vezet, negligálva annak specifikus történelmi meghatározottságait. Ez az oka annak is, hogy a feminizmusok gyakran ingadoznak a között, hogy a nők – a férfiakkal való – azonosságára tegye a hangsúlyt, vagy éppen a tőlük való különbözésükre: ez az ellentmondás azonban éppen a tőkés rendszer társadalmi formáiban rejlik. Az érték-leválás érthetetlen az értéktermelés nélkül.

A „modern nő” létrejötte a kapitalizmus konstruáló tényezője, ahogy a kapitalizmus kialakulása a „modern nő” létrejöttének feltétele is egyben.

Maga a „hagyományos  feminizmus” politikai szinten alig követelt többet, mint a a nők egyenlő részvételét az árutermelés világának univerzalizmusában (illetve bizonyos esetekben pozitív diszkriminációjukat, az „egyenlőtlenség jogát”). A feminizmus a modern patriarchátus rendszerének csak felszíni eleme (azaz a „nők alávetése”) ellen vívta jogos és heroikus harcait, noha a dolog mélyén mégiscsak egy dolgot találunk: az árutermelés logikáját (pontosabban: ezt a logikát és a róla „levált” szféra másfajta logikáját). Ezért van az, hogy logikusan függ össze egymással a kapitalizmus és a patriarchátus közti küzdelem: a közös ellenség logikája elleni lázadás köti őket össze.

A háztartásban végzett munka (az „érzelmi tevékenység”, hogy ilyen rémesen fejezzük ki magunkat) nem egyszerűen mechanikus, racionális cselekvés, ahogy a termelés maga: itt a munka nem kis részt éppen abban áll, hogy a külső konkurenciában megfáradt egyént (főszabály szerint: a férfit) harmonikus, nyugodt, érzelemdús környezet vegye körbe (melynek a felelőse elsősorban a nő). Ezért lesznek a érzelmes, puha, empatikus karakterjegyek „női erények” és ezért lesz az intellektualitás, a keménység és főleg a kompetivitás „férfi erény”. Nem biológiai, hanem társadalmi meghatározottságról beszélhetünk tehát – amely ráadásul történelmileg is meghatározott, ezen a módon csak és kizárólag a modern tőkés társadalomra jellemzőek.

Az absztrakt munka univerzuma az idővel való takarékosság világa, míg a magánszféra éppen ellenkező logikával működik, itt az aktivitás lényege pontosan az, hogy időt szánunk rá: a gyereknevelés, a gondozás, a szerelem nem mérhető a „ráfordított idővel”. Nem racionalizáható olyan formán, mint maga az árutermelés, magát a szenzibilitást nem redukálhatjuk sohasem csupán az időbéli aspektusára. Még negatív értelemben sem, azaz, hogy “munkabéresítésük” (ahogy az egyébként nagyon is szimpatikus Wages for housework-mozgalom követeli) mintegy belülről ásná alá a munka világát. Persze ettől még kétségtelen tény, hogy a háztartásban (még mindig túlnyomó részt a nők által végzett) munka ugyanolyan központi jelentőségű a társadalom számára, mint a “valódi” bérmunka, mint ahogy az is igaz, hogy ennek megfizetetlensége továbbra is függő helyzetben tartja a nőt a “kereső” férfitől, nehezebb helyzetbe hozza a nőket magán a külső munkaerőpiacon és így tovább.

A háztartásban  zajló „aktivitások” elengedhetetlenek az értéktermelés, az absztrakt munka világa számára, azonban más logikával működnek. Az értéktermelés elválasztott másik világa, amelyet a „feminitiásba” száműztek, nem lehet többé az áru és az érték világának valamiféle súlyosan alulértékelt derivációja csupán. De nem is lehet a cél az érték logikájának oda való kiterjesztése sem.

Ez azt is jelenti, hogy ezt a leválasztott világot valójában nem is annyira az érzelmi jellemzők túlsúlya, az idővel való bánásmód más logikája stb. definiálja, hanem éppen az, hogy az itt végzett munka nem absztrakt, mert nem uralkodnak benne az értékviszonyok, nincs munkabér és így tovább.

A dolog paradoxona így tisztán áll előttünk: ezen tevékenységek munkabéresítése alighanem lépés lenne a nagyobb egyenlőség felé, ahogy az áru logikájának a politikára való kiterjesztése tette a proletárokat teljes jogú polgárokká (a jelenség annyira nem új, Marx írja a Grundrisse-ben: „a csereérték a valódi bázisa minden egyenlőségnek és minden szabadságnak”).

Akár a tőkés rendszer fetisisztikus karakterét illetően, itt is arról van szó, hogy ezek a meghatározottságok nem egyszerűen külső kényszerek, amelyet a rendszer oktrojál a nőkre (és a férfiakra egyébként), hanem belsővé válnak, az egyéni pszichés reprezentáció részeivé – melyeket a társadalmi nemeket illetően elsősorban a neveléssel szívunk magunkba. A különböző feminista mozgalmak ezért fektetnek olyan nagy hangsúlyt a „nővé” és „férfivá” nevelés jelenségeire már az óvodában. Ebben kétségkívül igazuk van, és ezek megváltoztatása alighanem élhetőbbé tenné társadalmunkat a nők és a férfiak számára egyaránt, kérdés persze (számos feminista követeléssel egyetemben), hogy mindez változtatna-e az előbb fentebb általunk részletezett stuktruális jellemzőkön. Alighanem nem, ami persze nem ok rá, hogy ne harcoljunk értük.

Itt válik egyértelművé a feminista mozgalom alapvető dilemmája: a patriarchátus megszüntetéséhez az egész modern árutermelési módot kellene megkérdőjelezni, természetesen nem a premodern múlt, hanem egy radikális átalakulás nevében. Amíg a termelés „maszkulin” logikája fennáll, addig minden ezen kívülálló („feminin”) tevékenység és karakterjegy alsóbbrendű lesz. Maga a leválasztás léte a probléma, amely létrehozza a termelés „logikus” és a háztartás „irracionális” világát – az emancipáció igazi útja ennek a leválasztásnak a meghaladása.

Másik oldalról mindez azt is jelenti, hogy a „nőiesnek” tekintett személyiség- és érzelmi jegyek nem tekinthetők egyszerűen csak az „igazi”, „a jó” emberi természet megnyilvánulásának, amely szemben állnak a hideg, számító maszkulin világgal, hiszen maguk is ugyanúgy kulturális konstrukciók: ezek konstruálják a modern „feminitást”, a „maszkulinitás” másik oldalát.

Az árutermelő patriarchátus negatív oldalát jelentik, nem függetlenek tőle, nem állnak vele szemben valamiféle archimédeszi pontként, ahonnét ki lehet forgatni sarkából az áru világát.

Ebből következően a feminizmus azért lehet forradalmi elmélet, mert erre az alapvető elválasztásra kérdez rá, nem azért, mert az elnyomott és deklasszált nő „feminitása” lenne a társadalmi forradalom pozitív elve: a „levált-érték” másvilágában létező „feminitás” és a „maszkulinitás” együttes megszüntetése lehetséges csupán.

Az írás második része itt olvasható.

(Címoldali kép: flickr)

Olvass tovább!