Profán kísérlet: a kapitalizmusból a szocializmusba és vissza

“Még elgondolni is: itt, a “Szemjonov”-vendéglővel átellenben (“Utcán át kiszolgálás nincs”), az úttesten, ahol vásott botosokat árulnak ünnepnapon, ahol máskor pisilni guggoltatják a vén mámik a gyerekeket, a kereszttel megpecsételt ásító sivárság kellős közepén holmi Ivan Beszpalov (vagy éppen Fjodor Kubiskin) vitába szállt az évszázadokkal”

(Ilja Ehrenburg: A Harácsoló, 1924, 43.o.)

Nem véletlen, hogy a “történelem vége” akkor lett divatos szlogen (ma ugyan nem divatos, noha majd mindenki hisz benne: a tőkés rendszeren túl nincs semmi, még elgondolni is képtelenség olyasfélét) amikor valami nagy, valami történelmi véget ért. 1917: a kevés évszámok egyike, amely az egész világon szimbólum, senkinek sem kell különösebben magyarázni, miről van szó.

Egyébként tényleg: miről van szó?

A könyv, melynek tulajdonképpen az apropóján szólni szeretnénk ezen nagy politikai terv, lényegében a „létező szocializmus” pár jellemzőjéről, Rita di Leo munkája. A szerző az ún. operaismo, ezen olasz, az ötvenes években létrejött, marxista teoretikus és mozgalmi irányzat „szovjet-szakértője”. Éppen az ebből a teoretikus tradícióból fakadó eszmei háttér teszi igazán érdekessé könyvünket, gazdagíthatja a magyar olvasót sajátlagos megfontolásaival.

Di Leo tulajdonképpen szakít azokkal az elbeszélésekkel, melyekben a közös, központi elem, hogy maga a munkásosztály nem a szovjet-történet főszereplője (ahogy mint jól tudjuk, a hivatalos szovjet ideológia állította róla), hanem tulajdonképpen csupán áldozata. Szerzőnk számára azonban a szovjet-kísérlet hátterében álló politikai terv alapvető jellemzője éppen a munkásosztály hatalomba emelése volt.

Jól tudjuk – nem teljesen ez történt. De Rita di Leo felhívja a figyelmünket, hogy nem is teljesen az ellenkezője.

Ez a megközelítés, és ez szintén az operaista tradícióból ered, inkább szociológiai, mint filozófiai, vagy a politikai gazdaságtan kritikáján alapuló, teoretikus jellegű. Ennek értelmében most félretesszük egy pillanatra a szovjet kísérlet értékelésben a szoros értelemben vett, „ezoterikus” marxi, „kommunista” megfontolásokat. Mi is jól tudjuk, hogy a szovjet-rendszerben nem történt meg az alapvető (a termelő és a termelő eszközök közötti) elválasztás felszámolása, az elidegenedett munka továbbra is létezett, azaz tisztán teoretikus oldalról aligha állíthatunk mást, mint hogy

a Szovjetunió egy hagsúlyosan nem-burzsoá, nem-piaci kapitalizmus volt, mindezen mit sem változtat, hogy ezt „államszocializmusnak”, vagy „államkapitalizmusnak” nevezzük el.   

Azaz a nagyszabású kísérlet alapvető célja, az „új ember” létrehozatatala tulajdonképpen sikerült, de nem a „szocialista ember” született meg, hanem a „szovjet ember”.

Di Leo végigköveti a Szovjetunió történetét három nagy fejezeten keresztül: a „filozófus-királyok” uralmától a „népi igazgatás” rendszerén át a piac diadaláig. Itt most nincs helyünk arra, hogy olyan félnótásokkal foglalkozzunk, akik szerint az Októberi Forradalom meg sem történt. Természetesen forradalom volt, amelyben egy hivatásos forrdalmárokból álló élcsapatnak sikerült a lázadásban levő nép élére állnia: előbbiek fejében nem csak „béke és föld” volt, hanem a társadalmi rend teljes felforgatásának a gondolota, amelyet, mint jól tudjuk, az európai, a XIX. században kidolgozott kommunista-szocialista teória alapján képzeltek el.

És hogy miért profán ez a kísérlet? Ahogy Girogo Agamben ídézi Trebatius latin jogtudóst: „Profánnak a szó eredeti értelmében azt nevezzük, ami szent vagy kultikus voltából visszahelyeztetik az emberek birtokába és használatába.” Ebben az értelmben

a szovjet kísérlet profán volt: „az önmagát teremtő ember” etikája és racionalitása került hatalomra, amelynek a központi eleme a kommunista-szocialista gondolat volt. Az ebből fakadó politikai terv  az eredeti elképzelések szerint helyettesítette volna az államhatalmat, a kapitalizmust, a vallásos elképzeléseket, a gazdasági érdeket, Istent, Pénzt, Császárt egyaránt.

Aztán jól tudjuk mi történt: az állam legyőzte a forradalmat.

Ez nem változtat persze azon a tényen, hogy a húszas évek elejének elképesztő kulturális forradalma tényleg azt jelentette, hogy egy új világban mindent újra kell gondolni. A polgártársak tényleg úgy vélték (mint a francia Konventben egy másik nagy forradalom idején), hogy itt bizony „újra fogják kezdeni a világtörténelmet”. Hogyan legyünk szerelmesek a szocializmusban? Mi legyen a házasság intézményével? A joggal? A gyerekneveléssel? Szükségünk van még művészetekre? – ilyen apróságok tartották lázban az embereket, ahogy  a  nagy Varlam Salamov mesél a huszas évek Moszkvájáról (mint jól tudjuk, ő a rendszer legsötétebb foltjának, Kolimának is az egyik nagy krónikása).

Persze mindenki előtt ismert tény, hogy ebből később mindennapi rutin lett, vagy még inkább ideológiai semmitmondás: az eredeti gondolat képviselői amúgy is vagy a margón, vagy a Ljubljankán/Gulágon végezték. A kommunizmusból marxizmus-leninizmus lett,  a pártból, mint a kísérlet eszközéből és vezetőjéből hatalmi gépezet, az új ember új erkölcsisége pedig egy idő után börtönnek számított mindenki számára. A szabadságot az jelentette, hogy legalább a magánéletben ki tudtak törni mindebből.

Aztán amikor az a menekülés lényegében általánossá vált (a hetvenes évektől), nem állt többé semmilyen más ideológia rendelkezésre a rendszer számára, hogy a fenntarthatóság legalábbis minimumát biztosítsa. A szovjet rendszer vége ezért ilyen kevéssé heroikus: egyszerűen a rezsim belefulladt a hivatalos ideológia és az egyre terjedő társadalmi értékvesztés félelmetes ellentmondásába.

Ezért van egyébiránt az is, hogy a poszt-szovjet rendszerek ilyen végtelenül amorálisak, kegyetlenek, a közönyre, a gondolattalanságra, minden közösségiség ellenzésére/lenézésre, a „szar is le van szarva” moráljára épültek: egy társadalmi értékvesztés, széthullás szülöttei.

Di Leo talán legeredetibb gondolata Sztálin ouvrierizmusának (a francia ouvrier, munkás, szóból származó kifejezés jelentése: munkáselvűség, a munkások vezető szerepének ideológiája és gyakorlata) tételezése. Sztálin szakítva a lenini elvekkel és gyakorlattal a harmincas évek elejétől hangsúlyosan egy új, a mukásosztályból érkező elit létrehozására törekedett (a „régi bolsevik gárdával” való leszámolás ennek a része volt, nem egyszerűen csak hatalmi küzdelem).

Ezzel természetesen az eredeti terv gyökeresen változott meg: a „szocializmus egy országban” tulajdonképpen semmi mást nem jelentett mint egy utolérő modernizációt, amelynek az élén az ipari munkásosztály (illetve a párt élén, egészen a legfelsőbb vezetőkig, a proletariátusból  kikerült káderek csoportja) állt. Ez az elképesztő ütemű modernizáció-iparosítás-urbanizáció („Sztálin mögött egyszerre volt ott Henry Ford és August Bebel”) nem volt megvalósítható csak a munkásosztálynak kedvező szociális politikák és a rémisztő brutalitás különös egyvelege által.

A harmincas évek elejétől hatalomra került orvrierizmus egy tekintetben mindvégig jellemző maradt és ez talán a szovjet-történelem legegyedibb vonása más ipari országokhoz képest: a rezsim mindvégig azt hirdette, de tulajdonképpen a gyakorlatban is azt képviselte, hogy egyedül a termelő munka teremt értéket, így a munkásosztály a társadalom uralkodó osztálya. Ennek a gazdasági árát igen drágán fizette meg a munkásállam: míg más ipari országokban a technológiai haladás-innováció alapvető befolyással bírt a munkaritmusra, a munkavégzés konkrét körülményeire, addig a Szovjetunióban a távolról sem csupán illuzórikus munkás-hatalom igen eredményesen tudta fékezni, de akár megakadályozni is a kapitalizmus alapvető tendenciáját, azaz az élő munka felváltását gépekkel. Bionyos szempontól ennek köszönhetjük a tényt, amelyet a létező szocializmusban élt minden ember jól ismer: a szocialista ipar termékeinek igen alacsony színvonalát. Nem  csak technológiailag, hanem minőségileg is: az ipari munkások is olyanok voltak mint mindenki más: ki ne dolgozna keveset, figyelmetlenül, rossz színvonalon, ha megteheti? A korabeli viccek a szocializmusról miszerint itt hányan végezték egy ember munkáját, valljuk be: teljesen igazak voltak.

És mint tudjuk: ez okozta a Szovjetunió vesztét. A Szovjetunió „munkásállam” karaktere. A két világ közti versenyt ott vesztették el a munkások, hogy nem voltak képesek eléggé kizsákmányolni: tulajdonképppen önmagukat.

Végül is a viszonylagos munkás-autonómia körülményei között a gyári munkások hatékonyan védelmezték érdekeiket, azonban mindez azzal az eredménnyel járt, hogy maga a munkásosztály (legalábbis abban az értelemben, ahogy a burzsoáziát felváltva uralkodó osztállyá vált) kudarcot vallott a „két világrendszer közti versenyben”.

Az eredeti terv sikere egy tekintetben cáfolhatatlan volt: a társadalmi hierachia megdöntetett, a munkásosztályból származó káderek irányították az országot, a tervgazdaság pedig működött. A célok megvalósultak, de igencsak eltérő következményeket hozott mindez magával.

Az eredeti politikai terv végleges feladását nagyban elősegítette a tervgazdálkodás gazdasági sikere. Ma már kevesen emlékeznek rá, de az 1929-es válság távolról sem csak a Szovjetunióban hozta magával a terv piaccal szembeni magasabbrendűségének gondolatát. Azaz a siker gazdasági volt, nem politikai: innentől kezdve nem az volt a kérdés, hogy a tőkés társadalomtól különböző társadalmi rendet hozzanak létre, hanem hogy felülmúlják azt. Még maga Trockij is acéltonnákban mérte a szocializmust. A gazdaság totalitarizáló tendenciái a Szovjetunióban is érvényesültek, a gazdaság felzabálta a politikát, a proritások ellentétükbe fordulatak: az eredeti politikai tervből ideológia lett, a politika és a gazdaság elválasztása megszüntetésének kísérletéből pedig a tervgazdálkodás diadala.

Aligha véletlen, hogy a végső bukás után kik kerültek hatalomra: a volt szovjet gazdasági minisztériumok vezető káderei, a nagy ipari konglomerátumok vezetői, a „vörös bárók”. Mindez persze kiegészült a nép egyre növekvő közömbösségével minden iránt, ami az eredendő közös politikai tervet akár csak távolról is érintette volna: mindenki jól tudja, hogy a volt szovjet-blokkban a mai napig bármilyen magasztos gondolat vagy elv irónia, gúny, megvetés vagy egyenesen gyűlölet tárgya.

És a nép igen drágán fizette meg mindezt: a lehető legbanálisabb bukás során a világ második legnagyobb ipari hatalma az ipar olyan fokú leépítésén ment keresztül, amelyre még háborúk idején is ritkán találnuk példát. Midennek az áldozatai természetesen elsősorban éppen  a munkások voltak: alig pár év leforgása után úgy tért vissza a tőkés rendszer, mintha mi sem történt volna.

A korban mindenki meg volt győződve arról, hogy egy valamiben a szovjet-rendszer biztosan nem állított valótlanságot: a föld valóban kifordult a sarkából, abban az értelmben, hogy az évszázadok óta uralkodó elitek elvesztették a hatalmukat és megtörtént, ami még soha, sehol. A társadalmi hiererchia felborult: az alsó néposztályok kerültek hatalomra. A szovjet-kísérlet éppen ebből a szempontból váltotta ki a legnagyobb gyűlöletet: „patkánylázadás”, ahogy a cizellált magyar jobboldal találta és találja nevezni a Tanácsköztársaságot.

Magának a rendszernek az ideológiája is ezt sugallta:

itt nem a királyokat dicsőítették, hanem a parasztlázadásokat; nem a hatalmat, hanem az ellenállást; nem a rendet, hanem a forradalmat (a polgári forradalmi Marseillaise-t éppúgy énelketették az iskolákban, mint a proletár Internacionálét), nem az engedelmességet, hanem az igazságtalanság elleni fellépést és így tovább.

Nem volt ez jelentőség nélküli, hiszen mindez megadta a népnek a kollektív méltóságot – vagy legalábbis az érzetét – noha ha valaki mindezeket az elveket magában a szovjet rendszeren akarta számon kérni, akkor igen rosszul járt.

És persze a magaskultúra járt a népnek is, és nem is volt mindez hatástalan: alighanem egy szovjet-rendszerbéli munkás műveltebb volt, mint egy mai önmagát publicistának, sőt akár egyenesen irodalmi alaknak képzelő kisnyilas házmester, aki habzó szájjal panelprolizik.

Jellemző volt az is, hogy a rendszer igazi elvi ellenségei távolról sem a munkások voltak, hanem (a burzsoázia lényegi megsemmisítése után) az értelmiségiek. A munkásfelkelések (1953, 1956, 1968, 1981) azt kérték számon a rendszeren, hogy miért hazudja magáról azt, hogy szocializmus, míg az értelmiségiek mozgolódásai azt, hogy miért szocializmus. Hiszen a társadalmi hierarchiák felborulásának a nagy vesztese, a kezdeti a hivatásos forradalmárokat a hatalomba emelő szakasz után, elsősorban a „nem termelő munkát végző”, ezért a rendszer munkás-ideológiája szerint alacsonyabb státuszú értelmiség volt (elsősorban a humánértelmiség). Nem véletlen, hogy olyan kevés értelmiség könny hullott a rendszer bukása után, ami persze érthető, de azért az a teljes közöny, amellyell a példátlan társdalmi-kulturális-gazdasági összeomlást nézték végig egy szó nélkül az értelmiségiek, mindenesetre beszédes. Még az ilyesmire fogékony irodalomban is sok szó esett édösapákról, családregényekről, nyelvi bravúrokról, arról a katasztrófáról azonban, melyen a rendszerváltás alatt átestek a poszt-szovjet társadalmak: szinte semmi.

Az átmenet, a rendszerváltás példátlan szociális kegyetlenségét, érzéketlenségét, radikalizmusát aligha tudjuk megmagyarázni anélkül, hogy feltételeznénk némi bosszúvágyat a „rendszerváltó – értelmiségi és gazdasági – elit” részéről a munkásosztállyal szemben. Elég kinyitni egy korabeli liberális újságot, hogy azonnal szembesüljünk mindezzel: mindezt a korszellem, a neoliberalizmus, és maga a munkaerő-piac globalizációja tette persze lehetővé és különösen explicitté.  A munkásosztály igencsak drágán fizette meg pár évtizedes uralmának árát.

Mondanunk sem kell, hogy szembemenni a mainstream képével a szovjet-rendszerről, akár ahogy Rita di Leo teszi, akár máshogy, ma leginkább politikai feladat. Távolról sem menthetetlen dolgok mentegetéséről van szó, valamiféle nosztalgiáról, vagy éppen üres, szimbolikus hommage-ról.

A szovjet-rendszer temetésekor nem csak attól az illúziótól vettünk búcsút, hogy a néphatalom lehetséges, hanem minden politikai terv, egyáltalán attól is, hogy a politikai gondolat lehetséges: a nagy profán, politikai kísérletet két társadalmi alak kísérte a sírba, a munkás és az elkötelezett értelmiségi. (Néha felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a szocialista/kommunista gondolat azért pusztult-e el egy jó időre, mert megszűnt a munkásosztály, vagy éppen fordítva: azért szűnt meg a munkásosztály, mint politikai tényező, mert meghalt a szocialista/kommunista eszme…)

A mai ellenforradalmi időkben a nagyon széles értelmű antikommunizmus fő vonása, hogy el sem tudja viselni a tényt, hogy „ott, az a valami, megtörténhetett”.

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ez a harc egyszerűen lehetséges volt, hogy egy politikai terv nevében hadat lehetett üzenni istennek, úrnak, hazának. Mert jelenkorunkban is igaz: a társadalom alján levőknek nincs más fegyverük csak a politika, az osztályharc és más semmi. Azaz a társadalmi hatalom egyensúlyozása a politikai hatalommal.

Hiszen 1917-ben nem kritikával illették a Palotát (egy bizonyosat: a Télit), hanem birtokukba vették, hogy „vitába szálljanak az évszázadokkal”.

A szöveg hosszabb verziója a Red News portálon jelent meg
Címoldali kép: Wikimedia Commons
Olvass tovább!