Szembe kell néznünk vele, hogy amennyiben elutasítjuk Orbán Viktor rendszerét és kormányzatát, akkor evvel együtt jórészt az ellenzéket is elutasítottuk, beleértve a „spontán”, a pesti tereken „Orbán, takarodj!”-ot skandáló „civil” tömeg ellenzékiségét is, amely az elvtelen egység mámorában alakul, és amely annál hangosabb, minél üresebb.
Minden építmény, ahogy felhúzható, úgy le is bontható. Tégláról téglára. Ahogy nem egy nap alatt épült fel, úgy idő kell az eltakarításához is, meg persze rengeteg energia és akarat.
Nem a parlament körül lévő 1000-1500 ember köpött egyként, hanem egy ember, volt még kb. 10, aki dulakodott, és igen, voltak jó páran, akik kiabáltak. Nem az egyház ellen, hanem a hatalom ellen.
Ha az ellenzéki képviselők saját szavazóik negatív kritikáitól félnek, akkor hogyan akarják meggyőzni a nem rájuk szavazókat?
A hátrányos helyzetű gyerekek integrációjának szorgalmazójából az integrációnak még a lehetőségét is elutasító politikus lett Lázárból. Hová tűnt a régi énje?
Reflexből mozgunk. Mintha egy 3D moziban valami filmet néznénk, és felénk repülő kő miatt hirtelen lebuknánk, nehogy fejbe vágjon.
Május 12-ével fontos határidő közelít a világpolitikában. Ekkor kell az USA-nak döntést hoznia, hogy fenntartja-e az Iránnal kötött atomalkut. Az elmúlt 10 év egyik legnagyobb nemzetközi együttműködési eredménye kerülhet veszélybe.
A Helsinki Bizottság 2007-es akciójával érte el, hogy a rendőrség elismerje, fölösleges és jogsértő volt a kordonozás. Akkor Orbán Viktor is egyetértett ezzel. Vajon mi változott?
Több mint nyolc éve hallgatják a magyar nők a „szüljetek már!” mantrát, a családpolitikában újra a „lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség” a fő elv, és várhatóan ez a következő négy évben így is marad. Ha nem lesz rosszabb.
Amikor leülök és megírok egy véleménycikket, két egymással ellentétes felelősség viaskodik bennem.