„Talpig fegyverben a béke” (ETA)

Kiáltványt írni akkor lehet, ha tudjuk, hogy ki vagy mi van a másik oldalon. A kiáltvány ugyanis nem lírai műfaj – minden politikai-művészi költőisége ellenére sem –, hanem harci mondandó és hírhozó, tetteknek megágyazó szövegi konfrontáció. Egy kiáltvány ennélfogva leegyszerűsít(ő), a valóságot illetően éppúgy, mint az annak megváltoztatására irányuló cselekvési terveket. Ebben rejlik mások – a megtámadottak – általi elutasítása, a kiáltvány követőinek elvarázsolása, és a szövegi realitás egyéni és tömegre szabása.

*

Ahhoz, hogy egy kiáltvány szövegtúliságában és természetében is működésben lépjen, az élet egységben és teljességben látásának vágya szükségeltetik.

A mai, különböző jelzőkkel ellátott, (gyakran tévesen) megragadhatatlanságában elgondolt kapitalizmus az élet mint narratív teljesség tagadására épül, és a cselekvésben radikálisnak lenni akarók gyakran el is fogadják a kapitalista élet megfoghatatlanságának szomorúságát.

Ennek egyik következménye lehet a cselekvésről lemondó már-már balladai melankólia (Nietzsche alapján: „Nem találok kiutat; mindaz vagyok, ami nem talál kiutat.”), akárcsak a digitálisan egyetemes szubjektivitásban történő feloldódás. Ez utóbbi aztán számtalan elágazást, (önmagunktól történő) elszakadást, formátlanságot eredményez, amikor az egyén saját mércéje is egy újabb még nem létező, még el sem gondolható, majd spontán módon alakuló egyén(iség).

Ilyen helyzetekből kiáltvány nem születik.

A kiáltvány ugyanis amellett, hogy konfrontatív műfaj, közösségi is. Egyszemélyes kiáltvány nincs. Egyes szám első személyben írt harci szöveg inkább „csak” egy elismerendő személyes önfeltárulkozás, mintsem tömeges és tömegek sűrűsödése. Egy kiáltványt nem csak azért írunk, mert nekünk rossz, hanem azért mert másoknak még rosszabb, mint nekünk.

Az elvárt pacifizmus és biztonsági zónaként felfogott indoktrinációs telepek reklámjától idegen, egy kiáltvány azonban a hatalom akarásának szövegi felkiáltójele. A baloldali politikai cselekvés aktuális recessziója igazolja csak igazán az őrült filozófus, Nietzsche – kit helyesebb lenne bölcsnek nevezni – igazságát akkor, amikor akként fogalmaz (kiált): „ahol hiányzik a hatalom akarása, ott hanyatlás van. Azt állítom, hogy az emberiség legfőbb értékeinek mindegyikéből hiányzik ez az akarat –, s hogy, a legszentebb nevek mögé bújva, hanyatlásértékek, nihilisztikus értékek uralkodnak” (Nietzsche 2016: 11). Ez egy döntő állítás, egy kiáltvány ugyanis akarati aktus. A baloldali históriából is kevés olyan eseményt tudnánk elmesélni, ami nem azáltal lett esemény, hogy akarati volt. Minden változás cselekvésből indul el, a struktúrák lebontása első körben nem jogi irányelvekkel történik, ha azt akarjuk, hogy ne történjen meg a struktúrák visszarendeződése. A politika – így a változás – tagadása az, ha egy nemzetközi dokumentum előbb születik meg, mint azok, akiknek a védelmében.

Csak a tömeg tud adni cselekvési elveket, ehhez viszont bízni kell a tömegekben. Ennek előfeltétele, hogy mindig előbb van a közösség, mint az egyéni, hogy a szó szoros értelmében szeretni kell a tömegeket – azok természetes valójukban.

Napjaink egyik kurrens politizáló-akadémiai emancipációs igyekezete a tömegek erényessé tétele, mely terv az erényességet, a „jó emberséget” gondolja a morál lényegének és a „világ lényegének”. A baloldal marxizálása helyett annak kantiánusítása zajlik: az „erényesség” személytelenségével és általános érvényességével lebénított, a világban való benne állás másként történő elgondolását alacsonyabb rendűnek, „frusztráltnak”, „meghaladottnak” vélő észparancs, amelyet sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, így értelemszerűen igény is van annak vitákból történő kivonására. A radikális – úgymint marxista – politikai cselekvés sem elsősorban morális indíttatású volt, és bár a Kommunista Párt Kiáltványa és A tőke megjelenése között közel húsz év volt, de „a történelem nem más, mint osztályharcok története” felütés egyúttal jelzi, hogy a cselekvéshez nem morálfilozófiai, hanem politikai gazdaságtani kiindulópontról jutunk el.

Az a politika azonban, mely morális átnevelő táborként értelmezi a politikai teret, az ki is akarja sajátítani a „jó”, a „rossz”, „a jó élet”, „az igazság” értelmezését. Az az osztálygondolkodás-ellenes, munkás-stigmatizáló posztliberalizált baloldal – ha lehet még baloldalnak tekinteni –, amely a hatalom cselekvő akarása és a politikai gazdaságtani következtetésekre épülő osztálypolitika helyett „magától értetődésekből” kiinduló egyezmények, az erő- és életösztönt lefojtó morális absztrakciókra támaszkodás pszichológiai érvelésével jár el, annak esetében a gyengeség kereteződik követendőnek és „jónak”. „A szembenállás képtelenségéből lesz itt morál” (Nietzsche 2016: 48).

A filmesztéta, Király Jenő, ha másként közelít is, de ugyanarra a következtetésre jut, amikor A mai film szimbolikája című munkájában úgy ír, hogy „az emberi jogok polgári kultusza az univerzalizmus formalisztikus pervertálódása (…) az un. »emberi jogok« a polgári kultúrában a szeretet szimulákrumai (….) Emberi jogokat kapunk emberi létfeltételek és lehetőségek helyett. A jogok adományozása a lehetőségek elrablásának kifejezése” (Király 2017: 223).

Egy kiáltványnak minden ilyen „polgári tapintatot” tagadnia kell, mert hiszen egy „polgár nem mondja, amit gondol, és nem gondolja, amit mond” (Király 2017: 225). Ennek ellentéte egy kiáltvány, mely meg- és kinyilatkoztatás, elutasítja a taktikai, formális jogi érvelésekkel megtámasztott körültáncolást. Az osztályok – így az értékek – érintkezése konfliktusvállalás, egy kiáltvány – legalábbis értelmezésemben – vállalja, hogy társadalmi csoportok között szervezett módon ütközések jönnek, így aki baloldali kiáltványban gondolkodik, annak el kell utasítania a liberális véleményvezér privilegizált univerzalista pozíciójából fakadó illuzórikus fölényérzetét (Király 2017: 233).

Látni azonban nem nehéz, hogy napjainkban a Nyugat bezárkózik felettes énjébe, tudatalattijába kíván utalni minden konfliktust, és ennek következménye lenne a társadalom szüntelen pacifikálása. Holott „a munkásoknak a burzsoáziával és szolgáival szemben elkövetett legerőszakosabb ellenséges cselekedetei is csak nyílt, leplezetlen megnyilvánulásai annak, amit a burzsoázia titokban és alattomban cselekszik a munkások ellen” (Engels 1971: 401, idézi Békés 2017: 10). Passzív lesz az, aki úgy kíván küzdeni a kapitalizmussal szemben, hogy nem vesz tudomást arról a nyílt vagy represszív erőszakról, amely a „hatékonyság”, a „célszerűség”, „másság-kultúrájának elismerése” vagy „a demokrácia-export” jegyében zajlik. A marxista Király nyomán: „A másik megértése ma »annyit jelent, mint pacifikálni őt, megakadályozni, hogy a másikkal való találkozás a reálissal való találkozás legyen, mely aláaknázza a saját pozíciót«” (Király 2017:  236).

Értelmezésemben egy kiáltvány mindig egy másik vagy mások pozíciójának aláaknázása egy szociális megerősítés érdekében. Ennek jegyében meg kell tanulni a létharcot, el kell utasítani a bűntudatot. Ahol bűntudatot gerjesztenek, ott pacifikálnak, miként Békés Márton fogalmaz: „A hosszas pszichológiai nyomás alá helyezés azt szolgálja, hogy a hatalom megelégelje azt, és a kiprovokált – talán aránytalan – ellencsapás a stratégia megvalósítását az immár legitim ellentámadás erkölcsi felhatalmazásával vértezze fel” (Békés 2017: 11).

*

Fentebb azt írtam, hogy kiáltványt írni akkor lehet, ha tudjuk, hogy ki van a másik oldalon. Amellett, hogy a főáramban és az altermainstream világokban zajlik a hiperkapitalizmus misztikusságának, annak megfoghatatlanságának erősítése, aközben a reprezentáció reprezentációjának korában a politikai cselekvés – ami következne egy kiáltványból – miben levősége is bizonytalan. Nem tegnap állapította meg Jean Baudrillard, hogy „a szimuláció ma már nem területre, referenciális létezőre, szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli realitásnak a modelleken keresztül történő generációja” (Baudrillard: 1996: 161). A valóság és virtuális már egyre kevésbé végtelennek tűnő összekuszálódása eleve megnehezíti a cselekvéshez oly annyira szükséges aktor beazonosítását: „az összekapcsolódások erőszakossága, az össze nem illeszthető szélek romboló játéka jellemzi a virtualitás és a valóság egymást átható szféráját” (Horváth 2017: 3). Az egyén életének egy jelentős része egy centrum és periféria nélküli deterritorializálódott térben zajlik, virtuális önreprezentációjának viszonya a valós Én-jéhez a maga számára is teljesen bizonytalan, ennek folytán politikai tudásának fragmentációjára is jelentős esély mutatkozik. Király Jenő ehhez kapcsolódóan is pontosan fogalmaz, amikor arra hívja fel a figyelmet: a kapitalizmus deterritorializációjának szüksége van a virtuális reterritorializáció megsokszorozására, hiszen a mesterkélt, művi identitások új utakat és tereket nyitnak a monetáris áramlás számára (Király 2017: 237).

A 2008-as pénzügyi válság nyomán világossá lett ennek a kapitalista időgazdaságnak a válsága, annak krízise, hogy különböző idősíkokban élünk. A munkaidők után immáron futamidők, megtérülések, hitel szabdalta vágyak törik ketté az elélettelenített életeket. Minden aszinkronitás a forradalom eljövetelének idejét tolja ki. Először csak az idejét, aztán a reményét is.

A világról, ahol a kódok, az algoritmusok cselekvőkké lépnek elő, arról helyesen állapítja meg Horváth Márk, hogy abban

„az ember sem tekinthető a többi cselekvőhöz képest különleges vagy egyedülálló létezőnek (…) a történelmet nem értelmezhetjük többé kizárólag az emberek történelmeként” (Horváth 2017: 5).

A valóság és virtuális hibriditás az aktorok tekintetében radikális pluralizmust eredményezett, a decentralizáció a komplexitásoknak beláthatatlan és elgondolhatatlan szélességét teremtette meg. Ebben a hibrid rezsimben nemcsak a cselekvő alanya kérdéses, hanem a virtuális valóság olyan normarendszereket is létrehozott, amelyek mellé a digitális időszámításnak megfelelően újabb normák érkeznek. A szubjektivitások pluralizmusával a normarendszerek heterogenitása lép elő, a „jó” és „rossz” kategóriáinak privatizált tartalmi feltöltése. Míg fentebb azt láttuk, hogy a kiáltványszerű politikára leselkedő egyik a veszély a „jó” és „rossz” kisajátítása, a valóság behelyettesítése a morállal, addig egy további veszélyfaktor magának a „jó” és a „rossz” jelentésének a privatizálása.

A radikális politikai cselekvésnek, ha különbözőféleképpen is, de rendelkeznie kell a szubjektum-objektum viszony újrarendezéséről, és ez az, amire a valós-virtuális hibrid realitásban azáltal nem nyílik lehetőség, mert a rendezése annyiféleképpen lehet lehetséges. Ha viszont nem lehet e viszonyt értelmezni, akkor nincs olyan kiáltvány, amelyet arra lehetne írni, hogy azt megváltoztassuk. A szimulációkra kiáltványt írni nem emberek fognak, hanem kódok és programok, a poszthumanizmus egyetlen izmusként maradásával – mint ami a Nagy és Egyetlen Narratívát tagadó posztmodern gyermeke és következménye – nem a valóságot morállá tenni akaró hálózatok, hanem a poszthumán, virtuális kódokba öltöztetett digitalizált öngyilkos-merénylők fejezik be a civilizációt.

*

Egy kiáltvány nem az erőszak igenlése jegyében születik – még akkor is, ha akár Engelstől kezdve a Láthatatlan Bizottságig élő hagyomány arra mint politikai gyúanyagként történő hivatkozás és támaszkodás –, de számol azzal, hogy a nyílt konfrontáció nem tartható a tudatalattiban, és ha akarjuk, ha nem, az a legváratlanabb pillanatokban tér vissza. Kiáltványt írni, abban gondolkodni, akkor van értelme, ha tétje van, ha már megírása pillanatában nem kiállítási tárgy. Egy azonnal kiállított kiáltványnak nem lesz emlékezete.

Kiáltványt írni a XXI. században tehát problematikus. Kihívást intéz felé a valóságként azonosított morálpolitizálás – legalábbis az arra való törekvés –, illetve a hiperkapitalizmus digitális absztrakt jellege.

E sorok írója az ellenállás új útjait nem tudja, az írás csak egy kísérlet volt annak bizonyítására, hogy melyeket nem tartja járhatónak. Igaz még mindig, amit Alain Badiou így fogalmaz meg a XX. század kapcsán: „A században a szükségszerűség és az akarat nemdialektikus kapcsolata kísértett” (Badiou 2010: 61). Egy olyan század volt a huszadik, amelynek „szenvedélye a valóság, de a valóság nem más, mint antagonizmus” (Badiou 2010: 63). A politika „mi” és „ők”, a kiáltvány pedig konfliktus. Ahogyan a kapitalista gazdaság rendszere erőszak, úgy az alól felszabadulni is harccal lehet.

Az idő és tér visszavétele egy értelemmel fogott életnek soha nem fecsegés.