Nem volt igaza azoknak, akik szerint ebben a rendszerben, demokratikus úton, választáson nem lehet leváltani a Fideszt. És igaza lett mindazoknak, akik szerint a kormányváltáshoz előbb az ellenzéket kellett leváltani, mert az is része volt a NER-nek. Érdemes figyelni erre a két – az eredmények ismeretében nehezen cáfolható – tételmondatra akkor is, amikor a Magyar Kétfarkú Kutyapárt (MKKP) bukására keressük a magyarázatot.

Egészen elképesztő, újságíró-szakmailag vállalhatatlan, egyértelműen lejárató jellegű propagandafilm jelent meg az MKKP-ról a kampány finisében. Számtalan, nem kellően alátámasztott – sőt, több ízben már korábban cáfolt – állítása közül most csak kettővel foglalkoznék. Ez egyrészt a Fidesz általi megvásároltság vádja, másrészt ehhez kapcsolódóan az ellenzéki szavazótábor megosztásának a legendája.

Fogjuk fel végre, hogy az ellenzéki szavazótábort csak akkor tudja egy párt megosztani, ha a szavazótábor igényli azt. Másképpen fogalmazva: ha az eleve megosztott. Amikor vesztes ellenzéki szereplők – legyenek azok a 2014-es, 2018-as, 2022-es összefogás pártjai vagy éppen V. Naszályi Márta bukott I. kerületi polgármester – azzal vádolják, mondjuk épp a Kétfarkú Kutyapártot, hogy miatta veszítettek el egy választást, akkor valójában csak azt mondják ki – miközben valójában nem értik, nem vonják le a megfelelő következtetést, mely leginkább a visszavonulás irányába kellene mutasson –, hogy a választók nem akartak őrájuk szavazni.

V. Naszályi Márta példájánál maradva, aki Mérő Vera és Kőszegi Tamás filmjében azt sugallja, hogy ő azért veszítette el a 2024-es önkormányzati választást, mert az MKKP megakadályozta az újraválasztását azzal, hogy elindult, majd ezért cserében előnyökhöz jutott a Fidesztől. Ugyanezen a választáson Kovács Gergely, az MKKP társelnöke nem elvesztett egy ellenzéki vezetésű kerületet, mint V. Naszályi, hanem éppen ellenkezőleg: elhódított egy másikat a Fidesztől. Sőt, már az előválasztáson ronggyá verte ellenzéki riválisait, ami illeszkedett ahhoz, az ellenzéki választótáboron tapasztalható mozgáshoz, ami megnyitotta a lehetőséget a Tisza felemelkedése és múlt vasárnapi győzelme előtt. Emlékezzünk: az egyidejűleg tartott Európai Parlamenti választás azzal írta be magát a történelembe, hogy az ellenzéki szavazók tömegesen hagyták el a 2022-es választási vereségben részt vett pártok táborát, szabályosan büntetve azokat korábbi teljesítményükért.

Talán ennek megértése a legfontosabb. Most vasárnap egy rendszerváltást betetőző kormányváltás történt, de a folyamat – a NER összedőlése – már két évvel ezelőtt elkezdődött.

Akkor, amikor a Fidesz hagyományos ellenfele elszenvedte a 2010-es utáni, második megrázó erejű és immár végzetes vereségét. A régi ellenzék megsemmisüléséből 2024-ben még profitálni tudott az MKKP is – lásd Kovács Gergő hegyvidéki győzelmét. Azután viszont a párt, zsebében történelme legjobb eredményével, lényegében átaludta az elmúlt két évet, miközben a Tisza építkezett. Akik a Kétfarkú Kutyapártban döntöttek a választáson való elindulásról, egyszerűen nem vették észre, hogy időközben megszűnt az ellenzéki szavazótábor megosztottsága, és a Tisza mindent visz. Nemcsak a régi ellenzék, de a kutyák szavazatait is.

Az MKKP jövője nem Mérő Veráék filmjével szállt sírba, hanem akkor, amikor azt hitték, hogy semmin sem kell változtatniuk (miután megtanulták, hogyan kell működtetni egy gazdálkodó szervezetet, és hogy a számlákat nem a sütis dobozban kell tartani, mert elkeverednek.) Amikor azt hitték, hogy az állami támogatásra feljogosító eredmény olyan, mint a szimpatizánsaik adománya színes buszmegállóra. Hogy ők nem az „egyik sem” opció a szavazólapon, és hogy akkor is képesek lesznek az önálló életre – pusztán azért, mert olyan aranyosak, biztosan nem lopnak –, ha a rendszer összeomlik.

De a rendszer összeomlott, és vitt magával mindent. A Nemzeti Együttműködés Rendszere ugyanis egyszerre állt a Fidesz minden akadályt legyőző befolyásából és a neki háromszor (2010-zel együtt négyszer) is biztos kétharmadot biztosító, mégis a saját megkerülhetetlenségét hangsúlyozó ellenzékéből. Ez roggyant meg két éve.

Orbán Viktor rendszere egyszerűen rázuhant annak az ellenzéknek a romjaira, amelyre azelőtt támaszkodhatott. Aztán rádőlt arra a törpepártra is, amely addig másképpen élt a fő ellenzéki erő tehetetlenségéből.

2022-ben 185 ezer szavazat a kutyáknak alig több mint 3 százalékot ért. 2026 elején pedig már sejteni lehetett, hogy alighanem elveszítik a négy évvel korábbi szavazóik legalább felét, és a részvétel is kimagasló lesz. Innen nézve, megugorhatónak gondolni az 5 százalékos bejutási küszöböt, és nem belátni, mennyire küzdelmes lesz az 1 százalékig nyújtózás, nem nevezhető másnak, mint hatalmas politikai ostobaságnak. Az MKKP azonban meg is fogja fizetni ennek a tévedésnek az árát.

De nemcsak maga a párt hitte el, hogy a színre lépése pillanatában agyonlőtt statisztáén kívül bármilyen szerepet osztottak rá ezen a választáson, hanem azok is, akik egy központi szereplőt, az árulót látták bennük. Az ő politikai éleslátásuk semmivel sem bizonyult fejlettebbnek, mint az MKKP-é, de megfejelték még egy alufólia-sisakos összeesküvés-elmélettel is a háttérben meghúzódó Orbán-szálról. Aki mindezt elhitte, az megvezetett ember. Aki terjesztette is, annak viszont már felelőssége is van. Olyan felelőssége, amellyel – szemben az MKKP tisztviselőivel és jelöltjeivel – alighanem soha nem fog elszámolni.

Reméljük, jutalom azért nem jár majd lényegében ugyanazért a hazug, indulatokat felkorbácsoló, lelkeket is mérgező propagandáért, amit Magyar Péter joggal rótt fel a Kossuth Rádió és az M1 stúdiójában a közmédiának.

Az, hogy milyen országban fogunk mostantól élni, azon is múlik, hogy a politikai szereplőkről szabadon lehet-e mindenféle bizonyíték nélkül hazugságokat terjeszteni – legfeljebb majd helyreigazítják, kifizetik a büntetést a propagandára szánt büdzséből –, vagy a hatalom új képviselői nem élnek majd ilyen eszközökkel.