Tizenkét nappal az Irán ellen február 28-án indult amerikai-izraeli háború kezdete után a világgazdaság az 1973-as olajembargó óta tapasztalt legsúlyosabb ellátási zavarokkal küzd. A Hormuzi-szoros gyakorlati lezárása nem csupán a világ kőolaj- és LNG-kínálatának egyötödét vonta ki a forgalomból, hanem a globális műtrágyaexport egyharmadát, a Kínán kívüli alumíniumtermelés közel negyedét, valamint a félvezetőgyártáshoz nélkülözhetetlen héliumtermelés egyharmadát is.

Itt már nem csupán a szó hagyományos értelmében vett energiaválságról van szó. Egy olyan globális árusokk bontakozik ki a szemünk előtt, amely egyszerre söpör végig az energetikai, ipari, mezőgazdasági és vegyipari ellátási láncokon. Ezek az összetevők együttesen egy akár egy történelmileg is jelentős léptékű inflációs vihart vetítethetnek előre.

Az elmúlt fél évszázad minden jelentős energiaválságát geopolitikai feszültségek fűtötték: 1973, 1979, 1990, 2022 és most 2026. A jelenlegi sokkot azonban a kiterjedtsége különbözteti meg elődeitől. 1973-ban az olaj, 2022-ben elsősorban a gáz okozott fennakadást; 2026-ban viszont ez a kritikus szűk keresztmetszet számos alapanyagot egyszerre bénít meg. Még nem tartunk a totális válság forgatókönyvénél, de gyorsan közelítünk felé.

• Optimista forgatókönyv: A háború két héten belül véget ér. Ez bár komoly érvágás, a fejlett gazdaságok számára valószínűleg még kezelhető maradna. A piacokat ugyanakkor még az a rekordmértékű beavatkozás sem tudta megnyugtatni, amelynek során 400 millió hordónyi olajat szabadítottak fel a stratégiai tartalékokból.
• Pesszimista forgatókönyv: Amennyiben a Hormuzi-szoros március után is zárva marad, az masszív globális inflációs nyomást és recessziót von maga után; ebben az esetben napról napra valószínűbbé válik egy, az 1970-es évekhez mérhető stagflációs válság.
• A legnagyobb gazdasági áldozatok Iránon kívül: Irak és Libanon. A Globális Dél számos országában már most is küszöbön áll az energia- és pénzügyi válság.
• Az Öböl-menti országok rövid távon valószínűleg átvészelik a vihart, ám a stabilitás imázsára épített gazdasági diverzifikációs terveik komoly csorbát szenvedtek.
• A váratlan nyertes: A konfliktus eddigi legnagyobb gazdasági nyertese Oroszország, de az amerikai fegyvergyártók és az LNG-exportőrök is profitálnak a megugró árakból.

A legfrissebb előrejelzések

A gazdasági pálya alakulása szinte teljes egészében attól függ, hogy meddig marad zárva a Hormuzi-szoros. Két alapvető forgatókönyvet azonosíthatunk, egy optimistát és egy pesszimistát, ám fontos látni, hogy az optimista verzióra nyitva álló időkeret egyre szűkül.

Optimista forgatókönyv

Amennyiben a háború egy-két héten belül véget ér – azaz nem húzódik márciusnál tovább –, és a szoros legkésőbb április elején megnyílik, a gazdasági károk korlátozottak maradnak, legalábbis a fejlett gazdaságok számára (bár a Globális Dél országai így is komoly károkat szenvedhetnek). Az energiaár-sokkokkal kapcsolatos korábbi kutatások alapján ez a forgatókönyv fél százalékpontot vonna le a globális növekedésből, az inflációt pedig nagyjából egy százalékponttal dobná meg.

Vannak még tartalékok a rendszerben, a tél éppen véget ért, és Európában sem mutatkozik azonnali gázhiány. Ebben a forgatókönyvben a Goldman Sachs március 11-i jelentése szerint az olaj átlagára március-áprilisban nagyjából 100 dollár/hordó körül alakulna. Az európai irányadó gázár (TTF) esetében 55-74 euró/megawattórás sávval számolnak, ami fájdalmas ugyan, de még kezelhető szint – nagyjából ez volt az a határ, amely a 2022-es válság idején is kiváltotta a fogyasztás érdemi csökkenését. Így a nyári gázkészletek feltöltése, bár drágább, de kivitelezhető maradna.

Ugyanakkor még ebben a „legjobb” esetben is a háború után is tartósak maradnak a hatások: a leállított olajmezők újraindítása hetekbe telik, a katari Ras Laffan és a szaúd-arábiai Ras Tanura ipari központok sérült infrastruktúráját meg kell javítani, a gázárak pedig hónapokig magasak maradnak. A gázár alsó határa tartósan eltolódik a háború előtti 25–30 eurós sávból a 45–55 eurós tartományba. Ez minden energiaimportáló országban tartósan magasabb gázárakat jelent majd.

Március 12-ei adatok szerint azonban az optimista forgatókönyv esélye rohamosan csökken. A Brent kőolaj ára az éjszaka folyamán tíz százalékkal, 101 dollár fölé ugrott, hiába jelentette be előző nap a Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) a rekordmértékű készletfelszabadítást. Két tankert iraki vizeken ért támadás, Omán pedig minden hajót kiparancsolt kulcsfontosságú exporttermináljáról, miután az ország olajraktárait találat érte. Tankerek százai vesztegelnek a szoros két oldalán, és egyelőre nincs kilátás biztonságos átkelésre.

Pesszimista forgatókönyv

Ha a szoros március után is zárva marad, a gazdasági zavarok kontrollálhatatlanná válnak. Recesszió várható Európában és Japánban, súlyos lassulás az Egyesült Államokban, Kínában és Indiában, az energiaimportra szoruló Globális Délen pedig mély válság alakulhat ki.

Márciuson túl elhúzódó válság esetén a Goldman modellje szerint a Brent olaj ára a 150 dollárt is elérheti, ahogy a készletek kritikusan alacsony szintre süllyednek.

A válság gáz-dimenziója még ennél is veszélyesebb. Iparági elemzők 85–92 euró/megawattóra európai gázárakat jeleznek előre elhúzódó, kilencven napos lezárás esetén. (Viszonyításképpen: az európai gázár több mint 15 százalékot emelkedett hétfőn, átlépve a 60 euró megawattóránkénti árat, amire 2023 januárja óta nem volt példa.) Egy Bank of America-elemző kalkulációja szerint az öbölbeli LNG-szállítmányok minden kieső hónapja az európai gáztárolók körülbelül tíz százalékát emészti fel. Ez azt jelenti, hogy tíz hétnyi kiesés a 2027-es év első negyedévére a 2022-es rekordok fölé repítheti az árakat.

A Goldman Sachs arra is figyelmeztet, hogy ha a leállás meghaladja a két hónapot, a gáz ára 100 euró fölé emelkedik, ami már az európai ipari termelés visszaeséséhez vezet.  74 EUR/MWh volt az a szint, amely 2022-ben már nagymértékű keresletcsökkenést, azaz ipari termeléscsökkentést váltott ki Európában. A 100 eurós szint ezen felül van, tehát már nemcsak önkéntes visszafogásról, hanem kényszerű leállásokról beszélünk ebben az esetben.

A 150 dolláros olaj és a 85–100 euró feletti gázár együttesen már egyértelműen a súlyos gazdasági krízis kategóriája. A kutatások következetesen azt mutatják, hogy az ötven százalékot meghaladó fosszilisenergia-áremelkedéseket szinte mindig recesszió követte – 150 dollárnál pedig már ennek a határnak a kétszeresénél járunk. A világgazdaságot ráadásul már így is legyengítették a vámháborúk és a pandémia utáni törékenység, így sokkal kisebb a mozgástér a sokk elnyelésére.

Az IEA március 11-i döntése, miszerint 400 millió hordó olajat szabadítanak fel a tagállamok stratégiai készleteiből, a szervezet 52 éves történetének eddigi legnagyobb sürgősségi beavatkozása. Ez a teljes IEA-tartalék nagyjából egynegyedét teszi ki, és jól jelzi a kormányok mély aggodalmát. A lépés célja a piacok megnyugtatása volt, ám hatása mindössze tizenkét óráig tartott. Másnap reggelre a Brent ára visszatért 100 dollár fölé. Ezzel kapcsolatban három korlátot érdemes hangsúlyozni.

Egyrészt, a stratégiai tartalék elsősorban pszichológiai eszköz, és a lélektani hatás szertefoszlik, ha a fizikai ellátási zavar nem stabilizálódik, hanem fokozódik. A Hormuzi-szoroson keresztül történő olajszállításnak nincs valódi szárazföldi alternatívája. Szaúd-Arábia a kőolaj egy részét át tudja irányítani a Vörös-tengerhez vezető Kelet–Nyugat vezetéken, de ez csak töredéke a szoros kapacitásának. Irak, Kuvait és Katar számára pedig még ez a lehetőség sem adatik meg.

Másrészt, van egy logisztikai probléma: a világ napi több mint húszmillió hordó olajtól esik el a lezárás miatt, miközben az IEA készletfelszabadításai történelmileg sosem haladták meg a napi kétmillió hordót. Azaz a most megígért 400 millió hordó ütemezése nem tudja majd fedezni az igényeket, mondhatni ragtapasznak is kevés. A tartalékok tehát csak kiegészítésre jók, a kieső öböl-menti forgalmat nem pótolhatják.

Harmadrészt, és ez kritikus pont: az IEA döntése kizárólag a kőolajra vonatkozik. Semmit nem segít a gáz, a műtrágya, az alumínium vagy a petrolkémiai termékek hiányán. Míg az olajpiac kap némi pszichológiai támogatást, minden más érintett árupiac magára maradt.

A váratlan haszonélvező: Oroszország

António Costa, az Európai Tanács elnöke szokatlan nyíltsággal fogalmazott: „Eddig ennek a háborúnak egyetlen nyertese van: Oroszország. Az energiaárak emelkedésével új forrásokhoz jut az Ukrajna elleni háborújának finanszírozásához.” Az orosz kőolaj hordónkénti ára a háború előtti 50 dollárról nagyjából 90 dollárra emelkedett. Az Egyesült Államok már kénytelen volt harmincnapos mentességet adni Indiának a tengeren veszteglő orosz olaj megvásárlására, a szankciók betartatása pedig látványosan lazul az ársokk okozta nyomás alatt.

A helyzet iróniája nehezen fokozható. Az Egyesült Államok és Izrael részben azért indította ezt a háborút, hogy átformálja a közel-keleti erőviszonyokat, ám a közvetlen gazdasági haszonélvező Moszkva lett. Hogy védekezzen Irán gazdasági fegyvere – a Hormuzi-szoros lezárása – ellen, Washington kénytelen lazítani a saját Oroszország elleni gazdasági szankcióin.

A politikai következmények Európán belül is érezhetőek. Orbán Viktor levélben fordult az EU vezetőihez, követelve az orosz energiát sújtó szankciók felfüggesztését, és Robert Fico szlovák kormányfő is hasonló retorikát ütött meg. Putyin közben a válságot fegyverként használva azzal fenyeget, hogy még az európai kivezetési határidő előtt elvágja a maradék gázszállításokat. Ha a szankciókat nem tartják be, Oroszország növelni tudja háborús költségvetését, ami alapjaiban írhatja át az ukrajnai háború dinamikáját.

Érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Államokban is vannak olyan szereplők, akik számára előnyös a helyzet. Bár az amerikai fogyasztók a megugró üzemanyagárakkal szembesülnek, az ország LNG-exportőrei eközben hatalmasat kaszálnak, ahogy Európa és Ázsia más forrást keres az Öböl-menti szállítmányok helyett. Emellett a hadiipar is fellendülést tapasztal, mivel az amerikai és izraeli hadseregnek pótolnia kell a felhasznált lőszereket, az Öböl-menti államok pedig rohamtempóban töltik fel rakétakészleteiket és fejlesztik légvédelmüket.

Hatások Európára

Az európai tisztviselők váltig állítják, hogy a kontinens jobb helyzetben van, mint a 2022-es energiaválság idején, köszönhetően a beszerzési források diverzifikálásának és az új LNG-infrastruktúrának. Ez részben igaz, részben viszont elbizakodott túlzás.

Miben bízhatunk? Németország rekordidő alatt épített ki úszó LNG-terminálokat, az európai ellátási láncok szerteágazóbbak, a gázfogyasztás csökkent, és a megújuló energiaforrások – különösen a napenergia Dél-Európában – nagyobb súlyt képviselnek. Az EU közvetlen függése a Közel-Kelettől mérsékelt, a G7 és az IEA koordinációja pedig ezúttal gyorsabb és határozottabb volt.

Kockázatok: Európa kritikusan alacsony gázkészletekkel vágott neki 2026-nak. Németország és Franciaország tárolói harminc, Hollandiáé huszonhárom százalékon állnak. Ez az utóbbi évek legrosszabb kiindulópontja, pont akkor, amikor el kellene kezdeni a tárolók feltöltését. Az EU jogi kötelezettsége, hogy novemberre elérje a nyolcvan százalékos telítettséget. Ha a katari szállítmányok kiesnek, az ázsiai vásárlók pedig rálicitálnak Európára az LNG-piacon, ezt a célt rendkívül nehéz lesz teljesíteni, és a gázárak szükségszerűen az egekbe szöknek.

A makrogazdasági környezet tovább nehezíti a helyzetet. 2022-ben az Európai Központi Bank (EKB) még agresszíven emelhetett kamatot, mert a növekedés a pandémia után éppen magára talált. Most viszont az energiasokk egy amerikai vámháborúval és eleve lomha növekedéssel párosul. A háború előtt az EKB még attól tartott, hogy az infláció a két százalékos cél alatt marad; a háború egyetlen éjszaka alatt feje tetejére állított minden számítást. A kamatvágások lekerültek a napirendről; sőt, ha az olaj 100 dollár felett marad, újabb emelések várhatók.

Az EKB március 18-i ülése sorsdöntő lesz. Christine Lagarde, az EKB elnöke máris jelezte, hogy a bank „mindent megtesz az infláció kordában tartásáért.” Ha ez kamatemelést jelent, az könnyen padlóra küldheti az amúgy is törékeny európai gazdaságot.

Hatások az Öböl-menti gazdaságokra

Az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) tagállamai számára a válság rendkívül alkalmatlan pillanatban érkezett. Gazdasági diverzifikációs stratégiáik az olajfüggő gazdaságokat a légiközlekedés, a turizmus, a pénzügyek, a technológia és a humán tőke központjaivá kívánják átalakítani. Ezek a víziók azonban egyetlen alapvető előfeltevésre épülnek: a stabilitás képére. Az Öböl-államok elleni támadások éppen ezt a premisszát kezdték ki.

Rövid távon a GCC-gazdaságok egy paradoxonnal szembesülnek: a globális olajárak magasak, ami normális esetben bevételi bonanzát jelentene – csakhogy exportálni nem tudnak, mert a szoros zárva van, és a belföldi tárolók telnek. Háborús gazdaság költségeit viselik anélkül, hogy a magas árak szokásos hasznát élveznék. A Financial Times szerint több Öböl-állam már felülvizsgálja nyugati befektetési kötelezettségvállalásait és vis maior záradékok alkalmazását fontolgatja meglévő szerződéseiben a várható gazdasági terhek enyhítésére.

Középtávon a megrongálódott vagy leállított infrastruktúra újraindításának költségei tetemesek lesznek. A katari energiaminiszter figyelmeztetett, hogy az LNG-termelés helyreállítása a konfliktus vége után is hetekbe vagy hónapokba telhet. Az alumíniumkohók, amelyek a tengeren érkező timföldtől függenek, általában csak három-négy hétnyi készlettel rendelkeznek; egy elhúzódó leállás olyan termeléskiesést jelent, amelynek helyreállítása akár egy évet is igénybe vehet. A légtérlezárások miatt a régió hatalmas légiflottái a földre kényszerültek. Mivel ezek a világ legnagyobb légi csomópontjai, a feltorlódott forgalom kezelése hónapokat vesz majd igénybe.

A hosszú távú kár azonban hírnévbeli és strukturális. Amikor az Amazon Web Services adatközpontjait drónrepeszek érik, amikor kikötők lángolnak, vagy luxusszállodákat iráni rakéták találnak el, az nem csupán átmeneti kellemetlenség. Ezek a támadások megváltoztatják a régióról kialakult képet. A GCC-országok kőkeményen dolgoznak azért, hogy a modernitás oázisaként tüntessék fel magukat az instabilitás sivatagában, hogy meghódítsák a befektetőket és a globális szakértőket. A nagy kérdés most az, hogyan lehet ezt az imázst újraépíteni.

Gazdasági károk a Közel-Keleten

Iránon kívül Irak a válság legnagyobb vesztese. Az olajtermelés nagyjából hatvan százalékkal zuhant vissza, egyszerűen azért, mert a tankerek nem tudnak beállni a kikötőkbe. Irak szinte a teljes olajexportját a Hormuzi-szoroson keresztül bonyolítja; nincs érdemi alternatív útvonala. Az olaj a GDP közel felét és az export 99 százalékát adja. Szaúd-Arábiával vagy az Egyesült Arab Emírségekkel ellentétben Iraknak nincs állami vagyonalapja vagy költségvetési szabálya az olajbevételek kezelésére. A leállás becslések szerint napi 128 millió dollárjába kerül az országnak.

A Royal United Services Institute brit think tank egyik elemzője figyelmeztetett, hogy az olajbevételek tartós kiesése és a közszféra bérfizetéseinek bármilyen késedelme „puskaporos hordóvá változtathatja az országot”. A katasztrófát tetézi, hogy Irak az áramtermeléshez szükséges gáz több mint harminc százalékát Iránból importálja, Irán energetikai infrastruktúráját viszont éppen most rombolják le szisztematikusan. Irak tehát egyszerre néz szembe export- és importválsággal, anélkül, hogy egyetlen lövést is leadott volna.

Libanon, amely már eleve gazdasági összeomlásban volt, a háború másik súlyos áldozata. Az országnak a Hezbollah-célpontok elleni újabb izraeli csapásokkal kell szembenéznie, ami felszámolja a maradék törékeny stabilitást is. Egyiptom elnöke a növekvő inflációra hivatkozva „kvázi szükségállapotot” hirdetett. A Szuezi-csatorna adja az ország devizabevételeinek tizenöt százalékát, de a tranzitbevételek még a vörös-tengeri válság óta sem álltak helyre. A megugró olajszámlák és a kieső csatornabevételek együttese fiskális rémálom egy olyan ország számára, amely már amúgy is a Nemzetközi Valutaalap (IMF) felügyelete alatt áll. Jordánia három gazdasági oszlopát – a turizmust, a foszfátexportot és az aqabai kikötőn keresztüli kereskedelmet – szintén sorozatos csapások érték a COVID óta.

A Globális Dél már most válságban van

Amikor az elemzők az optimista forgatókönyvet „kezelhetőnek” nevezik, valójában a gazdag országokra gondolnak. A fejlődő világ nagy része számára ugyanis a válság már most akut. Pakisztán energiaszükségletének negyven százalékát importálja, és erősen függ a katari LNG-től, amely teljesen elapadt. Az üzemanyagtöltő állomásoknál hosszú sorok alakultak ki, ahogy a készletek fogynak. A pakisztáni központi bank valószínűleg kénytelen lesz kamatot emelni a gazdasági törékenység ellenére; ez a lehető legrosszabb forgatókönyv.

India, amely kőolaj-importjának felét az Öbölből szerzi, több mint 400 000 tonna rizst kénytelen a kikötőkben tárolni a hajózási útvonalak leállása miatt. A Fülöp-szigetek olajszükségletének 96 százalékát az Öbölből fedezi; valutája gyengül, az ellátás pedig súlyosan akadozik. A csendes-óceáni szigetállamok GDP-jük 5–15 százalékát költik energiaimportra; számukra már egy átmeneti 100 dolláros olajár is egzisztenciális költségvetési krízist jelent. A Bloomberg becslései szerint  minden húszdolláros olajár-emelkedés nagyjából a GDP egy százalékával rontja Dél-Afrika kereskedelmi mérlegét, és három százalékkal a Kongói Demokratikus Köztársaságét.

A válság nem elvont. Indiában az éttermek a bezárás szélére kerültek, mert a kormány a lakossághoz irányítja át a gázt. Thaiföldön felfüggesztették a köztisztviselők külföldi kiküldetéseit, és arra utasították őket, hogy lift helyett használják a lépcsőt az energiatakarékosság jegyében. A Fülöp-szigeteken négynapos munkahetet vezettek be bizonyos kormányzati szerveknél. Vietnam az otthoni munkavégzést ösztönzi. Így néz ki a „kezelhető” állapot a fejlett világon kívül, alig tizenkét nappal egy olyan konfliktus kezdete után, amely még hetekig eltarthat.

A negatív hatások felerősítik egymást, ami a Globális Dél helyzetét különösen veszélyessé teszi. Az energiaárak ugranak, a valuták gyengülnek a dollárral szemben, ahogy a tőke a biztonságos menedékek felé áramlik, a dollárban elszámolt energiaimport pedig a helyi devizában még drágábbá válik: ez egy ördögi kör. Az olyan pénzügyileg instabil országok, mint Laosz, Srí Lanka, Pakisztán és Banglades, egyszerre néznek szembe a tőkekivonással és az újabb adósságválsággal.

A műtrágya- és élelmiszerárak közötti összefüggés újabb csapást jelent: a globális műtrágyaexport egyharmada az Öbölből származik. Ha a gazdák nem tudják megfizetni a műtrágyát, a terméshozamok csökkennek, az élelmiszerárak pedig hónapokkal később fognak megugrani. A 2008-as és 2010-11-es élelmiszerár-sokkok közvetlenül hozzájárultak a Közel-Kelet és Észak-Afrika politikai instabilitásához.

A költségeknek ez az aszimmetrikus elosztása a legfontosabb pont, amit hangsúlyozni kell. Azok az országok, amelyek elindították ezt a háborút, védettek a gazdasági következményektől. Az Egyesült Államok, amely a palagáz-forradalomnak köszönhetően immár nettó energiaexportőr, összességében még profitál is a magasabb világpiaci árakból. A legsúlyosabb költségeket viszont a legszegényebb, energiaimportra szoruló országok fizetik meg, akiket senki nem kérdezett meg az első lövések előtt.

Ez az aszimmetria az 1973 óta tartó minden geopolitikai energiaválság strukturális igazságtalansága. A fájdalom a konfliktus kirobbantásához szükséges hatalommal fordított arányban oszlik el.