A február 21-ei hétvége előtt jelentősen megnőtt a szófiai repülőtér forgalma. Szemtanúk szerint ennek oka az amerikai légierő volt. A repülőiket levegőben újratölteni képes  Boeing KC-135 Stratotankerek közül legalább fél tucatot láttak helyi megfigyelők – egyelőre – várakozni Bulgária fővárosának légi kikötőjében, amelyek jelentős zajszennyezést okoztak a környéken. Az ok egyszerű: az Irán ellen általános támadásra készülő amerikai haderő Szófiát tette meg  a hadi készülődés egyik fő Stratotanker-bázisává.

Ez a készülődés mostanra valóban olyan nagyszabású és minden más amerikai hadimozgást túlszárnyaló, hogy a sajtó egyenesen azt kezdte latolgatni, mikor indul meg a támadás, nem azt, hogy megindul-e.

Jól emlékezhetünk: a mostani készülődés előzménye, hogy december és január folyamán az Egyesült Államok és szövetségesei még nem avatkoztak be katonailag akkor, amikor nagyszabású – bár az előző évek részvételi arányaitól elmaradó –, rendszerellenes tömegmozgalom indult el Iránban az Iszlám Köztársaság erőszakszervezetei és rezsimje ellen. Mint akkor megírtuk, noha a tüntetők sok biztatást kaptak a nyugati hatalmaktól, végül nem segítettek katonailag, abban reménykedve, hogy a belföldi mozgalom képes megbuktatni a rezsimet.

Bebizonyosodott, erre az iráni politikai ellenzéknek a széleskörű washingtoni technológiai és propaganda-támogatás mellett sem nyílt módja. Sőt, a tömegtüntetések véres elnyomásba, tragédiába torkollottak. Ekkor – az Axios portál beszámolója szerint – számosan biztatták Donald Trump elnököt, most indítson légitámadásokat Irán ellen, amíg a tömeggyilkosság elleni felháborodás tart.

De az elnök a támadás megindítása ellen határozott. Hatással lehettek rá azok a tanácsadók – és izraeli kormánykörök is – akiknek helyzetértékelése kimutatta: egy-két légicsapás, olyanformán, mint a 2025. júniusi, 12 napos iráni-izraeli háború alatt az atomlétesítmények elleni támadások, nem lesz önmagában alkalmas az iráni rezsim megingatására. Ha valamit elérhet az ilyesmi, az egyfajta megszilárduló rezsimpárti, megszálló-ellenes egységfront a külföldi agresszor ellen. Stratégiai pontokat eltalálhat – de nem képes laktanyákat, vezérlő központokat, katonai bázisokat, vagy a Forradalmi Gárda központját semlegesíteni.

A katonai opciókat tervezők és külső szakértők szerint erre csak és kizárólag a konkrét amerikai megszállás – amerikai katonák partraszállása, ejtőernyős támadások – alkalmasak. Ilyen akciót az Egyesült Államok 2003 és Irak óta lényegében nem hajtott végre. Az Iszlám Állam elleni, 2014-es hadjárat folyamán a gyalogos állomány döntő részét a kurd népi erők biztosították, akik már eleve ellenük harcoltak.

Ez viszont Trump elnök számára óriási kockázat. Egyrészt stratégiájának, és a körülötte felsorakozó neokonzervatív-jobboldali-szélsőjobboldali eszmei körnek évtizedes célja Irán átvétele. Ez 1979 és a új iráni „iszlám forradalom” amerikai nagykövetség elleni túszejtése óta megaláztatás, befejezetlen ügy.

Ráadásul Irán óriási ország, népes hadsereggel, földrajzilag nagyon nehezen navigálható terepen. Egy szárazföldi invázióban ezen a helyen a jelentős emberveszteség, elhúzódó háború, és a megszállók/rezsimváltók csúfos bukása is vastagon benne van.

A legfontosabb pedig: a jelentős közel-keleti, olajtermelő állam elleni, bármilyen katonai akció az energiaárak azonnali robbanásával és olajválsággal is fenyeget – hasonlóan ahhoz a pillanathoz, amikor 1979-ben az iszlám forradalom kitört az országban. Egy nagy támadás óriási kockázatot jelentene az USA számára fontos világpiacnak is.

Másrészt viszont Trump kampánya, politikai imidzse, mandátuma évek óta jórészt arra épül, hogy elnöksége idején nem indít ilyen háborút, nem küld oda amerikai katonákat, nem tér vissza az „örökös háborúk” korába. 2024-es választási sikere, Ukrajna és a Gáza Izrael általi lerombolására indított akció árnyékában, nagyobb mértékben köszönhető ennek, mint előtte bármikor.

Csakhogy most mégis hasonló katonai akció előkészítése folyik a Fehér Házban. Egyrészt ez az amerikai alkotmány és vonatkozó jogszabályok szerint Trump utolsó terminusa. Hacsak nem akarja megszegni az USA törvényeit, többször nem jelöltetheti már magát elnöknek. Környezetében több olyan figura is van –  közéjük tartozik a Susie Wiles kabinetfőnök által összefogott neokonzervatív kör, valamint Stephen Miller tanácsadó és Pete Hegseth hadügyminiszter iszlamofób-Izrael-párti társasága is —, aki az Irán elleni háborút karrierje csúcsának és szimbolikus küldetésnek tekintené.

Ráadásul azt sem lehet mondani, hogy a súlyos gazdasági és valutaválságban sínylődő, az amerikai szankciók által elintézett Iránban egy amerikai vezénylettel végzett rendszerváltásnak nincsenek belső támogatói. Számos szervezet – köztük még a szocialista kurd Komala is – úgy nyilatkozott a hetekben: Irán diktatúra, represszív rezsim irányítja, így a belföldi ellenállás – akármilyen nagy ambíciókkal rendelkezik is – külső, amerikai támogatásra szorulna.

Hasonló az iráni ellenállók és demokráciára vágyók helyzete, mint Irak civil társadalmáé, amely 2003-ban Szaddam Husszein rezsimjét már annyira ellenezte, annyira unta, és annyira nem tudott belőle kijutni, hogy George W. Bush támadásának megindulását még örömmel fogadta.

Ez az öröm azonban rövid életű volt. Ahogyan ugyanis Irán esetében most, úgy Iraknál is eltértek egymástól a támadó nagyhatalom és a belső ellenállás céljai és szándékai. Ahogy Washingtonnak nem volt érdeke a számára „terror-rablóállamként” megjelenő Irak és diktátora kiiktatása után egy új, egységes, demokratikus Irak létrehozása, úgy Iránnal szemben is inkább csak a rombolás, buktatás, eltüntetés a cél, anélkül, hogy a széteső állam és széteső infrastruktúrája átvételére, újjászervezésére kész tervekkel rendelkezne.

Tipikus helyzet volt az az elmúlt évtizedekben, hogy egy-egy ilyen beavatkozás után Líbiában, Szíriában, Irakban, a formális, központi, tényleges államhatalom helyett inkább több, kaotikus, autonóm központ formálódott, az állam invázió előtti szintje pedig sohasem állt helyre. Minderre viszont az iráni ellenzékieknek egyelőre nincsen valódi válasza. Kivéve talán az igencsak jól szervezett, az elmúlt hetekben már általános sztrájkot is lebonyolító iráni kurd nemzeti felkelésnek, de az ő érdekük nem feltétlenül a 93 milliós állam többségének érdeke.

Ezt a Trump-kormányzat is sejtette: az elnök, és a nyílt háborút ellenző, vagy azzal óvatos körök januárban még elérték, hogy a beavatkozás helyett új tárgyalások induljanak Irán vezetésével a nukleáris leszerelésről.

Ezek viszont tapogatózások maradtak, és nem vezettek eredményre. A tömegtüntetések és a nyílt rezsimváltás által fenyegetett iráni elnök, Maszúd Pezeskian és köre ugyan lehet, hogy tárgyalna, de szembe került az országot valójában vezető Hámenei ajatollahhal és a Bölcsek Tanácsával. A rezsim idősödő, de radikális idegközpontja ugyanis úgy látja: ebben a helyzetben, ha egyezkednek, ha nem, Trump elnök a fejükre pályázik, így nincs értelme a békülésnek, enyhülésnek, ennél a helyzet tovább eszkalálódott már.

Így történhetett meg 2026 február végén, hogy az Egyesült Államok fura módon és szinte a belföldi közvélemény minden ilyenkor szokásos előzetes felkészítése nélkül egy nagyszabású, nyílt, brutális regionális háború szélén egyensúlyozva találja magát.

Irán katonai körbevétele ugyan most is alkalmas lenne – elméletileg – de feltételezhető, hogy még akár hetekig is elhúzódhat egy esetleges háború megindítása.

Hivatalosan Trump „békeügyi” főmegbízottja, Steve Witkoff és Irán külügyminisztere, Abbasz Aragcsi a svájci Genfben folytatnak tárgyalásokat. Ezekből a megbeszélésekből eddig semmi sem jött ki.

Az biztos, hogy egy nyílt, formális háborúval Trump hatalma teljesen új fejezetébe lépne – ez a fejezet pedig az új jobboldali populizmusból egyenesen egy régi korszakba, a Bush korszakba és annak minden borzalmába vezetne vissza.