Mindannyiunk jövőjéről szól a kérdés: mit kínál 800 ezer roma magyar polgártársunknak a legerősebb ellenzéki párt? Mint az LMP 2010-es roma programjának egykori felelőse és a roma közösségek helyzetét és a romaellenességet kutató antropológus, kíváncsi voltam, mit tartalmaz a TISZA programja. Két baloldali barátom – Erőss Gábor, aki kiváló oktatáspolitikai elemzést tett közzé, és Jámbor András, aki üdvözölte a program társadalompolitikai szemléletét – alapvetően pozitívan értékelte a dokumentumot.

Én valamivel kritikusabban látom.

Mielőtt azonban rátérnék az elemzésre, két fontos fenntartást kell előrebocsátanom. Egyrészt tisztában vagyok azzal, hogy egy félautokráciában – ahol a politikai nyilvánosság fölött erőteljes kontrollt gyakorol a domináns párt, és ahol a politikai küzdelem teljességgel elrugaszkodott a valóság talajáról – nem lehet elvárni egy ellenzéki párttól, hogy minden lapját kiteregesse. A legkényesebb témákban tett nyilvános vállalások kockázatosak, mert a kormánypárt kommunikációs gépezete a szakértői véleményekből és szakpolitikai javaslatokból egyaránt propagandaanyagot gyúr. Az alábbi kritikámat tehát nem a politikai kommunikáció, hanem a szakpolitikai tartalom felől fogalmazom meg.

Másrészt azzal is tisztában vagyok, hogy a Fidesz-kormány közpolitikai apparátusának szisztematikus leépítése, a szakértők politikától való távoltartása és a közpolitikai diskurzus kiüresítése következtében nem lehet túl sokat várni egy kormányra kerülő ellenzéki erőtől. Bárminemű érdemi szakpolitikai reformra csak azután kerülhet sor, hogy az állami kutatás, tervezés és fejlesztés kapacitásait visszaépítik, az önkormányzatok visszaszerzik az autonómiájukat, és helyreáll az autonóm érdekképviseleti élet, az állampolgári részvétel és a társadalompolitikai egyeztetés intézményrendszere. Ez együtt legalább egy kormányzati ciklust fog igénybe venni. Az alábbi elemzés tehát nem egy kormányprogram azonnali megvalósíthatóságát, hanem az abban foglalt szemléletet és irányokat értékeli.

A pozitívumok

Kezdjük azzal, ami jó – és ami tényleg jó.

A program egyértelműen szakít a Fidesz-kormányok roma politikájával. A Pintér-féle rendteremtés és munkára nevelés, továbbá a Balog-féle „szeretetteljes” szegregáció helyett a roma polgárok társadalmi érvényesülését és a politikai nemzet teljes jogú tagjaként való elismerését nevezi meg fő feladatként.

Ezt a hangsúlyeltolódást a program nyelvezete is tükrözi: egyértelműsíti, hogy a hazai romák érvényesülését erőteljesen gátolja a szegregáció, és hogy a hátrányok és akadályok (társadalmi kirekesztés és diszkrimináció, piacképes tudás és képesítés hiánya, földrajzi, oktatási és lakhatási szegregáció, kliens-patrónus rendszerek és uzsorahálózatok, a roma identitás és kultúra leértékelése stb.) felszámolásában fontos feladatok hárulnak az államra (és persze a nagyobb gazdasági szereplőkre és helyi elitekre).

A konkrétumok közül kiemelendő az áfacsökkentés, a családi pótlék megduplázása és az iskolakezdési támogatás, az adósságkezelési és adósságmegelőzési rendszer visszaépítése, amelyek együttesen több százezer mélyszegény család helyzetén enyhítenének. Fontos a 18 éves tankötelezettség visszaállítása, ami – ahogy Erőss Gábor megjegyzi – csökkenteni fogja a kevésbé iskolázott szülők gyerekeinek lemorzsolódását. És jó iránynak tartom, hogy a kábítószer-probléma kapcsán a TISZA a megelőzésre és a gyógyításra helyezi a hangsúlyt, ez ugyanis csökkentené a börtön által kisiklatott életek számát.

A lakhatási fejezet is tartalmaz fontos elemeket: a szegregátumok közművesítése, az állami felújítási program és az országos bérlakásépítés valódi javulást hoznának. A kollégiumi férőhelyek 50 százalékos bővítése is pozitív. Végül jó iránynak tartom a közmunka mint szociális védőháló megtartását, amennyiben az valóban kiegészül értelmes és hatékony képzési programokkal.

A negatívumok

Ennek ellenére a program – minden pozitívuma dacára – több ponton is problémás. Négy problémát emelnék ki.

1. A megélhetési válság enyhítésén túl nincs igazán prioritás.

A program kicsit mindenre és mindenfele lő. A mottó mintha ez lenne: „faragjunk kicsit itt és ott is az akadályokon, de azért túl nagy vállalásokat ne tegyünk, komoly konfliktusokat ne vállaljunk.”

A szegregátumokban élőket (ők teszik ki a lakosság 3 százalékát) egyszerre sújtja a lakhatási, oktatási és munkaerőpiaci kirekesztettség – ezeket nem lehet egymástól függetlenül, kis lépésekkel orvosolni.

A közművesítés jó dolog, de ettől még a lakók nem jutnak munkahelyekhez; az áfacsökkentés enyhíti a nyomort, de nem változtat annak struktúráján; a képzési programoknak nincs sok értelmük, ha az adott régióban nincsenek munkahelyek. A programból hiányzik ennek a kölcsönös összefüggésrendszernek a felismerése és az a szemlélet, amely a szegregátumokban élők komplex hátrányait egymásra épülő, összehangolt intézkedésekkel kezelné. (Tegyük hozzá, erre eddig egyetlen kormány sem vállalkozott.) Bár azt nem mondhatni, hogy a társadalmi klíma kedvezne egy bátor antiszegregációs politikának, a helyzet – részben egyébként a Fidesz munkahelyteremtési programjának köszönhetően – kevésbé robbanásveszélyes, mint 2010-ben volt, és erre érdemes lesz lehetőségként tekinteni.

2. Hiányzik a fejlesztő állam.

Feltűnő a TISZA tartózkodása az állami tervezés és fejlesztés eszköztárának használatától. Hiányzik a regionális fejlesztéspolitika, amely lehetővé tenné, hogy régiónként – az ott élő roma közösségek és a helyi munkáltatók részvételével – kerüljenek megfogalmazásra közép és hosszú távú munkateremtési tervek. A TISZA mint jobboldali párt láthatólag ódzkodik a fejlesztő állam kiépítésétől, és ehelyett a piactól várja a megfelelő mennyiségű és minőségű munkahely megteremtését.

A tartós gazdasági válság által sújtott régiókban (pl. Borsod, Nógrád, Békés megyék egyes részei) a piacpárti politika és a jobb közoktatás kombinációja egész biztosan nem fogja ezt a problémát megoldani, ez a „ballib” éra egyik fontos tanulsága.

Hasonlóan hiányoznak a lakhatási fejezetből konkrét vállalások: az új bérlakások és lakásszövetkezetek, illetve a felújított komfort nélküli ingatlanok tervezett számáról a program hallgat (bár a szöveg „több tízezer új bérlakást” említ). Konkrétabb vállalás nélkül ezek a célkitűzések nehezen lesznek számonkérhetők.

3. Az egyházi iskolák ellentmondása.

A program legnagyobb belső feszültsége az oktatáspolitikában rejlik.

A roma fejezet kimondja, hogy a szegregált oktatást az egyházi fenntartású intézmények speciális jogai is mélyítették. Az oktatáspolitikai fejezet viszont fenntartja az egyházi iskolák kiemelt támogatását – anélkül, hogy megmagyarázná, hogyan egyeztethető ez össze a szegregáció felszámolásának ígéretével.

(Erőss Gábor is kiemeli ezt az ellentmondást.) Az ellentmondás logikailag feloldható lenne, ha a program az állami iskolák finanszírozásának jelentős emelését tűzné ki célul – azaz „felfelé nivellálná” a rendszert, ahol az egyházi iskolák támogatása nem csökken, de az állami iskoláké „felnő” hozzájuk. Erre azonban nincs egyértelmű vállalás a szövegben, csak halvány célzások. Márpedig az antiszegregációs küzdelem addig nem lesz hiteles, amíg a program nem kínál megoldást arra, hogyan csökkenthető az egyházi iskolák szelekciós versenyelőnye az állami iskolákkal szemben.

4. A részvételi vállalások üressége.

Nem arról van szó, hogy milyen szavakat használ vagy nem használ a program – hanem arról, hogy a roma közösségek saját szerveződésének, érdekérvényesítésének erősítésére egyetlen konkrét mechanizmust sem javasol.

Az „egyeztetések egyházi és civil szervezetekkel” formulánál sokkal többre lenne szükség: hogyan vonhatók be a szegregátumok lakói a helyi döntéshozatalba? Hogyan teremthetők meg az autonóm roma érdekképviselet feltételei?

A program a kultúra területén is megmarad az általánosságok szintjén: leszögezi, hogy „a roma kultúra a nemzeti kultúra része”, és ígéri „a roma kulturális intézmények támogatását”, de nem mondja meg, hogy ez a támogatás milyen formát öltene, milyen intézményekre vonatkozna, és a roma történelem miképp épülne be a tananyagba. Hasonlóan hiányzik a szegénynegyedekben és szegregátumokban élők számára célzott művészeti, kulturális, sport-, és szabadidős programok terve, amelyek az anyagi támogatásokon túl a közösségi élet és az önszerveződés alapjait teremthetnék meg.

Pedig az érdemi reformnak az autonóm érdekképviseleti élet helyreállítása az egyik legfontosabb előfeltétele. Hogy a TISZA erre a kérdésre nem fordít kellő figyelmet, arra utal, hogy a programalkotók a roma közösségek felemelkedését elsősorban felülről, az állam és a többségi intézmények felől képzelik el. Ez a felülről lefelé építkező logika magában hordozza a veszélyt, hogy az új politikai elit is csak klienseket farag majd a roma vezetőkből ahelyett, hogy partnereknek tekintené őket.

---

Ha a leendő kormányprogram ebben a mederben marad, akkor ez egy jó szándékú, de a kirekesztettség struktúráinak megbontásához elégtelen kísérletnek ígérkezik.

Ha a hiányosságokat viszont sikerülne orvosolni, akkor ez a program valóban mérföldkő lehetne a hazai roma közpolitikában. Ehhez elengedhetetlen, hogy egy esetleges választási győzelem után a TISZA érdemi párbeszédet kezdjen azokkal a szakmai műhelyekkel és roma közösségekkel, amelyek a Fidesz-korszak alatt is megőrizték a tudásukat és autonómiájukat.

A „rendszerváltó” ambíció hitelessége ezen is múlik.