Öröm látni, hogy foglalkoznak az üzleti szféra szellemi dolgozóinak válságával, ugyanis méltatlanul elhallgatott jelenségről van szó. Jelentősége messze túlmutat a gazdasági versenyképességen és munkavállalói hangulatingadozáson. Ha értelmezni akarjuk a nyugati (benne a magyar) középosztályok mentális állapotát, egzisztenciális válságát, akkor érteni kell a képzett fehérgalléros munkahelyek világának átalakulását.

A Csendes felmondás: munkahelyi trend vagy egy társadalmi változás előszele? című cikk^[1] a quiet quitting jelenséget vizsgálja, melynek lényege a szerző szerint, hogy „a munkavállaló csak a szükséges minimumot teljesíti munkahelyén, nem vállal túlórákat, és nem tesz extra energiát a feladataiba”. A szerző némi sajnálattal állapítja meg, hogy „a quiet quittingre semmiképpen sem tekinthetünk úgy, mint egyfajta modern munkásmozgalmi felvirágzás előhírnökére”. Végkövetkeztetése már bizakodóbb: „A quiet quitting tehát rengeteg embert érintő társadalmi probléma, ami az igazságtalan és kizsákmányoló munkaviszonyokban gyökerezik, azonban az érintettek összefogásához először a passzivitás börtönéből kell kiszabadulni.”

Világnézetileg kívülálló vendégszerzőként is jelezni szeretném, ez a nyelvezet és megközelítés nekem legalábbis kissé vonalasan marxista, egyben eléggé idegen és érthetetlen a vizsgált képzett, individualista fehérgalléros világban. Pedig a quiet quitting véleményem szerint kizárólag ebben a világban értelmezhető fogalom: ahol alapesetben elvárható lenne a teljesítményorientált és előrelépni kívánó attitűd, ahogyan a rendszernek, mely nagy részben épít a proaktivitásra – hiszen még ma sem írható le pontosan, hogy mit, milyen sorrendben és miként szükséges csinálni –, is ezeket a kvalitásokat kellene jutalmaznia és szelektálnia. Mégis éppen itt nyílik tér az aktatologatásra, látszatmunkára – amit érdemes megvizsgálni.

A mai helyzet a korai kapitalista, munkát kizsákmányoló logikával szemben inkább tűnik dekadensnek a fehérgalléros világban. Csökkenő presztízzsel, munkavállalói autonómiával és szakmai fejlődési lehetőséggel, szűkülő perspektívákkal, gyengülő alkupozícióval és növekvő kiszolgáltatottsággal, valamint az ezekből adódó abszurd helyzetekkel.

Ennek a hanyatlásnak tünetei a bullshit munkák, a lehetőleg egyre primitívebb technológiákkal minél hamarabb (pár hét alatt) betanított, pár évente cserélődő irodai dolgozók, aztán a quiet quitting (csendes felmondás), a great resignation (főleg a covid-járvány körüli időben nyugaton tapasztalt tömeges felmondások), sőt: ghost jobok (nem létező munkákra kiírt álláshirdetések leginkább a cégek munkaerőpiaci helyzetének kozmetikázása miatt).

Az angolszász világ kedvelt szokása, hogy minden „újabb” jelenséget frappáns, vicces elnevezéssel címkéz, aminek megvan az a veszélye, hogy elveszünk a részletekben. Pedig ezek ugyanannak az általános dekadenciának a megnyilvánulásai, mögötte pedig nem lehet mindig egyértelmű kiváltó okokat, titkos terveket, üzleti modelleket keresni. Ha eredetileg voltak is ilyen „ősbűnök”, melyek az egészet elindították, a hanyatlás folyamata öngerjesztővé vált.

A marxista iskola általában nem tud mit kezdeni azzal a „romantikusan naiv” elképzeléssel, hogy valaha, nem is olyan régen, volt egy aranykor (de inkább mondjuk így: egy jobb kor), ahol a fehérgalléros dolgozók nagy része igenis elégedett volt a munkájával, fontosnak tartotta a szakmáját, ahova presztízst jelentett tartozni. Nagyjából a hatvanas évektől kilencvenes évekig terjedő időszak nyugati, diplomás üzleti munkáiról beszélek, részben a magyar későszocializmust is ide számítom.

Ebben a régi világban megérte hosszú távon lojálisan megmaradni egy-egy pozícióban, mert ez stabilitást, többiekkel együttműködve integritást (a valahova tartozás érzését), illetve a mesterré válás lehetőségét kínálta.

Mesterré válni pedig nemcsak magasabb presztízst és jobb fizetést jelent, hanem lehetővé teszi, hogy „alapjáraton”, rutinból, nyugodtan teljesítse későbbi éveiben a dolgozó azt a munkát, amelyet egy kezdő megfeszülve sem igen tudna utánacsinálni, akár bevonódhasson a céges döntési folyamatokba stb. Mindez pedig megvéd a kiégéstől, és megfelel az ember életciklusának, személyes ambícióinak. Ebben az old-school világban a teljesítményt transzparens módon jutalmazzák, a munkaadó és dolgozó érdeke egybeesik annyiban, hogy mindkét fél örömére lehetőség van a szakmai fejlődésre, egyre komplexebb feladatok önálló elvégzésére és a kiemelkedő, mintaadó mesterek megtartására, jutalmazására. Jó példa erre a régi vágású „külkeresek”, mérnökök és egyéb szakik világa, akiket nyugdíjas éveikben is visszahívogattak kapcsolatrendszerük, tapasztalatuk miatt.

Nagyjából az ezredforduló után, de 2010-től gyorsuló ütemben kezd megszűnni ez a régi világ, ekkor kezdődnek a nagy kiszervezések, az óriássá váló multik bekebelezett üzletrészeiket központosítják, standardizálják, shared service centre-ekbe szervezik. Erről és a terjedő bullshit munkákról több éve álnéven is írtam, melyet Szalay Áron is linkelt cikkébe.

A mai gazdaságot domináló nagyvállalati szektor alapelve az, hogy lehetőleg minden tevékenységet bármikor könnyen lecserélhető, gyorsan betanítható és alacsony képzettségű munkavállalókkal végeztessen el. Amely tevékenységet pedig nem lehet így elvégezni, azt külsős, átmeneti projektmunka keretében behívott szakértők, tanácsadók és rendszerfejlesztők csinálják a tényleges szervezettől és operatív, állandóan foglalkoztatott dolgozóktól elidegenedve.

Vegyünk példaként egy közismert kékgalléros munkát, amit majd összehasonlíthatunk a mai diplomás feladatkörökkel. Az asztalos mesterek munkáját széles körben kiváltotta az IKEA-s és hasonló lapra szerelt bútorok összeszerelése. Magam is ismerek olyan asztalos végzettségű embert, aki egy-két év után váltott, és ma már kizárólag IKEA-bútorrendszerek összeszerelését végzi. Elmondása szerint azért váltott, mert rövid(!) távon anyagilag megérte neki, vagyis látszólag a tőkés és a dolgozó számára is előnyös ez a felállás. Hosszabb távon viszont nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az asztalos lényegében bármilyen bútorrendszert el tudna készíteni alig feldolgozott, könnyen és bárhonnan beszerezhető faáruból (vagyis autonóm és szabad). Képes tehát szakmailag fejlődni, lehetősége van saját vállalkozást felfuttatni, ideális esetben maga válogathatja meg, kikkel dolgozik együtt. Lehetősége van bekerülni a szakma krémjébe, amelyet számontartanak és megbecsülnek.

Ehhez képest az IKEA-összeszerelő dolgozó függősége és kiszolgáltatottsága teljes az anyacég termékeitől. Ennél is nagyobb baj, hogy munkáját bármikor kiválthatják olcsóbb, gyorsan betanított munkaerővel, vendégmunkásokkal. Ennek megfelelően folyamatos árversenyre kényszerül, pozíciója ingatag, állásának presztízse alacsony: ezt aztán tényleg csak a pénzért csinálja mindenki a klasszikus marxista proletármodellnek megfelelően (egy büszke műbútorasztalos esetében ez nem olyan biztos).

Ami a szakmát, a dolgozók élethelyzetét illeti, ez hosszabb távon bizony egyértelműen hanyatlás, degradáció. Arról nem is beszélve, mennyivel kevesebb IKEA-összeszerelőre, mint régivágású asztalosra van szükség. Mondhatjuk-e mégis a nagy egészt vizsgálva, hogy ami történt, az fejlődés? Végül is a vevők olcsón és nagy tömegben férnek hozzá a bútoraikhoz, az IKEA pedig egy olyan kifinomult tervezési, gyártási és logisztikai rendszert működtet, amely száz éve még elképzelhetetlen lett volna. Ebben az esetben lehet érvelni amellett is, hogy a dolgozók munkájának lebutítása, élethelyzetük romlása a fejlődés ára.

Ha mindezt összevetjük a fehérgalléros munkák változásával, akkor számos hasonlóság mellett néhány alapvető különbséget látunk.

Az első, hogy a rendszer egésze ebben a szektorban inkább hanyatló, mint agresszívan kizsákmányoló/automatizáló/minőségi munkaerőt kiváltó.

Inkább látjuk a lecsúszó, kiváltsága maradékait őrizni és demonstrálni akaró nyugati elitek és őket kiszolgáló fehérgalléros középosztályuk végjátékát, mintsem valami nagy terv végrehajtását mondjuk az IKEA bútoripari forradalmának mintájára. Nem egyértelmű a fehérgalléros dolgozók létszámának csökkenése, hatékonyságának növekedése. Igaz ugyan, hogy rengeteg munkát szerveztek ki olcsóbb országokba, „nyugaton” pedig egyre terjednek a kevésbé védett „külsős” (nem a cég alkalmazottjaként végzett), részmunkaidős pozíciók, ám összességében továbbra is burjánzanak az értelmetlen vagy értelmetlenül hatékonytalan módon végzett munkák.

Míg a kékgalléros fordista tömegtermelési modell a huszadik század elején az agrár- és ipari szektorból a nyugati munkások tömegeit a szolgáltató szektorba terelte át, nem látni, most honnan hová terelnék át a nyugati társadalmak fehérgalléros dolgozóit. Legfeljebb annyit lehet megfigyelni, hogy a digitalizált irodista szektorba a harmadik világ nagyvárosainak tömegei is bekapcsolódnak.

A második különbség az őszinteség hiánya: a fehérgalléros világ hazug, önámító, toxikus közeggé vált.

Az IKEA-s összeszerelői vagy a gyorséttermi munkákról például sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy ne lenne őszinte, transzparens, teljesítményt, hatékonyságot és lehetséges fizetéseket egyértelműen kimutató a munkaadói oldal. Itt legalább azzal nem kábít senki, hogy egy IKEA-szerelő vagy fast food munkás szakmailag olyan magas szintű munkát végez, illetve olyan szakmai perspektíva előtt áll, mint egy asztalos vagy mesterszakács.

Ezt sajnos nem lehet elmondani a fehérgalléros oldalról. Többnyire olyan törekvő, nyelveket beszélő, magasan képzett emberekről van szó, akik nagyon nehezen hajlandóak elismerni és feldolgozni azt a szomorú tényt, hogy ők már nem kapják meg azt a karrierlehetőséget és presztízst, amit egy-két generációval korábbi társaik. Ennek megfelelően szívesen magukévá teszik a munkaadói oldal álságos narratíváját, hogy itt mégis a legmodernebb technológiákról, a jövő módszereiről, mindenféle egzotikus, futurisztikus szakmákról (data scientist, ilyen-olyan elemző, product owner, project manager…) van szó.

Ne csodálkozzunk, hogy miután kiderül, milyen tényleges tudás, technológia kell a konkrét munkához, és mik a továbblépési lehetőségek, mindenki vagy távozna, vagy pedig „főnök” akar lenni.

Az egyetlen karrierlehetőség valóban a „főnökké válás”, más kérdés, hogy így már nem passzív biodíszletként kell részt vennie a színjátékban, hanem aktívan kell „motiválnia”, ámítania a beosztottjait, egyébként gyakran nem is sokkal több pénzért.

A hazugság pedig nem pusztán a munkaadói, vezetői oldalról jön. Az élethazugságokat (minden jól van így, másképp nem is lehetne, és kár is ezen okoskodni…) átveszi a dolgozók zöme is, hogy lelkileg elviselhetőbb legyen a kényszerű rendszerben maradás (kognitív disszonancia, racionalizálás).

A következő különbség a legzavarbaejtőbb.

A munkaidő és munka szabad beosztása, tervezése mint a magas státusú fehérgalléros dolgozói autonómia utolsó csökevénye, vagy inkább illúziója még megmaradt. Általános, több évtizedes tendencia, hogy a konkrét napi tevékenység ellenőrzése alacsony szintű, így tág határok között adott a lehetőség lógásra, álmegoldásokra, látszatmunkára,

ami kiváló alapot nyújt a bullshit jobnak csakúgy, mint a quiet quittingnek. Ez szöges ellentéte a fordista szalagmunkások szigorú normáinak, betanított, gyors, repetitív mozdulatainak. A management kikényszeríthetné a minőséget „nem érdekel hogyan csináljátok, de működjön, és jövő hétre legyen kész” alapon, de ha ezt komolyan is venné, akkor a régi típusú autonóm, önszerveződő és szakmai fejlődésre képes munkaközösségekhez jutnánk vissza, ami pedig ellentétes a mai nagyvállalati logikával. Visszatérő reakció erre, hogy ha lehet lógni, akkor meg mi a baj, mit kell itt panaszkodni? A kérdés messzire vezet, de legyen egyelőre elég annyi, hogy a bullshit/quiet quitting munkahelyeken nem túl jó a hangulat, a dolgozók nem jókedvükben maradnak hosszabb távon, és nem tekintik álommunkának.

Az utolsó fontos különbség, hogy a szektor és a közeg öngerjesztő folyamatban, lefelé tartó spirálban romlik, ami aztán a már tárgyalt abszurditásokhoz (bullshit job, quiet quitting) vezet.

Amennyire átlátható ez az önpusztító kapitalista folyamat más területeken, mondjuk a mezőgazdaságban, annyira meg nem értett (másként mondva ki nem tárgyalt) és zűrzavaros a fehérgalléros munka világában egyébként hasonlóan lezajló önpusztító logika.

Azt példának okáért ma már nem sokan vitatják, hogy a termőföldek azért veszítik el termőképességüket rohamosan, mert a gazdák egyre több műtrágyát és vegyszert használnak, teszik mindezt azért, mert szükséges, különben még annyit sem teremnének a romló földek. Ez viszont bár növeli az éppen betakarított termés átlagát, középtávon csak tovább rontja a föld minőségét. Ehhez hasonlóan a fehérgalléros világban a munkaadói oldal szemszögéből nézve azért kell egyre hamarabb betanítható, könnyebben lecserélhető, alacsonyabb presztízsű munkákat kínálniuk, mert egyre gyorsabb a munkaerő fluktuációja, csökken az elkötelezettség, motiváció. Másfelől ha ilyen munkákat kínálnak, az hosszabb távon még tovább csökkenti a dolgozói elkötelezettséget, és így tovább.

A tőkeoldal narratíváját visszhangzó mainstream médiában eközben mégis rendre úgy tűnik, mintha pusztán a fiatalabb generációk változó attitűdjéből, a romló oktatási rendszerből lehetne levezetni a munkaerő-piaci átalakulásokat (a lustuló, hülyülő fiatalok elmélete). A munkavállalói oldalról márpedig ettől függetlenül is teljesen érthető, ha a dolgozók egyre rövidebb távon és csökkenő lojalitással gondolkoznak egy-egy munkahelyben. Külön írás tárgya lehetne, hogy mindez hogyan hat a hosszabb távon a mentális állapotunkra, kultúránkra.

Ha például azt veszem, hogy munkaügyben pályakezdőként én milyen tanácsokat kaptam húsz éve az idősebb generációktól, és ma milyeneket adnék az utánam jövőknek, ég és föld a különbség. Az én legfontosabb tanácsom az lenne, hogy ha bármilyen okból nem érzi jól magát egy munkahelyen akár csak pár hónapig, ne küzdjön tovább, ne elemezgessen, hanem lépjen tovább, mert később csak bánni fogja az elvesztegetett idejét. A mai világban ez visszaigazoltan jó tanács – miért csodálkozunk, hogy a fiatal generáció ennek megfelelően cselekszik?

Ez a romlás nem tarthat a végtelenségig: idővel visszatérhet az autonóm, megbecsült, szakmailag fejlődni képes munkaközösségek modellje, de lehetséges az is, hogy a mai értelemben vett munka világa idővel egyszerűen másodlagossá válik a társadalom nagy részének, például az alapjövedelem bevezetésével. A covid óta terjedő home office, a négynapos munkahéttel való kísérletezés már erre utaló jelek.