Egy frissen közzétett globális munkahelyi felmérés szerint az európai munkavállalók 72%-a csak a fizetése megszerzéséhez szükséges minimum erőfeszítést teszi meg munkája során. A trend hátterében a rendszerből eredő kiégés és kihasználtság elleni egyéni védekezés állhat. Ez azonban nem elég a probléma megoldásához.

A quiet quitting (szó szerint: csendes felmondás) a Covid-19 járvány alatt vált világszerte elterjedt munkahelyi trenddé. A jelenség lényege, hogy a munkavállaló csak a szükséges minimumot teljesíti munkahelyén, nem vállal túlórákat, és nem tesz extra energiát a feladataiba; ez persze nem új jelenség. A világjárvány hatására bekövetkezett munkahelyi változások azonban minden korábbinál nagyobb figyelmet irányítottak rá.

A Gallup legfrissebb globális felmérése alapján mindössze a munkavállalók 23%-a végezte feladatait teljes elkötelezettséggel. Magyarországon a dolgozók 20%-a esett az elkötelezett kategóriába, ami a munkájukat aktívan, teljes erőbedobással végzőket fedi.

Európai átlagban a munkavállalók 13%-a volt elkötelezett. Ellentétpárjuk, a feladataikat gyengén teljesítő, vagy egyenesen szabotáló dolgozók aránya kerekítve 16% volt. A legnagyobb csoportnak azonban a 72%-ot kitevő quiet quittelő munkavállalók bizonyultak. Ez az eredmény rámutat, hogy a management tanulmányokban rövidéletű munkahelyi trendként elkönyvelt jelenség valójában fontosabb, mint azt sokan hitték.

A quiet quitting jellemzően a toxikus munkakörnyezet eredményeként jelent meg a nemzetközi diskurzusokban. Általános vélekedésként terjedt el az emberi erőforrással foglalkozó körökben, hogy a quiet quittinget vonzóbb munkakörnyezettel kell megelőzni. Mivel a quiet quitting legfeltűnőbben az irodai dolgozók körében terjedt el, a megoldási javaslatok is általában az irodai környezet javítására irányultak.

A javaslatok középpontjában azonban, az esetek többségében az a cél állt, hogy a cégek a lehető legkisebb befektetéssel a lehető legvonzóbb munkahelyet teremtsék meg, a dolgozók valódi igényeit figyelmen kívül hagyva.

A járvány végével a cégek többsége megszüntette az otthoni munkavégzés lehetőségét, és közösségépítő programokkal, szórakozási lehetőségekkel és kedvezményekkel próbálta visszacsábítani dolgozóit az irodába. Az otthoni munkavégzés – széleskörű népszerűsége ellenére – nem vált alapvetővé, és a legtöbb munkaadó hibrid munkavégzést vezetett be kötelező irodai napokkal.

Ez is rámutat arra, hogy a dolgozók közvetlen felügyeletének lehetősége és a céges identitás erősítése fontosabb az alkalmazottak személyes jólléténél. Azt, hogy a kötelező irodai jelenlét visszavezetése sokkal inkább szól a kontrollról, a dolgozók felett gyakorolt felügyeletről, mint a teljesítményről, jól illusztrálja, hogy a Gallup felmérése szerint az otthonról dolgozók között valójában nagyobb az elkötelezettek aránya (európai szinten 15%, míg az irodában dolgozók között 12%).

A munka és magánélet egyensúlyát kutatva feltűnt, hogy a quiet quittelő dolgozók az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nem elégedetlenek feletteseikkel és nem is újabb céges kvízestekre vagy csocsóbajnokságokra vágynak. Ez tehát kétségbe vonja a feltételezést, miszerint a toxikus vezetői magatartás eredménye a quiet quitting, illetve megkérdőjelezi az általánosan elterjedt tanácsokat, amik az elköteleződést és csapatépítést elősegítő munkakörnyezet létrehozását szorgalmazzák.

Míg a toxikus vezetők nyilvánvalóan negatívan befolyásolják a munkahelyi légkört, a csocsóbajnokságok pedig kétségkívül szórakoztató színfoltot hoznak a hétköznapokba, az ezekre helyezett eltúlzott hangsúly – ami a témával foglalkozó kutatások többségében megjelenik – eltereli a figyelmet a szobában álló elefántról: a munkahelyi feladatok végtelen egyhangúságáról és értelmetlenségéről. Ezen a ponton fontos kiemelni, hogy itt nem általánosságban beszélek a munkáról és a munkahelyekről.

Kutatásomban multinacionális cégek Magyarországra kiszervezett alacsonyszintű munkáit vizsgáltam. Ezek rendszerint olyan tevékenységek, amelyek az anyacég működését segítik, azonban jelentősen olcsóbban megoldhatók külföldre kiszervezve.

Magyarország népszerű célpont lett az alacsonyszintű, minimális szaktudást igénylő munkák kiszervezésére, áttelepítésére. Az autóipar, filmipar, akkumulátorgyártás és pornóipar mellett nagyszámban jelentek meg a kiszervezett irodai, szolgáltatói munkákat végző „Shared Services Center”-ek (SSC-k).

Ez egyrészt a cégek számára kedvező adózási feltételeknek, a gyenge vagy nemlétező szakszervezeteknek, valamint az ország stratégiai helyzetének köszönhető, hiszen egy időzónába esik Nyugat-Európa nagyrészével, ami az anyacég és a támogatást végző kiszervezett dolgozók közötti kommunikációt nagyban megkönnyíti.

Az SSC-kben végzett munkák sok esetben monoton, gépies feladatokból állnak, melyek automatizálása vagy túl költséges – így az olcsó magyarországi munkaerővel váltják ki –, vagy már elkezdődött, viszont hosszú időbe telik, és a folyamat alatt (esetekben annak tökéletesítésére) veszik igénybe a kiszervezett munkavállalókat. Az ilyen pozíciók tehát semmiképpen sem izgalmas, kreatív vagy pozitív társadalmi hatást kiváltó feladatokból állnak.

Nem meglepő, hogy a dolgozók nagyrésze szeretné a munkával töltött idejét és az arra fordított energiáját minimalizálni. Ebben a környezetben a quiet quitting sokkal inkább tűnik egyéni védekezési módnak a kizsákmányoló feladatokkal szemben, mintsem a konkrét munkakörnyezetre adott válasznak. A probléma tehát jelentősen nagyobb, és a neoliberális kapitalista termelési mód eredményének is tekinthető.

Ha elfogadjuk a feltételezést, hogy a quiet quitting alapvetően egy rendszerszintű probléma, és a mélyén a neoliberális kapitalizmus húzódik meg, akkor felvetődik a kérdés: miként tekintsünk a quiet quittingelő dolgozókra? És ha egyáltalán problémáról van szó, mi lehet a megoldás?

Az általam kérdezett dolgozókat nem forradalmi hév vagy a jelenlegi munkaviszonyok megváltoztatására való törekvés vezette a quiet quittinghez. Céljuk mindössze az volt, hogy a kizárólag a megélhetésért végzett munkájuk ne foglaljon el az abszolút szükségesnél nagyobb részt az életükből. Ilyenformán a quiet quitting egy, a neoliberális kapitalizmus status quo-ját nem fenyegető, a személyes veszteségek minimalizálására irányuló magatartás.

A quiet quittelő dolgozók közös vonása, hogy alapvetően igyekeznek kapcsolataikat munkatársaikkal a munkahelyen belül, professzionális szinten tartani. Ez ugyan hozzájárul ahhoz, hogy munkaidő után semmi se emlékeztesse őket munkájukra, azonban ellehetetleníti bármiféle koordinált akció, adott esetben közös ellenállás megszervezését.

Így a quiet quittingre semmiképpen sem tekinthetünk úgy, mint egyfajta modern munkásmozgalmi felvirágzás előhírnökére. Mindössze a neoliberális kapitalizmusban egyébként is népszerű, egyéni felelősséget feltételező megoldásról van szó, a saját mentális egészség megóvása érdekében.

Kérdés, hogy átfordítható-e ez a trend? Lehet-e egy alapvetően a status quo-t nem fenyegető munkahelyi jelenségből a rendszer alapjait megkérdőjelező társadalmi mozgalom?

Jelenleg az európai munkavállalók többsége törekszik a munkájára fordított idő és energia minimalizálására. Ennek ellenére alig látunk komoly, szervezett fellépéseket e célok elérésére. Még az első lépésnek számító rövidített munkahét bevezetését sem fogadták el állami szinten egyetlen országban sem, de az e célért kiálló, tömegeket megmozgatni képes szervezetek sem léteznek.

A quiet quittelő dolgozók nem ismerik egymást, elidegenedve végzik munkájukat egymás mellett, így az összefogás lehetősége nem merül fel. Ezt azonban egy másik tényező is gátolja: a kényelem.

A neoliberális kapitalizmus alapvetően kényelmes rendszer azok számára, akik az itt említett szolgáltatói, irodai munkákat végzik. Ők jellemzően az átlagnál magasabb keresettel rendelkeznek, ami átlagnál magasabb fogyasztást tesz lehetővé számukra. Ennélfogva azt érezhetik, hogy a jelenlegi helyzet fenntartása az ő személyes érdekük is, hiszen a nyilvánvaló kizsákmányolás és kiégés mellett is profitálhatnak belőle. A quiet quitting az ő részükről tehát egy passzív hozzájárulás, ami lehetővé teszi az egyéni ártalmak mérsékelését, viszont nem fenyegeti a rendszer nyújtotta kényelmet.

A passzivitás fontos kulcsszó a témakörben, hiszen már a név quiet quitting (csendes felmondás) is egy inkább passzív történést feltételez. Ez pedig szintén beleillik a neoliberális kapitalizmus egyének közötti szolidaritást ellehetetlenítő általános passzivitásába.

Ennek fontos építőeleme az emberi kapcsolatok áthelyezése a digitális térbe. Napjaink nagyrészét digitális tartalmak passzív fogyasztásával töltjük. Ez egyrészt a figyelem és akaraterő csökkenéséhez, másrészt pedig az aktív kezdeményezőkészség visszaeséséhez vezethet. Ezeket a hatásokat láthatjuk a politikában, közösségi eseményeken, de akár egyetemi előadásokon is.

Közösségi-média trendek a legritkább esetben válnak meghatározó mozgalmakká, és a jelenlegi digitalizált világban bármilyen mozgalom nehezen válhat jelentőssé, ha az online szférán kívüli intenzív aktivitást kíván meg. Egy olyan rendszer jött létre, amely ellehetetleníti az ellene irányuló bármiféle nagyléptékű változtatásnak már a kiindulópontját, az aktív kezdeményezést is.

A quiet quitting alapja lehetne egy, a munkaviszonyok megváltozatását célzó mozgalomnak. Ehhez azonban gyökeres változásnak kell bekövetkeznie a digitális világhoz fűződő viszonyunkban.

A quiet quitting tehát rengeteg embert érintő társadalmi probléma, ami az igazságtalan és kizsákmányoló munkaviszonyokban gyökerezik, azonban az érintettek összefogásához először a passzivitás börtönéből kell kiszabadulni.