Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A választásról és politikai vakmerőségről

Megérkeztek a vasárnapi választás eredményei. Két dologra mindenki számított, kettőre meg nem igazán. Amire nem: hogy milyen történelmileg alacsony, 45% alatti szavazatarányt ér el a Fidesz. Noha ez kétmillió Orbán-szavazót jelent, ha a többi pártra leadott voksok arányában nézzük, sokan megjegyezték, ez a Fidesz 2003 óta mért legalacsonyabb szavazataránya. A demokráciába vetett hit hosszú stagnálás után tehát egyfajta kései virágzásnak indulhat Magyarországon. Furcsa ez addig, amíg végig nem gondoljuk, hogy Magyar Péter az első sikeres, európai populista, aki itthon lépett fel. Azzal sem számolhattunk, hogy Vitézy Dávid ilyen, hajszálnyi különbségre építkezik fel Karácsony Gergely ellen a főpolgármesteri harcban, erről majd később.

Arra viszont a legtöbben számítottak, hogy a Magyar Péter-féle Tisza párt nem „lufi”, nem pukkad ki és jelentős szavazatarányt ér el, ez csaknem 30 százaléknál állt meg. Azt is megjegyezték már elemzők, hogy a vidéki és fővárosi Tisza-szavazatarányok sokkal kiegyenlítettebben alakultak, mint azt az ezelőtti ellenzéki összefogás esetében láttuk. De mindezek jóformán a jobboldal belügyei.

Magyar Péter a Tisza Párt eredményváró rendezvényén 2024. június 10-én. Fotó: Hardy Anna / Mérce

Lehetne arról is hosszabban is írni, mit jelent mindez az országnak. Orbán Viktor számára a szavazatarány és az ellenfél egyelőre töretlen dinamizmusa nem sok jót ígér. Magyar Péterrel az élén a magyar polgárság úgy tűnik, hadba vonulni készül a Fidesz-KDNP ellen – jobbról avagy jobbközépről. Sokan követik őket és jól teszik.

A Fidesz a fővárosban sem igazán tudott fordítani, a lakhatási szegénység, a hajléktalanság problémájának enyhítésével kampányoló Pikó András például a 8. kerületben idén a szavazatokból többet is szerzett, mint amikor 2019-ben hajszál híján győzte le az időközben főispánná is átfazonírozott Sára Botondot.

A Fidesz visszataszító, szegények elleni „rendkampánya” ugyanúgy megbukott, mint a közbiztonságot és az ország geopolitikai biztonságának szavatolását Orbán Viktor személyében ígérő, országos kampány.

Örülni lehet annak, hogy a szavazók (és a választáson részt nem vevők feltehetően jelentős aránya) ilyen mértékben fittyet hány immár arra, mit ravaszkodik össze ismét a magyar miniszterelnök a hatalom puszta akarásától vezérelve.

Bár győzni ismét tudott, Orbán Viktor mégis mintha megtört volna: rutinos politikusként veszi tudomásul a 2003 óta (21 éve!) nem látott szavazatarányt, és azonnal interjúk sorozatát adja a magyarországi sajtónak. Szerdán pedig még a NATO-főtitkárral is találkozott, tárgyalt, nyilván meg is ebédeltek, majd megegyeztek, miután neki is a „szabadságharc” (tehát az Ukrajnának szóló NATO-hadisegély és EU-segély ellen emelt vétók) felfüggesztését ígérte. A háborús veszély Orbánt immár nem foglalkoztatja, ege kivirult – hiszen kiderült, a „béke” nem elég jó politikai termék – nem úgy, mint például a dzsender meg a migráns –, ki kell dobni, le kell hát „tekerni”.

Ennyit arról a híres, zseniális orbáni politikai ösztönről és érzékről, amit 2022-ben még ellenfelei is az egekbe emeltek, és ami inkább mázli volt már akkor is. Elég volt a sértett, volt állami hivatalnok és diplomata, Magyar Péter fellépése és ügyes, jó érzékkel felépített kampánya ahhoz, hogy jól megcsavarja Orbán Viktor orrát. Fájt, nem kétséges.

És nem csupán neki, hanem a Vitézyvel csaknem szavazategyenlőségbe szorult Karácsony Gergelynek is.

Kiegyezés

A baloldali pártok hihetetlen mértékű összezsugorodását ugyancsak megjósolhattuk volna. A baj mértékét már a választási este elején jelezte két Párbeszéd-tag hirtelen kilépése. Tordai Bence, Karácsony Gergely főpolgármester pártjának alapítója és társelnöke még interjúban is beszámolt arról,

Karácsony Gergely politikája „nem volt elég bátor”. Keményebben és többet, adta ki a jelszót.

Ebben lehet igazság. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy Karácsony elsősorban a zöldpolitikával és a városi egészségügyi szolgáltatások fejlesztésével kampányolta végig az idényt, hogy aztán ezzel a programmal holtversenybe kerüljön az élesen kritikus, külvárosokban népszerű Vitézy Dáviddal. Így a főpolgármester akár simán győzhetett is volna, az új közgyűlésben sokkal inkább meg lesz kötve a keze, mint azelőtt. Több mint pech ez, hiba.

Budapest, 2024. május 25. Dobrev Klára, a DK, az MSZP és a Párbeszéd európai parlamenti listavezetõje (b) és Kunhalmi Ágnes, az MSZP társelnöke Karácsony Gergely fõpolgármester Jövõt adunk Budapestnek! címû választási programismertetõjén a Trafó Kortárs Mûvészetek Házában 2024. május 25-én. MTI/Lakatos Péter

A politikai bátorság fontosságáról beszélt a józsefvárosiak által méltán megválasztott 8. kerületi Szikra-képviselő, Aram Shakkour és Jámbor András országgyűlési képviselő is kedden. Shakkour a Partizán-interjúban megfogalmazott értékelése szerint józsefvárosi győzelmét annak köszönhette, hogy a lakhatási válság és lakásszegénység problémáját tette legfontosabb témájává. A mozgalom további két hasonló győzelmet is fel tudott mutatni: Érden Sándor Zoltán került be a liberális Csőzik László képviselő-testületébe (a szomszédos Sóskúton is győztek az akkugyár ellen tiltakozó civilek), Bükön pedig a Szikra-tag Németh Martin függetlenként jutott be a helyi testületbe – mindketten tematizálták is a lakhatást. Van viszont egy nagy baj azzal a reduktív szociális fókuszú politikai stratégiával, amit a Szikra és hasonló civil szervezetek képviselnek.

A Szikra szövetségesei, korábban a régi baloldal, mostanában pedig a Momentum ugyanis nagyon népszerűtlenek. Hiába mondják immár, hogy a tét „vagy a Fidesz, vagy mi”, hiszen többé nem igaz: megérkezett Magyar Péter, aki kimondta: sem velük, sem a Fidesszel nem fog együttműködni – és ezzel tarol. Rácáfolva arra a politikai-hatalmi logikára, amely szerint a Fidesz túlerejével szemben álló számos kisebb politikai pártnak együttműködést, koordinációt és a koordinációban kommunikációs és cselekvési fegyelmet kell gyakorolnia saját maga felett.

Ez a fegyelem lényegében a felvállalt eszmék feletti önuralmat követelte meg.

A jobbikos politikus nem mondhatta, hogy ő tisztán jobbikos politikus (számos emberellenes eszmét így titokban képviseltek tovább), hát a jobbikos szavazó észrevételezte is mindezt, és jól otthagyta Orbán kedvéért. A hatalmi logika így végezte ki az MSZP-Párbeszéd szövetséget, így apasztotta el az LMP és a Momentum bázisát, és végül most így kezdi ki a teljes koordináció legnagyobb nyertesét, Gyurcsány Ferenc politikai társaságát is. Az összefogás nem volt más, mint a piramis csúcsán ülő hatalomtechnikusok parancsuralma, aki ezt nem hiszi, nézze meg és hallgassa végig Leel-Őssy Gábor és Sápi Mónika DK-s szervezeti vezetők panaszait Gyurcsány Ferenc és klikkje ellen. Ezeknek a pártoknak előbb a tartalmas mondanivalójuk tűnt el (az „először le kell győzni a Fideszt!” jelszava került a helyére), majd utánuk a pártok tagsága, aktivistái is.

Sokan most Magyar Péternél leltek otthonra. A „bátorság” követelményét nemcsak populista (bár a vezérkultusz jeleit is mutató) kampánya képviseli, hanem az is, hogy erős állításokat tett a kampány során. Kifejezte, nagy részben ellenzi az Egyesült Államok külpolitikáját (bár a megtámadott Ukrajnát támogatja), de már márciusban azzal is kiállt, nem ért egyet az EU-s „jogállamisági eljárással” és az EU-s pénzek visszatartásával. Mindezzel még az amúgy sokáig Fidesz-hű vállalkozóréteg körében is szerzett híveket, ilyesmi a régi pártok idején elképzelhetetlen lett volna.

De mindez csupán jobboldali politikai bátorság, a Jobbik által hagyott űrt ugyan betölti, és szerezhet baloldali híveket is – mégis a Magyarországon hagyományosan a hatalomért küzdő tulajdonosok (avagy az oligarchák és kormánytagok), illetve a burzsoázia belügye. Valószínűleg ők lesznek Orbán kihívói is. Ahogyan az már a választások során lenni szokott. Az, hogy a hatalom ellen fellépő burzsoázia éppen jobb- vagy baloldali, a korszellem függvénye, nem túl érdekes vagy lényeges probléma. Hogy Magyar Péterből végül Cavaignac lesz-e, vagy Lajos Napóleon, már érdekesebb, de távoli probléma.

Nem pusztán politikai bátorsággal, hanem politikai vakmerőséggel érték ezt el, és a magyarországi választók tömegei által gyűlölt pártos háttéralkuk morális alapon történő kizárásával.

Ez olyannyira szívhez szóló üzenet a magyar politikában, hogy még a Magyar és Tisza pártja körül feltűnő multis kijáróembereket is feledtette a szavazóval – egyelőre.

Harc

Az eset tanulsággal szolgálhat azoknak is, akik a társadalmi igazságosságért küzdenek, és a tőkés rend kritikusai. A Szikra talpon maradt, programját viszont továbbra is igazítja a „nagyokhoz”. A lakhatás kérdéséről, a hirdetett adóreformról (Fizessenek a gazdagok!), a kilakoltatásokat szervező NER-érdekcsoportokról is úgy kommunikálnak, hogy világos: nem látnak más megoldást, mint hogy a piacgazdaság, a tőkés rendszer kíméletesebb, moderált változatát, az „elérhető célt” hirdessék meg csupán mint radikális programot.

Úgy gondolhatják, minden más, minden több önsorsrontó, szavazóréteg-daraboló, habókos álmodozás. A „valódi magyar baloldal” pár lézengő ritterének lelátóról bekiabált erkölcsi magamutogatása. Persze ezen a lelátón is vannak gondok. A Szikrától magát balra definiáló közeg sem mozog, inkább kevés kivételtől eltekintve kételkedő undorral, tanult rosszindulattal és gyanakvással zárkózik el egy saját mikrovilágba. Érthető, de nem igazolható álláspont.

De a nagyobb baj maga a Szikra mint politikai szervezet szemléletmódja. Mert

hiába beszél az ember hajléktalan emberekről, lakásínségről, drága közművekről, végrehajtók által üldözött proletárokról, ha a probléma gyökeréről nem értekezik. Az ugyanis a kapitalizmus és az a mód, ahogyan javait megtermeli.

Egy egykori „habókos”, Friedrich Engels már 1872-ben értekezésben próbálta meggyőzni kora szocialistáit minderről. Amellett érvelt, hogy a városi munkások érdekében fellépők hiába rontanak rá a háztulajdonosra a magas lakbér miatt, hiszen a probléma nem ott keletkezett.

A munkás nem a háztulajdonos lakbéremelései miatt válik földönfutóvá. Azért válik azzá, mert a gyártulajdonos, földbirtokos és más tőkések levágták a bérét, majd kivágták a munkahelyéről, és így lakbért, házbért nem tudott többé fizetni. Kiesett a munka-tőke viszonyból, képtelen volt többé meggyőzni a tőkét, ugyan zsákmányolja már ki őt továbbra is, hiszen akkor legalább élhet, így élete tönkremegy.

Hajléktalan ember csupán a legrosszabb és munkaereje újratermelésére alkalmatlan munkákat kapja meg. Minden esetben előbb a munkáját veszti el, és csak azután lakását. Pedig Tamás Gáspár Miklós szép beszédében emlékeztet, „bezárt ajtó mögött szeretkezni, elmélkedni, dudorászni, olvasni, zenét hallgatni, főzni, csak úgy magunk elé nézni… – ennyit mindenki megérdemel”.

Hozzátehetnénk, az otthontalanok szokásai és szenvedélybetegségei is más megítélés alá esnek, mint azoké, akiknek otthona van: alkoholizmusa, szerfüggősége az egyénnel együtt megszüntetendő fertő, míg a polgároké ártalmatlan jellemhiba, lumpolás, könnyed szórakozás; haragja kellemetlen közügy, míg a polgároké jogos, bár indulatos vélemény.

A hajléktalanság csakis úgy szüntethető meg, ha a kór keletkezése helyén, a munkahelyen keressük az orvosságot – a bérharcot – is. Ha a munkás fizetését megfelelően emelik, ha nem cserélik ki őt olcsóbb munkásra, és küldik el, akkor a lakbér sem jelent túl nagy terhet.

Ha a tőke nem befektetési vagyonelemként tekint minden lakásra, akkor meg végképp nem. Mindehhez azonban saját maguk megszervezésére, saját politikusokra és jogászokra, tehát hathatós védelemre van szükségük a dolgozóknak.

Fotó: Facebook / Sudár Orsolya

A választási politikában a fő szót vivő szereplők viszont úgy tűnik, ha beszélnek is a munkahelyi kizsákmányolásról és a bérharcról, mégsem eléggé. Enélkül a vetület nélkül szólnak a lakáskérdésről is. Holott akármennyire is hasznos, jó és nélkülözhetetlen a hajléktalan ember szállóinak létesítése, avagy a csökkentett lakbér, a lakást olcsóbbá tevő lakásszövetkezet, mindez csupán tüneti kezelés. Engels szerint például a lakásszövetkezet elsősorban annak a tőkésnek jó, aki erre hivatkozva nem emeli meg munkása bérét, és emelkedő termelése hasznát lefölözi, ezzel a kapitalizmus terjeszkedését erősítve.

A harc nem az ingatlantulajdonosok ellen és az alacsonyabb lakbérért, hanem a munkahelyen és a magasabb bérekért kell hogy kezdődjön, mert itt érvényesül egyedül vegytisztán a tőkés rendszer fő ellentmondása. A „rövidebb út” pedig nem létezik.

Amikor Karácsony Gergely hívei jogosan számonkérik például Vitézy Dávidon és Ungár Péteren, hogy „csövesekről” értekeznek – mikor azt javasolják, a BKV busz- és villamosjáratain ne lehessen például otthontalan embereknek aludni (ha részeg polgár teszi azt, az bezzeg megbocsátható hibácska) –, akkor is elbújik a vitában a fő ellentmondás. Az, hogy akár szállón alszik ez az ember, akár a 6-os villamoson, problémája fennmarad – holott meg is lehet oldani, végleg.

Ez csupán egy példa. Az adórendszerrel ugyanaz a helyzet. Ha a munkás rendelkezne termelése javainak összessége felett, nem érdekelné az adórendszer. Engels már megjegyezte ezt is. A magas adó a polgárt idegesíti, a munkást kevésbé. Az ellentmondás oka, hogy a tőkésnek muszáj az adókiadásokat a munkásnak megtérítenie, ha azt akarja, hogy egyen, igyon és kipihenje magát, hiszen másképp ki fog dolgozni, és kitől lehet a tejszínt leszedni? Így az adókérdés, annak alacsony vagy magas mértéke a munkást nem érdekli túlzottan. A polgárt a lakáshitel és a hitelkamatok is jobban idegesítik, hiszen a legtöbb munkás – főként a magyarországi alacsony bérrezsimben – a bankok felé hitelképtelen. Olcsó és rossz egészségügyi ellátást, csapnivaló oktatást (sokszor csupán „gyerekfelügyeletet”) vagy éppen olcsó buszbérletet a dolgozó továbbra is kap, de csak hogy erre hivatkozva a bére alacsonyan maradjon (miközben termelt javai értéke ennél mindig jóval nagyobb).

2022 és a háborús helyzet, mint a történelemben eddig sokszor, gazdasági válságba taszította az országot. Ezt a válságot az Orbán-rezsim egyre kevésbé tudja kezelni. 2024 júniusára a helyzet oda jutott, hogy emiatt már politikai árat is fizet.

De a válság, a rossz fizetés elleni harc nem a szavazófülkében kezdődik: hanem a gyárakban, a szállítmányozók, a takarítók és utcaseprők bérharcában. Ha erre vágyunk, akkor bizony vakmerőnek kell lennünk,

bár a szocialisták, a forradalmár vakmerősége sohasem lehet olyan biztonságos út, mint a polgáré. Vakmerőnek lenni mégis kötelező lenne. Hiszen a másik választás, a forradalmi politikai ajánlat barátságos képviselete sehol, semmit nem ér: a mértékletességben erősebb burzsoá politikai érdekcsoportok vagy a kegyetlenséget bátorságnak hazudó újfasiszták még a jelszavakat is ellopják. Jobb esetben a politikai „elitben” való feloldódáshoz, rosszabb esetben kiábránduláshoz és céltalansághoz vezet.

Vakmerőség vagy eltűnés?

Ez tehát a valós döntés, amit minden a fejét forradalmi tevékenységre adónak előbb-utóbb meg kell hoznia. Más kérdés persze az, ha nem is akarunk forradalmat. Ebben az esetben azonban felmerül, hogy végül is mi a bajunk Magyar Péterrel. Hiszen forradalmi párt és szocialista párt nélkül ő a kapitalizmus utolsó ajánlata a tárgyalóasztalnál. Jobbat nem kapunk.

Egy jobb világért dolgozunk. Társakat keresünk, számíthatunk rád?

Júliusban 100 új rendszeres támogatót keresünk, legyél te az egyikük!

 

Címlapkép: MTI/Koszticsák Szilárd