Déjà vu érzés a csütörtöki köztelevíziós vita után: a menekültek érkezését, amit Orbán Viktor primitív propagandája kihasznált, ugyanúgy álproblémának minősítette egy csomó ellenzéki párt, mint most a nagy európai háborút. Magyar Péteren kívül másoknak is fel kell ismerniük, hogy ebben az ügyben fel kell vállalni a véleményüket, különben jelentéktelenné válnak.

Igazából örülhetnénk is a csütörtöki napnak: nagyon régen, 2014-ben és 2019-ben volt ugyan vita, csak nem a köztévén, és a Fidesz nélkül. A mostani vitát pedig az új ellenzéki kihívó, Magyar Péter követelte a köztelevíziónál, demonstrációval fenyegetve a propagandatevékenysége folytán sokak által megvetett MTVA-t. Amikor váratlanul mégis beleegyeztek egy-két feltételébe, Magyar kihátrálni látszott, arra hivatkozva, hogy lehetetlen helyzet 11 listavezető egyikeként vitázni élő műsorban, végül a vita helyszínére szervezett demonstrációt.

Bár a tüntetést is megtartották, a helyzet végül úgy alakult, hogy Magyar is a pulpitusra állt a többiek közé. Utólag érthetetlen, miért vonakodott az egésztől.

Hiába volt ugyanis 11 jelölt színpadon, nekem úgy tűnt, csupán két ember vitáját láttam: a Fidesz EP-listavezető Deutsch Tamásét és a Tisza Párt részéről induló Magyar Péterét.

Jelen cikkemben nem vállalkozom arra, hogy az összes értelmes felvetést, ügyes vitapontot, értékes témát és felvetőiket kiemeljem. Azért sem, mert szerintem csupán egyetlen téma, az Európát fenyegető háborús helyzet volt az, ami a két főszereplő személyéről döntött.

Míg ugyanis Dobrev Klára, Donáth Anna, vagy Ungár Péter ezt a témát kerülte vagy bagatellizálta, Deutsch az általa előadott orbáni háborús retorikára érdemi feleletet csak Magyar Pétertől kapott. Ez még akkor is igaz, ha Magyar rutintalansága és ingadozása a vita teljes egészén látszott, és beszédeihez képest azért eléggé alulteljesített egy ilyen helyzetben. A lényeg viszont mégis a háború kérdése lenne.

A múlt héten publikálták például a Medián – azaz a leginkább megbízható közvélemény-kutatócég – legújabb pártpreferencia-eredményeit. Ezekből kitűnik, hogy a kampányhajrában a Fidesz nemhogy veszített volna népszerűségéből, hanem két százalékpontot még javított is. Márpedig az EP-választás kapcsán szinte kizárólag a „Háború” feliratú plakátokkal, televíziós és internetes hirdetésekkel kampányol. Csak egy másik párt támogatottsága növekedett, a Tisza Párté, míg a többiek 8-9 százalékpont alá zuhantak be a biztos szavazók között. Nehéz lenne tagadni, hogy a háború 2024-ben a fő kampánytéma. Azaz világos, hogy ezen áll vagy bukik, kiben bíznak majd meg a választók idén.

Nézzük csak meg, mit mondott Magyar Péter:

„Minden józan magyar ember békepárti, a Tisza Párt is békét szeretne, aki mást mond, Deutsch úr, az hazudik. Eközben pedig Önök több száz katonát küldenek Orbán Viktor utasítására Csádba, Afrikába, ahol véres polgárháború zajlik. […] A háború nem játék.”

Ahogy azt többen is aláhúzták, Magyar most a liberális és jobboldali ellenzék, azaz a Párbeszédtől a DK-n és LMP-n át, egészen a Jobbikig jellemző atlantista irányzattól jelentősen eltérő külpolitikai állításokkal kampányol. A Klubrádióban április 12-én Bolgár Györgynek elmondta, a háborúért „az amerikai fegyvergyárak” felelősek, amelyek Irakot és Afganisztánt is lerombolták. Május 1-én, Puzsér Róberttel vitázva is kijelentette, ő „dolláradományt sem fogad majd el” – ezzel a Márki-Zay Péter és Karácsony Gergely kampánypénzei körüli, korábbi ügyre utalva. Egy későbbi nyilatkozatban pedig úgy érvelt, hogy minimumkövetelmény Ukrajna területi integritásának helyreállítása, de nem nyugati katonai beavatkozás árán.

Dobrev Klára véleménye az egész, valószínűleg döntő fontosságú háborús kérdésről a vitában pusztán annyi volt, hogy „senki nem akarja háborúba küldeni a magyar fiatalokat”. Azt nem fejtette már ki, mindezt hogyan szeretné elérni a NATO struktúráján belül, amivel való lazább kapcsolatunkat eközben kárhoztatta. Magyarral Dobrev Klára lényegében egy dologban értett egyet a vita során: minél előbb minél több ázsiai vendégmunkástól meg kell szabadulni. Arról nem is beszélve, hogy a DK EP-listavezetője kissé árnyalta azt a nyilatkozatot, amit ebben az ügyben Gyurcsány Ferenc pártelnök pár órával korábban tett, amelyben a „háborús fenyegetettség hamis illúziójáról” írt.

Magyar Péter ezen túl is beszélt a háború egyes aspektusairól. Felemlegette, ha a háborús veszély ellen való védelmet és az erre való készülődést a kormány komolyan venné, lenne elég óvóhely az országban. Valójában voltak ilyen irányba mutató lépések. A Mérce is megírta, hogy a kormány fű alatt már egy fejadag-rendszert is meghatározott, amit ugyan nem reklámozott, de végül kiderült, így valószínűsíthetően nem propagandafogásról van szó. Amellett, hogy a légó- és óvóhely-helyzetről valóban a hidegháború óta nem gondolkodott el senki, a nagy arányú fegyveripari „bumm” is  azt mutatja, hogy a tervezés és helyezkedés már nagy iramban folyik a kormányzaton belül.

Magyarnak csupán a még némi politikai érzékkel megáldott jobbikos vitázó, Róna Péter szúrta oda, elítéli és „fideszesnek” tartja Magyar külpolitikáját, ami békepártisága mögött az általa szimpatikusnak vélt szövetség, a NATO terveit ássa alá.

Ez legalább világos beszéd, ilyesmire Ungártól, Donáthtól vagy Dobrevtől az ügyben hiába várnánk. Toroczkai László és Deutsch Tamás persze ebben a témában lubickoltak: repkedtek a primitív „dollárbaloldali”, „globalista” és hasonló bárgyú jelzők, amik talán még az állami televízió színvonalát is alulról súrolták.

Fontos persze az, amit Ungár Péter és Róna Péter a klímaválságról, és a dráguló, rossz élelmiszerellátásról mondott, de a fő téma, az úgymond a porcelánboltban ácsorgó elefánt mellett a Róna-Magyar és a Deutsch-Toroczkai párosokat leszámítva mindenki elment.

Ukrajna: lelkesedésből kínos csend az ellenzékben

Ennek oka sejthető. Amikor 2022 februárjában az orosz hadsereg brutális mértékben kiterjesztette Ukrajna elleni, 2014 óta tartó megszálló háborúját, az akkori ellenzéki összefogás hamar nyilvánvalóvá tette álláspontját, és Ukrajna, valamint a háborús végső orosz vereség célkitűzése mellett tette le a garast. Mindez egy választási kampány közepén tisztességesnek is hatott.

Már akkor és később sem sikerült viszont elmagyarázniuk, hogy a végső ukrán győzelemért milyen árat követelnének meg a magyaroktól. Azoktól a magyaroktól, akik  főként a háború kiterjedésétől és eldurvulásától féltek a szomszédban. A fő kérdésekre tehát nem találták, nem is keresték meg a választ. Márki-Zay Péter és a legtöbb balliberális pártvezető az ukrán „nemzeti felszabadító háború” feltétlen hívévé vált.

Csak később, 2022 márciusában derült az ki, hogy Márki-Zay Péter igazából nem is feltétlen csupán Ukrajna védelmét támogatná, hanem úgy gondolja, amit a NATO mond, azt kell csinálnunk. A probléma világos: Magyarország a NATO tagállama, tehát valamelyes mértékű beleszólásának lennie kell abba, mi történik. Más kérdés, hogy a fennálló helyzetet szavai remekül jellemezték.

Sok víz lefolyt azóta a Dnyeperen és a Dunán. Európát először a beálló frontok mögött keletkező háborús fáradtság lepte be, majd az EP-választás körüli idegeskedés az EU-tagállamok vezetői környékén. A helyzet abszurd és váratlan fordulatot vett, amikor hirtelen a washingtoni vezérkar intette óvatosságra az oroszok ellen eszkalálni kívánó ukrán hadvezetést, míg Európa vezetői – közöttük leginkább Emmanuel Macron francia elnök és a balti és lengyel elit – keményebb fellépést követel. Már komolyan szóba került európai országokban a sorkötelezettség visszaállítása és NATO-katonák és fegyverek ukrán frontra küldése, valamint NATO-rakéták Oroszország elleni támadásai.

A válasz nem maradt el: Vlagyimir Putyin orosz elnök a szóbeli fenyegetések után szintet lépett, és a taktikai nukleáris arzenálra vonatkozó hadgyakorlatot rendelt el az orosz-ukrán határ közelében. A hadgyakorlat a közelmúltban – figyelmeztetés gyanánt – le is zajlott. Ami mutatja azt is, a „taktikai”, tehát kisebb nukleáris fegyverek addig taktikaiak, amíg stratégiai elrettentésre nem használják őket, mint most. Így már ennek a kétféle arzenálnak a közbeszédben való megkülönböztetése is értelmetlen biztonságérzetet kelt.

Az új és új eszkalációs ötletek háttere egy ukrán-orosz fegyverszünet-kísérlet 2022 márciusában, amelyről azóta egyértelműen kiderült, a nyugati szövetségesek akadályozták meg. Valamint az, hogy a mindent felőrlő frontharcban megfogyatkozott ukrán sorállományt immár erőszakosan és a helyi lakosság súlyos ellenállása mellett próbálja pótolni a kijevi, Olekszandr Szirszkij-féle hadvezetés.

Ez is ukrán emberek élete és sorsa, sőt, helyi szerveződés és ellenállás, erről azonban a nyugati sajtó inkább hallgatni szeret. Még ha meg is jelennek a problémáról cikkek, messze nem kap a dolog akkora jelentőséget, mint amikor az ukránok kezdeti háborús kedvéről cikkezett jóformán mindenki. Főként a fősodratú sajtó és a politikusok jóvoltából, Lily Lynch szavaival, ehelyett feltámasztották a „keletet a nyugattól elválasztó” hidegháborús retorikát, mindez pedig már merényletet is eredményezett, a szlovákiai Robert Fico miniszterelnök esetében.

2024-re tehát a volt közös listás ellenzék úgy döntött, inkább elkerülné a témát. Nyilván úgy vélik, sehogy sem jönnének ki jól és népszerűen belőle. Pedig ez tévedésnek bizonyulhat.

Orbán Viktor békepropagandája az ambiciózus fegyverkezéssel, háborús készülődés tényével és afrikai imperialista kalandokkal könnyedén torpedózható, ahogyan azt Magyar Péter tette. Méghozzá olyan hatékonyan, hogy menetközben még Márki-Zay Péter volt miniszterelnök-jelölt is csatlakozott hozzá.

Akár a gázai helyzettel kapcsolatos álláspontjukra gondolunk ugyanis, akár a csádi, a miniszterelnök fia által felügyelt „kalandra”, világossá válik: Orbánéknak nem a háborúval, hanem egy háborúval, az ukrajnaival van csupán baja. Az is világos – és ezt Orbán kritikusainak ki kellene mondaniuk – mennyire abszurd az a program, amit a miniszterelnök e téren hirdet. Kétséges ugyanis, hogy egy 9 milliós, kis NATO-tagállam egyedül, mindenkivel szemben békét teremthet a kontinensen. Ugyanilyen kétes értékű állítás az is, hogy Donald Trump egy nap alatt véget vet Vlagyimir Putyin súlyos háborújának.

Mégsem a baloldali-liberális ellenzék az, amely ezért elsősorban számonkéri. Erősen emlékeztet ez a fideszes „migránsozás” hajnalára és az azt követő – Orbánék által pontosan előre látott és aljas módon kihasznált – menekülthullámra.

Kevesen olyan bátrak a sajtóban, hogy nyíltan leírják, az orbáni háborúellenességet pusztán „az orbáni realizmus” olyan, minden alapot nélkülöző mesei elemének tartják, mint a Soros-összeesküvést. De azért akad ilyen publicisztika is. Innen kiderül, a szerző véleménye szerint ez egy, a miniszterelnök által felépített disztópia, „hipernormalizáció”. Egyszóval egyfajta „orbánista realizmus” része mindenki, aki rendszeren belüli megoldásokat keres (ez igaz)  – de az is, aki komolyan venné a világháborús feszültséget. Tehát mivel Orbán Viktor és emberei egy tényegyüttest használnak, és politikailag a legfontosabb ügyükké tesznek, ez  puszta propaganda. Semmi sem igaz belőle, csak mert a miniszterelnök szerint minden igaz belőle.

De a 444 publicistája legalább érvel. Az ellenzéki politikusok és az Orbán-ellenes sajtó nagyobb része ezzel szemben egyszerűen nem kíván részletesen cáfolni, talán azért, mert nehezen tudna. Ez szerintük továbbra is álprobléma, sőt, álvalóság, de a róla való beszédet igyekeznek inkább elkerülni.

A különbség csupán annyi 2015-16-hoz képest, hogy immár van olyan vállalkozó kedvű és a felmérések szerint jelentős támogatottsággal bíró jelölt, aki nem kíván ebbe az utcába betérni: megpróbál a kormánypropaganda visszásságairól is beszélni, és egyúttal a nyugati államok politikájával is kritikusabb lenni. Azt, hogy Magyar e stratégiája sikeres lesz-e, hoz-e neki szavazókat, június 9-én kiderül. Az biztosabbnak látszik, hogy a balliberális pártok  ezúttal még csúnyábban megszenvedhetik a konfliktus elkerülését, mint amikor ők voltak a fő alternatíva 2015-ben.

A menekülthullám sem volt kamu, és a háborús fenyegetés sem az. Ezek a globális kapitalizmus által teremtett helyzetek, a válság helyett a rendes működés, amiben egyre kevesebb mozgástere van a dolgozó tömegeknek.

Arról viszont mindenki dönthet, hogy hagyja-e, hogy ismét Orbán Viktor legyen az egyetlen, aki a súlyos helyzetet értelmezi majd a saját javára. Ez kétségtelenül azzal jár ugyanis, hogy a végén minden, most hallgató vagy „kamuzást” emlegető politikus átveszi majd az ő otromba szólamait, amikor rájön, azokkal nagy népszerűséget szerzett, mert sokáig csupán ő beszélt erről. És ha a háborús fenyegetés tovább fokozódik, ez még csak a legkisebb problémánk lesz.