A külföldi sajtó jó része, és a magyar jobboldali sajtó is beszámolt David Arahamijának, Volodimir Zelenszkij parlamenti pártja frakcióvezetőjének arról az interjújáról, amikor az hangzott el tőle, az orosz fél, „kész volt beszüntetni a háborút” Ukrajna ellen 2022. március 29-én, amennyiben az ukrán kormány garanciát vállal a semlegességre. A pillanatra, amikor ezt az ajánlatot megtették, Arahamija szerint akkor került sor, amikor ő és az ukrán tárgyalódelegáció többi tagja 2022. március 29-én találkozott a Vlagyimir Megyinszkij és Szergej Lavrov által vezetett orosz delegációval Isztambulban, a Dolmabahçe palotában.

A szenzációsnak tűnő alaphírről már a magyar jobboldali média – többek között a Mandiner is beszámolt – bombasztikus híreket ígérő címmel, amely úgy szólt: „BREAKING: Bevallotta Ukrajna, hogy ha Isztambulban elfogadják a semlegességet, már rég béke lenne”.

Igaz lehet ez? A rövid válasz az, hogy ebben a formában nem. Az igazság inkább az, és ez is éppen elég, hogy egy esetleges orosz-ukrán fegyverszünet 2022. márciusában és áprilisában létrejöhetett volna. Azt sem állíthatjuk, hogy mindez nem a nyugati hatalmak szándékain bukott el. Elmagyarázzuk, miért.

Az értesülés forrása minden sajtótermék számára az az interjú, amelyet a népszerű kijevi újságíró, Natalija Moszejcsuk Arahamijával az ukrán 1+1 tévének készített, és amelyet Moszejcsuk 2023. november 24-én közzétett személyes YouTube- csatornáján is.

Nem Moszkvicsokat, hanem Ladákat és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak

Az Ukrajinszka Pravda, amely az ukrán delegáció tárgyalásairól az oroszokkal már 2022 márciusában is exkluzív értesüléseket közölt, angol nyelvű, terjedelmes összefoglalóban ismertette Arahamija interjúban elhangzott főbb állításait. Ezek és a Mandiner állításainak összevetésével kiderül az is, pontosan meddig is jutott akkor a tárgyalás. A magyar hírportál szerzője, Kohán Mátyás ugyanis Arahamija szavairól úgy számolt be: „Natalija Moszejcsuk műsorvezető megkérdezte Arahamijától, hogy miért szakadtak meg a Belaruszban, majd a törökországi Isztambulban zajló béketárgyalások 2022 tavaszán, azaz a háború elején. A frakcióvezető erre elismerte: azért, mert Ukrajna nem fogadta el Oroszország egyetlen (sic!) békefeltételét, jelesül azt, hogy az ország maradjon semleges és ne csatlakozzon a NATO-hoz.”

Feltűnő, hogy a Mandiner a kérdéses interjút YouTube-ról sem ágyazta be a cikkhez. Az Ukrajinszka Pravda szó szerinti idézeteket tartalmazó összefoglalója alapján pedig Arahamija szót sem ejtett béketárgyalásokról, vagy békefeltételekről. A béke egy minden vitás kérdést részletesen rendező megegyezés a háború lezárására.

Amiről az ukrán és orosz tárgyalódelegációk között 2022 tavaszán szó volt, az nem béketárgyalás, hanem fegyverszünet, avagy tűzszünet esélyeit felmérő tapogatózás.

Egy békének pedig többek között az orosz-ukrán területi vitákat (értsd: a Donyec-medence, Dél-Ukrajna és a Krím-félsziget státuszának) is rendeznie kellene. Békéről a 2022-es tárgyalásokon szó sem esett, az álláspontok nem mozdultak el. Így tehát persze nem igaz, hogy ez lenne Putyin „egyetlen” békefeltétele.

Sőt, békéről és békefeltételekről itt szó sem volt.

Arahamija ehelyett azt mondta el Moszejcsuknak:

„a delegációk nem voltak felhatalmazva arra, hogy bármit is aláírjanak, és bármiféle megegyezés aláírása elvben csupán egy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök közötti találkozó után valósulhatott volna meg.”

Az ideiglenes isztambuli tárgyalásokon az egyetlen áttörés ezzel szemben az volt, hogy március 29-én az oroszok kivonultak Kijev és Csernyihiv városa környékéről, feladva azok ostromát, az ukrán delegáció pedig – Zelenszkij egyetértésével – egy dokumentumot mutatott be arról, hogy a nagyhatalmaktól nyert külön biztonsági garanciák mellett teljes katonai és politikai semlegességet vállalnak. „Úgy, ahogyan azt egykor Finnország tette” – mondta el erről Arahamija. Arra célzott, amikor Finnország elérte a sztálini Szovjetuniónál, hogy semlegességéért cserébe garantálja az ország területi egységét és sértetlenségét 1945 után. Ez Ukrajna esetében úgy nézett volna ki, hogy az Egyesült Államok, Németország, Törökország és Kína biztonsági garanciákat vállalnak, amelyek értelmében, ha területét a fegyvernyugvás után újfent megtámadják, adott nagyhatalmak az ukránok oldalán avatkoznak be. Ezen túl Ukrajna vállalta volna, hogy nem állomásozhatnak többé a területén külföldi katonák.

Akkor az orosz küldöttség és a Kreml az ajánlatot nagyon kedvezően értékelte, megfelelő válaszként a katonáik ukrán főváros körüli kivonására. Az orosz küldöttség vezetője, az amúgy szélsőségesen nacionalista és ukrángyűlölő Vlagyimir Megyinszkij úgy nyilatkozott ezen a napon: „ez egy konstruktív lépés a kompromisszum irányába. Ha ezt a szerződést kidolgozzuk, és a szükséges megegyezés megszületik, a békekötés lehetősége sokkal közelebb kerül.”

A március 29-én és 30-án mindkét harcoló fél által tett nyilatkozatok nyomán még az Egyesült Államok legfontosabb thinktankja, a RAND Coporation szakértője is úgy nyilatkozott a New York Timesnak: „ez talán a legpozitívabb lépés a háború kitörése óta.”

Mindez megtörtént tehát, de – mint Megyinszkij idézett szavaiból is látszik – ez még Zelenszkij és Putyin tárgyalása és egy esetleges megegyezés aláírása esetén is csupán tűzszünetet jelentett volna – olyan ideiglenes és bármikor megszakítható fegyvernyugvást, mint amilyen 2023. november 23-án Izrael és a Hamasz között beállt . Ez csak „közelebb vitt volna a békéhez”, nem jelentett volna békét.

Boris Johnson közbelép

De lépjünk tovább: a Mandiner azt is állítja, Arahamija szavai szerint „Boris Johnson akkori brit miniszterelnök megérkezett Kijevbe, és kiadta az ukázt, hogy »nem fogunk velük semmit aláírni, hanem harcolni fogunk«”.

Ha szó szerint nem is hangzott el ez, a Mandiner lényegében igazat ír. A jelenlegi ismereteink szerint ugyanis Boris Johnson és rajta keresztül a nyugati hatalmak valóban megakadályozták az orosz-ukrán tárgyalások kibontakozását április elején. Igaz, ehhez az ukrán kormány illúziói is hozzájárultak saját mozgásterükkel kapcsolatban.

Az inkriminált mondat (Kohán részleges átírásától részben eltérően) úgy hangzott a frakcióvezetőtől:

„Amikor visszatértünk Isztambulból, Boris Johnson Kijevbe érkezett és azt mondta, semmit sem kellene aláírnunk az oroszokkal, és inkább csak háborúzzunk.”

Később, magyarázó jelleggel hozzátette: „nyugati szövetségeseink alapvetően azt tanácsolták, ne menjünk bele tiszavirág-életű biztonsági garanciákba (az oroszokkal) amelyeket abban az időpontban még csak megadni sem tudnak.” Így tehát, a Mandiner egyszerű „ukázos” beállításával összhangban, Johnson és az amerikai, valamint nyugat-európai vezetők igazából nyomást gyakoroltak Zelenszkij kormányára hogy ne egyezzenek meg.

Lényegében leszögezték, hogy a maguk részéről, a kért, NATO-t helyettesítő biztonsági garanciákat nem készek megadni Kijevnek.

Johnson az eddig feltárt tények szerint ráadásul nem a saját álláspontját, hanem a nyugati szövetségesek által kialkudott konszenzust osztotta meg velük, amelynek lényege az volt, hogy a háborút folytatni kell.

Ráadásul az orosz ostromlók levonulása után, az üres ukrán fővárosban Zelenszkijjel sétálgató Boris Johnson lényegében egy esetleges ukrán-orosz csúcstalálkozó előtt is végleg betette a kaput, amikor hirtelen a sajtó előtt úgy nyilatkozott: „Azt gondolom, hogy amit Putyin tett olyan helyeken, mint Bucsa és Irpiny, tehát a háborús bűncselekményei mindörökre megmérgezték az ő és kormányzata megítélését.” (Angolul, eredetiben: „I think what Putin has done in places like Bucha and Irpin, his war crimes have permanently polluted his reputation and the reputation of his government”). Mindezt április 9-én szögezte le Johnson. Szavai hatása döntő volt. Április 3-án a megölt bucsai civilek holttestei mellett Ukrajna főügyésze, Irina Venediktova még óvatosan fogalmazott. Johnson április 9-i szavai után, április 10-én  viszont már ő és Zelenszkij is azt mondta, véleményük szerint Putyin „a 21. század legnagyobb háborús bűnöse”, igaz, ugyanekkor Venediktova még hozzátette, ezt mégiscsak a Hágai Nemzetközi Bíróság dönti végül majd el, nem ők.

Kétségtelen, hogy ma már tudjuk – s ehhez 2022. áprilisában is csak kevés kétség fért – hogy a Kijev környéki és máshol történt mészárlások háborús bűnöknek minősülnek a nemzetközi jogban. Venediktova és az ukrán kormány óvatos nyelvezete nem volt véletlen: az isztambuli tárgyalások után ugyanis nyitva akarták hagyni azt a kiskaput, hogy Putyin és Zelenszkij még leülhet egymással a tűzszünet ügyében. Johnson nyilatkozata azonban egyértelmű üzenet volt az orosz elnöknek: ha egy nyugati vezető ezt mondja rá, nyíltan, és Kijevben, akkor nem köthet tűzszünetet, nem csavarhatja lejjebb a háború hőmérsékletét, hiszen háborús bűnösként Hágába kerül.

Ez látszott is Vlagyimir Putyin április 12-i nyilatkozatán, amikor leszögezte: az Ukrajna és Oroszország közötti tárgyalások „zsákutcába jutottak”.

Ezek után ukrán-orosz tárgyalásokra ezidáig többé nem került sor.

Fontos megjegyezni ezen a ponton, hogy – noha maga az ukrán delegáció tagjaként az eseményeket megélő Arahamija utólagos magyarázatában próbálta saját felelősségét is elhárítani – érvelése kevéssé áll meg. Mihajlo Podoljak, az ukrán tárgyalódelegáció vezetője az Ukrajinszka Pravda 2022 májusában publikált, nagy visszhangot kiváltó tényfeltáró cikkében a tárgyalások dugába dőlését úgy magyarázta meg:

„Két ok vezetett el ahhoz, hogy végül azt mondjuk, ez nem a megfelelő idő a tárgyalásra. Az egyik, hogy kiderültek az erőszakos gyilkosságok és nemierőszak- esetek az orosz kivonulás után, ezzel együtt pedig háborús bűnök ezreire is fény derült.

A másik ok április 9-én érkezett Kijevbe.”

Utóbbi megjegyzésével Podoljak egyértelműen Boris Johnson látogatására utalt, lényegében azt állítva, hogy Johnson felhatalmazással és egyértelmű céllal érkezett: eltéríteni az ukrán kormányt bármiféle tárgyalásos megegyezéstől Moszkvával.

Maga az ukrán kormány egyébként már 2019 óta furcsa helyzetben volt ezzel a politikával kapcsolatban. Egyrészről, miután az oroszbarát, de rendkívül népszerű Viktor Medvedcsuk kampányát törvényi értelemben lényegében korlátozták, Zelenszkij maga is elkezdett olyan hangot megütni az akkor még csupán a kihűlő donbaszi háború után, hogy az oroszokkal meg kell egyezni, s hogy ő mint kelet-ukrajnai és orosz anyanyelvű jelölt elérhet egy megegyezést.

Eközben azonban, a 2014-es Majdan-hatalomátvétel avagy rendszerváltás óta a mindenkori ukrán vezetés és politikai elit az állameszme szintjére emelte, hogy nemcsak az EU-hoz, hanem a NATO-hoz is csatlakoznia kell a kormánynak. Így, miközben Zelenszkij azt ígérte, megegyezik az oroszokkal, kizárta azt, hogy az EU-s és NATO- csatlakozás ügyét elengedje.

A Mandiner Kijevbe érkező nyugati vezetőkről és parancsaikról szóló beállítása tehát némileg szenzációhajhász, de ettől még megállja a helyét. A lényegben Arahamija interjúja is megerősítést adott arra, hogy, miközben Zelenszkij és kabinetje dolgozott egy lehetséges orosz-ukrán megegyezésen, ehhez nem kaptak ígéretet egyetlen nyugati államtól sem a biztonsági garanciák tekintetében. Boris Johnson pedig egy ügyes politikai húzással végleg lehetetlenné tette a Putyinnal folytatandó tárgyalásokat. Ez lényegében az ukrán önálló döntéshozatal és autonómia korlátozásának is tekinthető.

Ráadásul – és ezt a Mandiner a Telegramon közzétett részlet alapján pontosan idézte – Arahamija mindehhez hozzátette: „Oroszország azonnal leülne a tárgyalóasztalhoz. Amint odahívjuk őket, másnap már ott ülnének”. Szerinte minderre azért nem kerül sor, mert az Ukrajna részére történő nyugati fegyverszállítások ebben az esetben megszakadnának:

„amint elterjed a hír arról, hogy Ukrajna leült tárgyalni, minden szállítmány, amely így is késik, tovább »késne«”.

David Arahamija azonban az interjúban maga is kétségeit fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán működött volna-e az eredeti ukrán ajánlat nyomán kialakuló fegyverszünet:

„Először is: ahhoz, hogy a NATO-csatlakozást kizárjuk, szükséges lett volna az ukrán alkotmány módosítása, abban ugyanis szerepel, hogy a NATO-csatlakozás Ukrajna kifejezett szándéka.

Másodszor: nem volt meg a bizalom az oroszok irányába arra nézve, hogy tartják a szavukat. Ez csak akkor lett volna lehetséges, ha a biztonsági garanciákat megkapjuk. Nem tudtunk volna aláírni valamit, hátralépni és lazítani egy kicsit, amíg ők újra felkészülnek, egy újabb megszállásra (…). Éppen ezért ezt a lehetőséget csak úgy tudtuk volna kiaknázni, ha abszolút biztosítékot kapunk arra, hogy az invázió nem ismétlődhet meg. Nem volt ilyen bizonyosság.”

Szavaiból egyértelmű, hogy a nyugati hatalmak biztonsági garanciái hiányoztak leginkább ahhoz, hogy az ukrán delegáció biztos talajról tudjon a megállapodás felé dolgozni. Tény, hogy amennyiben az amerikai kormány március végi nyilatkozataira tekintünk, akkor az a benyomás alakul ki bennünk, hogy ezt a Nyugatnak esze ágában sem volt megtenni.

Arahamija verziójának, amely szerint Johnson csupán tanácsokat osztott és „a bizalom hiánya az oroszok felé” amúgy sem tette a tárgyalásokat működőképessé, némileg ellentmond az Ukrajinszka Pravda 2022. májusi cikke. Itt egyenesen úgy fogalmaztak:

„Johnson álláspontja a kollektív nyugat álláspontja volt, amely (2022) február folyamán még arra utalgatott, hogy Zelenszkijnek a támadások elől el kellene menekülnie és megadnia magát, akkor viszont már úgy érezték, Putyin nem annyira erős, mint azelőtt gondolták, és van esély »nyomást gyakorolni rá«”.

Az ukránok mást akartak

Mindez nem csupán spekuláció, valóban ilyen nyilatkozatokat tettek március és április folyamán NATO-tagországok vezetői. Antony Blinken külügyminiszter a 2022. március 29-i ukrán-orosz tárgyalási áttörés után sajtókérdésre úgy reagált: „Van az, amit Oroszország állít, és aztán ott van az, amit Oroszország tesz. (…) és amit Oroszország tesz, az Ukrajna népének folytatólagos brutalizálása.” Ugyanekkor Joe Biden elnök a tárgyalásokról úgy vélekedett: „tetteket is látni akarok. Addig is minden szükséges hadisegélyt továbbra is megadunk Ukrajnának.”

Jens Stoltenberg NATO-főtitkár is beszállt. Április 20-án, nyolc nappal azután, hogy Putyin bejelentette a tárgyalások zsákutcába jutását, Kijevbe érkezett, és Zelenszkijjel való találkozója után leszögezte: „Ukrajna jogos helye az euro-atlanti famíliában van. (…) Ukrajna jogos helye a NATO-ban van, és idővel támogatásunk segít majd ezt a tagságot lehetővé tenni.”

Ennél világosabban már nem lehet odaígérni egy országnak a biztos, de nem azonnali NATO-tagságot.

Stoltenberg álláspontja is csupán a következő év folyamán, a vilniusi NATO-csúcson finomodott azzá, hogy jelenleg csupán egyes előkészítő folyamatoknak van helye Ukrajna felvételét illetően.

Amiről egyáltalán nem volt szó, és csak most, Arahamija interjúja után emlékeztetett rá mindenkit Volodimir Iscsenko ukrán kutató, mi az ukrán nép véleménye minderről. Az pedig 2022 tavaszán egészen más volt, mint a világ és az ország vezetőié. Az akkor készült közvéleménykutatás szerint még a bucsai és irpinyi mészárlások kiderülését követően hónapokal, 2022 májusban is az ukránok 59 százaléka mondta azt, hogy mindenképpen tárgyalni kell az oroszokkal a háború befejezéséről, sőt, ezt annak árán is meg kell tenni, ha a NATO-tagság helyett csak biztonsági garanciákat kap az ország. Ennek fő oka az volt, hogy akkoriban nem látszott már, hogyan arathatna az ukrán hadsereg teljes győzelmet Oroszország felett, így a háború lövészárok-frontharcba fordult, ami már sokkal kevesebb támogatást élvezett elhúzódása miatt, és a rengeteg áldozat okán.

According to a poll commissioned by NDI in Ukraine, more than a month after the Bucha crimes were exposed, 59% still supported negotiations with Russia (slide 20).
You can also see from the chart that this is all about expectations of victory.https://t.co/fZXTKn2gB8 pic.twitter.com/cb3XpMP3as

— Volodymyr Ishchenko (@Volod_Ishchenko) November 26, 2023

A probléma világos. Boris Johnson, Joe Biden, Jens Stoltenberg és barátaik azonban nem ukrán állampolgárok, nem is ez volt a véleményük. A ma ismert tények egyes atlantista magyarázatokkal szemben viszont arra mutatnak,

ebben a kérdésben az emberek megkérdezése nélkül mégis ők döntöttek, Zelenszkij és kormánya pedig az ukrán közvélemény többsége helyett melléjük állt.

Az elnök ekkori fő kommunikátora, Olekszij Aresztovics az interjú után kifejezte, egykori kollégája, David Arahamija saját kormánya felelősségét is Boris Johnsonra kívánta rákenni, miután világos, hogy a háborús vereség az ukránok számára közelebb került az utóbbi hónapokban. Aresztovics szerint a Nyugat igenis felelős a kialakult helyzetért, az ukrán katonák tömeges vágóhídra tereléséért, de ne feledjük: ebben Zelenszkij és kormányzata is súlyos felelősséget visel.

Mindez különösen szomorú, mert még belegondolni is nehéz, mennyi borzalmat lehetett volna megelőzni azzal, ha Arahamija elmondása szerint már 2022 áprilisában biztonsági garanciákat kap Ukrajna a NATO-tól és Kínától. Az ukrán hadsereg – csakúgy mint az orosz – katonai veszteségeiről szigorúan hallgat, amerikai források azonban az összes katonai áldozat számát 2023 augusztusában 500 000-re tették, ebből 2022. novemberig, leginkább megbízható becslések szerint 200 000 katona halt vagy sebesült meg mindkét oldalon. Így tehát több mint 300 000 orosz és ukrán katona már a tárgyalások széthullása után halt vagy sérült meg. Az ENSZ emberi jogi főbiztosa hivatalának számításaiból kitűnik az is, hogy a háború több mint 28 000 civil áldozatából 2022 áprilisa és 2023 októbere között 19 126 ember halt meg vagy sebesült meg. Egyedül az öldöklő bahmuti csatában, amelyre 2022 októbere és 2023 májusa között került sor, az oroszok és ukránok összesített veszteségét 80 000 halottra és sebesültre teszik.

Szívszorító így elképzelni, milyen lett volna, ha 2022 áprilisában a dühödt öldöklést sikerült volna leállítani.