Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Márki-Zay partizános elszólása a NATO-ról eldöntött szinte mindent

Ülepednek a vasárnapi élmények, és hát persze, Arany Jánost parafrazálva, „gondolta a fene!” Bizonyosan nem számítottam arra, hogy a Fidesz-KDNP pártszövetség még negyedszerre is, az általa aztán egyáltalán nem igényelt újabb kétharmadot is megszerzi, ráadásul még a Toroczkai-féle Mi Hazánk is bejut.

Nem lehet tagadni, hogy ez őrült forgatókönyvnek számított volna, még április 2-án is, ugyanakkor előjelei azért voltak. Például a tény, hogy a Facebook méltóztatott Toroczkaiék oldalát nyom nélkül törölni, durva covidszkepszisük miatt, miközben a kormánypártok összesen 1 milliárdos Facebook-költése folytatódhatott tovább, sokszor durva álhírekkel, mindent elmond.

Az átértelmezés hullámai már elérték a sajtót: Puzsér Róbert az átállított Indexen védelmezi Márki-Zay-t és igyekszik egyedül az általa „óbaloldalnak” nevezett liberális ellenzéki pártok nyakába varrni a kudarcot, ami persze ostobaság, bár kétségtelen, hogy a főkolomposok hiánya az eredményváró estén Márki-Zay mögött ordító erkölcsi mélység. Hont András pedig az Átlátszón összegez éppen (még csupán az első rész jött ki), itt is főleg a Gyurcsány Ferenc – Jakab Péter – Tóth Bertalan tandem kétségtelen bűneiről és az ellenzéki teljes összefogás toxikusnak bizonyult elegyéről értekezik, amellett, hogy jogosan kárhoztatja az ellenzéki szavazók elit öngyilkos osztagát, amiért újra a vidékizésbe feledkeznek bele gondolkodás helyett.

A HVG Online fizetős oldalán (minő néphez való odafordulás!) Révész Sándor kiemelte, szerinte az ellenzék hibákat követett ugyan el, de a kormány meg hazug propagandaáradatával bűnt. Így az erkölcsi győzelem ismét előbbié lett. Ez aztán nagyon megnyugtató, de sajnos nem tudom, hogy az utóbbi napok leghírhedtebb Facebook-oldala, és némely, a szavazatszámolásban résztvevő ismert figura beszámolóit olvasva („Orbán népének nincs perspektívája, nincs iskolája, foga kevés, szemüvege eltörött vagy nincsen, rosszul lát, elhízott és tönkrement” – írta például Csáki Judit színikritikus), vajon kinek juthat eszébe ekkora naiv bolondság. És megszólalt a Partizánon Tölgyessy Péter volt SZDSZ jobbszárny-kapitány is, aki olyképp összegzett, hogy április 3-án győzött a „nemzeti önzés”.

Ezek a magyarázatok azonban mind félmagyarázatok, és sántítanak.

Az a számszerű adatok hiányában is nyilvánvaló ugyanis, hogy lehetetlen megkerülni a miniszterelnök-jelölt, Márki-Zay Péter és az általa képviselt politika és stílus hihetetlen népszerűtlenségét.

Hogy erre rámutassunk, beszéljünk is a vereség egyik fő okáról. A háborús retorikáról és az ellenzék NATO-politikájáról.

Az Interjú

Beszélnünk kell ugyanis az ukrajnai háború, illetve a NATO szerepének értelmezéséről is, hiszen Orbán legfőbb, és a bizonytalanok körében legsikeresebb üzenete, a kampányban is részt vevő politikatudós szerint is, éppen a békevágy és a háborúba való belesodródástól való félelem volt.

Azt is leírták már, milyen mértékű ferdítés volt az ellenzéket közvetlen háborúpártisággal megvádolni, annak fényében, hogy jelenleg a NATO és legfontosabb vezetője, az Egyesült Államok kormánya sem akar épp belépni a háborúba.

De lássunk tisztán, Orbán békepropagandája még hazugságai mellett is a valóságról szólt. Nem úgy, mint a 2018-as, hasonló, és hasonló sikert is hozó „migránsozós” dühroham.

Aki a kampány alatt futó, kormánypárti reklámokat követte, akarva vagy akaratlanul is felfigyelhetett arra, hogy a támadó videóklipek a független médiából vett Márki-Zay Péter-féle megszólalásokat tartalmaztak.

Ezek közül az egy részletében sűrűn vetített, február 26-án készített Márki-Zay-interjú volt a Partizánban. Itt a műsorvezető tulajdonképpen kiugrasztotta a nyulat a bokorból. A mára már milliók által látott klipen az ellenzék miniszterelnök-jelöltje és a műsorvezető között az alábbi párbeszéd hangzik el:

MZP: Ha nem Putyin szövetségeseiként viselkedünk, hanem a NATO keretein belül, akkor Magyarország a katonai szövetség keretein belül minden segítséget megadhat Ukrajnának.

Gulyás Márton: Akár katonait is?

MZP: Hát hogyha a NATO úgy dönt, akár katonait is, de egyelőre erről szó sincs, nyilvánvalóan azt, hogy milyen kötelezettséget vállal a NATO, amelynek Magyarország lojális tagja kell, hogy legyen, nyilván Magyarország hasonló missziókban már részt vett Afganisztántól a Közel-Keletig… nem lehet kizárni, hogy lesz ilyen majd egyszer.

 A részlet 33 perc 20 másodperctől teljes kontextusában itt is megnézhető:

Ezen az oldalon én is részletes kritikáját adtam korábban Orbán Viktor NATO-val kapcsolatos kommunikációjának: miközben a felszínen a miniszterelnök látványosan féltette február 24. és az orosz agresszió után az országot a háborúba sodródástól, a repüléstilalmi zónáktól, addig korábban lényegében mindent megtett, amit az amerikai vezetésű Észak-Atlanti Szövetség az országtól kért, a gazdaság lehetőségeinek megfelelően.

Így békeprédikációja természetesen hamisan csengett.

Márki-Zay Péter fentebb idézett válasza azonban, ha ez lehetséges, még hamisabb és károsabb volt, mint Orbán Viktoré. Az sem véletlen, hogy a Partizán YouTube-csatorna először került be a köztévé híradójába, éppen ezzel a részlettel.

Hogy miért? Ehhez – noha ez egészen az 1997-es NATO-népszavazás, és az 1999-es, Orbán Viktor által aláírt csatlakozási szerződés óta nem történt meg – érdemes lenne beszélnünk arról is, hogyan működik a nyugati katonai szövetség, lényegében az 1950-es évek óta.

NATO és önrendelkezés: ön rendelkezik felettem

Az eredetileg 1949-ben, a hidegháborúban a Szovjetunió ellen létrehozott nyugati katonai blokk egész történetében sokkal inkább volt az egyre növekvő amerikai katonai-ipari komplexum egyszerű, formális döntéshozó helye, mint valóban a számos tagország érdekeit képviselő szervezet. Erre éppen elég felidézni, hogyan is működik a csúcsdöntéshozás a szövetségben.

Jelen állás szerint a NATO fő irányító szerve elvileg az Észak-Atlanti Tanács. A brüsszeli központban a 30 tagállam egy-egy nagykövettel képviselteti magát, az Észak-Atlanti Szerződés 9-es cikkelye szerint nem szavaznak vagy vétóznak, de törekednek az egységes vélemény kialakítására. A Tanács irányítja a NATO civil és katonai szárnyát egyaránt.

Hogy a gyakorlatban ez hogy néz ki, arra jó példa, amikor Törökország 2003-ban, még az Irak elleni katonai invázió előtt, hathatósabb felfegyverzését kérte a tanácsban. Az iraki háborút ellenző, és a készülő iraki tömegpusztító fegyverek Bush elnök és Dick Cheney által előkészített narratíváját el nem fogadó Németország, Belgium és Franciaország ellenezték szóban ezt a lépést, mondván, azzal már a Bush-Cheney féle propagandát is magukévá tennék.

Persze Törökország megkapta a fegyvereket. Hogy hogyan? Úgy, hogy az amerikaiak végül egy olyan alsóbbrendű bizottságba továbbították az ügyet (Védelmi Kapacitás Bizottság), amelyben Franciaország már nem foglalt helyet. Németországot időközben meggyőzték, Belgium egyedül maradt, és ugyancsak elejtette fenntartásait. Hiába ellenezte a döntést tehát egyszerre Németország és Franciaország is, mivel az amerikaiak támogatták, az végül megszületett.

A minta pedig a NATO történetében folyton ismétlődik: akár a koszovói humanitárius katasztrófa elleni, szerbiai beavatkozás, akár a Hillary Clinton külügyminisztériumában megszületett líbiai akció, akár az afganisztáni szerepvállalás merül fel az elmúlt évtizedekből, egy biztos: a díszletek ellenére a NATO mindig egyetlen tagállam, az Egyesült Államok érdekeinek érvényesítésére volt elsősorban jó.

Ezek után azt mondani, hogy a nem-NATO tagállam Ukrajnában akár katonailag is be kell avatkozni, „ha a NATO úgy akarja”, nem más, mint beismerése annak, hogy Márki-Zay miniszterelnökként úgy látná, Magyarország nem tudja szuverén módon eldönteni, beszáll-e a háborúba.

Ez nyilvánvaló ökörség, sőt veszélyes ökörség volt, amelyre a miniszterelnök-jelölt a Partizán következő adásában még rá is segített azzal, hogy előző, addigra a kormánypropaganda által már széles körben felkapott kommentárját azzal egészítette ki, igenis áll az Észak-Atlanti Tanács akarata, ugyanis „nekünk kell a NATO leghűségesebb tagjának lennünk!”

Hiába nem szerepelt végül semmi ilyesmi az ellenzék szakpolitikai javaslatai között, a pusztítást már ezek az interjúk elvégezték, hiszen aki azokat látta, akár propagandareklám formájában is, a független média egyik interjúrészletét látta arról, hogy Orbán Viktor kihívója alárendelné az ország akaratát és érdekeit az egyértelműen nem demokratikusan, sőt a washingtoni érdekek alá rendelve működő NATO-nak. Ennyit egyébként arról, hogy a most javasolt-hiányolt „ellenzéki MTI” valójában mennyit dobott volna ezen a kampányon. Semmit.

Mindezt egy olyan helyzetben sikerült elkotyogni, ahol már éppen elég baj az is, hogy a kollektív paranoiába belezakkant orosz elit nyílt háborút kezdeményezett a szomszédos Ukrajna ellen, borzalmas atrocitásokról is érkeznek immár hírek.

Amikor azt nézzük például, Putyin – sokszor rettenetesen fiatal – katonái miféle brutális kegyetlenséggel elkövetett, civilek közötti népirtást vittek véghez az immár általuk elhagyott Bucsa vagy Borodjanka kisvárosaiban, akkor a rémület és a döbbenet mellet a második érzés a biztonságérzet megrendülése. Súlyos és fontos viták szólnak arról a nyugati világban és a régióban, mit lehet ebben a helyzetben tenni. Az ilyen vitákra a Márki-Zayéhoz hasonló megszólalások, amik azt sugallják, elfogadható, ha mások kérésére, kérdés nélkül háborúba is bocsátkozunk, nem hogy megoldást jelentenének, hanem csak tovább nehezítik a megoldások keresését.

Az ilyen mondások csupán a kiszolgáltatottság érzését növelik, a miniszterelnök-jelölt virágnyelven elismerte, van az a nemzetközi nyomás vagy helyzet, amelyben a döntés a háborúzásról nem rajtunk múlik, még akkor is, ha ezt a helyzetet nem tartja valószínűnek.

Természetesen igaz az, hogy valamit tenni kell. És az is igaz, hogy az Orbán-, Erdoğan- és Hszi Csin-ping féle békemissziók, békeprédikáció és béketárgyalási javaslatok kifejezetten kétséges kimenetelűek, főleg hogy az orosz elnök már megmutatta, mennyit érnek neki az egyezmények.

A helyzet azonban az, hogy aki egy tömeges népirtással kísért háborúra a megoldást még több, még keményebb háborúban, esetleg a harmadik világháború megkockáztatásában látja, azt sürgősen el kéne vonszolni bármiféle országos, vagy nemzetközi döntéshozói asztaltól, megadni a lehetőséget rá, hogy odaüljön, pedig végképp nem kellene.

Sajnálatos az, hogy ezzel nem foglalkoztunk a kampány alatt bátrabban. Százszor le lehet írni, hogy az aktuális, márciusi vagy áprilisi nemzetközi helyzet alapján Orbán Viktor szélmalmokkal harcol, és semmi esélye az amerikai, aktív beavatkozásnak, Joe Biden elnök ilyesmihez ugyanis nem járul hozzá. Ehelyett, mint például azt Hillary Clinton nyilatkozta, az orosz agresszorral való, elhúzódó, és véres háború közvetlen NATO-beavatkozás nélküli helyzete valószínűsíthető („it’s going to drag on”), aminek fenntartását fegyverszállítmányokkal kell támogatni pont úgy, mint Afganisztánban a szovjet támadás után. Ez már önmagában is őrületes kijelentés, de az ellenük elkövetett kegyetlenkedések miatt érthető módon egyre inkább radikális ukránok számára is jól hangzik.

Mi lenne azonban, ha ez a helyzet változna? Ha az eszkaláció folytatódna, és az amerikai katonai és politikai elit arra az álláspontra jutna, hogy érdemes térségünkben egy szélesebb, régiós háborút is felvállalni? Biden varsói beszéde nagyon is a lehetséges forgatókönyvek között hagyta ezt is. És, ugyan hadseregük megdöbbentően nagy és gyors veszteségei ezt nem indokolják, de mégis mi történik akkor, ha Moszkva nekilendül, és megpróbálja más országokra, akár a nem NATO-tag Moldovára is, kiszélesíteni támadásait? Putyin elnök és propagandistái megszólalásai ez ügyben enyhén szólva sem biztatóak.

Mi, szomszédos országként még ebben az esetben sem kockáztathatunk felelőtlen NATO-akciót, sőt, mindent meg kell tennünk annak elkerüléséért.

Szomorú, hogy minden, az összefogott ellenzéket támogató baloldali politikus, újságíró és szervezet felelősségét is fel kell vetni ebben.

Amikor az interjú elhangzott, mindegyikünknek világossá kellett volna tennie, hogy ez már nem fér bele, nem lehet egy baloldali annyira atlantista, hogy a miniszterelnök-jelölt ilyen értékelését szó nélkül hagyja. Jóformán semennyire sem lehet atlantista egy baloldali, ugyanúgy, ahogy Putyin-rajongó sem.

De az udvarias, kampány alatti hallgatás falát egyikünk sem törte át, valamiféle homályos, taktikai megfontolásból. Éppen ez az a viselkedés, amit hátra kell végre hagyni, különösen, amikor ennyire nyilvánvaló az igazunk, és amikor az ország sorsát dönti el ez a kérdés..

Persze az, hogy Márki-Zay Péter a NATO-ról és a háborúról így gondolkodik, senki számára nem lehetett meglepetés. Jól ismert véleménye a nyugati országok mintáinak követéséről és a nyugati szövetségről, az általa elképzelt új hidegháborúról. Jól ismert az is, hogy számos külföldi útját a többek között Dél-Amerikában államügyekbe való, külső beavatkozásáról is ismert nemzetközi, „demokráciaépítő” libertárius szervezet, az Atlas Network helyi erői, Kész Zoltán és intézménye szervezte meg számára korábban Washingtonba. De ez az ő véleménye. Egy ellenzéknek meg nem a speciális érdekeket, hanem a valódi megoldásokat kellene képviselnie.

Egyértelmű, hogy egy kampányban, egy háború kibontakozását követően a Gulyás Márton által feltett, rendkívül fontos kérdésre (Akár katonailag is beavatkozna-e vezénylete alatt Magyarország Ukrajnában?), politikailag és erkölcsileg egyetlen helyes válasz létezik:

Amíg a magyarok így nem döntenek, egyetlen háborúba sem avatkozunk be a NATO területén kívül. Az ötös cikkely, a kölcsönös segítségnyújtás cikkelye, abban az esetben, ha egy másik NATO-tagállamot megtámadnak, persze köt minket, amennyiben az a tagállam ezt kéri. Más módon azonban nem a háborút, hanem a békét kell valóban segítenünk.

És ez közös feladat. Továbbra is.

Kiemelt kép: Partizán