Könnygáz, tonfa, Gyorskocsi utca. A 413. nap fináléjának mérlege.

413, minimum ennyi napja küzdenek a tanárok, a szakszervezetek és tavaly ősz óta legerőteljesebben a diákok egy jobb, szabadabb, igazságosabb oktatásért és országért.

Ennek fényében a szerdai eredmény nem hangzik soknak, pedig az. A diákok tudatosan rávették a hatalmat, hogy mindenféle mellébeszélés nélkül mutassa meg magát olyannak, amilyen: rendőrségi ütleg formájában találkozhattak vele a diákok. Május 3-án a Várban tehát sokadszorra lepleződött le a hatalom, de ezeknek a leleplezéseknek mindig ára van. A 13 éve megoldásra váró politikai egyenlet kulcsproblémája, hogy hogyan legyen ezeknek az akcióknak nemcsak ára, de haszna is. A diáktüntetésen jártunk.

A menetelés

A második diáktüntetéses kordonbontás után nem lehet kétségünk egyik oldal szándékai felől se. Nem egyszeri rendőri túlkapás történt előző hét szerdán, és a diákok sem véletlenül keveredtek összetűzésbe a rendőrökkel. A rendőrök tényleg foggal-körömmel (meg persze könnygázzal és gumibottal) védenek teljesen üres várbeli kormányzati épületeket. A diákok pedig, alternatíva híján, elkeseredettségükben, cserbenhagyottságukban és dühükben tényleg keresik azokat a helyzeteket, ahol a hatalom nyílt elnyomását provokálhatják ki. Ugyanis

egyfelől tökéletesen tisztában vannak a hatalom működésének logikájával. Másfelől azt is látják, hogy az ellenzéki tüntetések szokásos formájának – a sétáknak és beszédhallgatásoknak – nincs sok értelme.

A hazai közéletet figyelve olyan benyomásunk lehet, mintha 2006 óta egyre csak zsugorodna a fővárosi megmozdulások mérete és tétje. Legutóbbi kivételt ez alól a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések jelentették, amelyeknek azonnali politikai eredménye ugyan nem lett, de a hazai újbaloldal szimbolikus kezdő- és hivatkozási pontjává váltak. Két lényeges dologban is hasonlítanak a rabszolgatüntetések és a mostani oktatási tüntetések: mindkét esetben alapvetően a dolgozók jogairól, megbecsültségéről volt és van szó, és mindkét esetben a dolgozókat támogató fiatalok (akkor inkább egyetemi hallgatók, most középiskolai diákok) kerültek összetűzésbe a rendőrséggel.

A mostani megmozdulások abban azonban különböznek, hogy a „támogató fiatalok” sokkal szervezettebbek, sőt, az elmúlt évben lényegében ők voltak az oktatási ellenállás valódi motorjai. Az ő megmozdulásaik sokkal nagyobb hatásfokkal működnek, mint a kiüresített sztrájkjog révén ellehetetlenített szakszervezetek és a hosszú ellenállásba és a mindennapi munkaterhekbe belefásult pedagógusok akciói. Hogy demonstrációikat jobban felkapja a média, annak az a titka, hogy a diákok nem elégednek meg a megszokott ellenállási formákkal, folyamatosan új demonstráció-formákat próbálnak ki, az élőlánctól kezdve a papírpintér-dobáláson át a mostani kordonbontásig.

Mindezek mellett a hagyományos tüntetés-koreográfia sem szokott elmaradni. Most szerdán is volt skandálós, bérházak ablakaiból kitekintőknek integetős, autósokat dudálásra biztató sétálás és beszéd- valamint zenehallgatás is. Ez minden téttelensége ellenére kötelező elem: valamit be kell jelenteni a rendőrségnek hivatalos demonstrációként, valamire ki kell hívni az embereket, a szervezés tárgyaként meg kell jelölni valamit, akkor is, ha közbeszédben másnap a hivatalos események utáni történéseknek lesz valódi súlyuk.

A hivatalos program keretében szerdán a Bazilikától induló tömeg az Alkotmány utcába érkezett meg, ahol a diákok bejelentették a hét igenes népszavazást. A bejelentés során hangsúlyozták, hogy ez az akció „túlmutat önmagán”, elvezet minket „egy össztársadalmi megújuláshoz”. Hogy ez miképp fog megvalósulni, arra nem tértek ki, ehelyett viszonylag gyorsan véget vetettek az Alkotmány utcai demonstrációnak és a résztvevőket arra kérték, hogy együtt vonuljunk át a Clark Ádám térre. Ekkor már sejteni lehetett, hogy az este végén mi fog következni.

A nagyjából egyórás menetelés után a Clark Ádám térre megérkezve a diákok platformot adtak más küzdelmek szereplőinek. Felszólaltak az akkugyárak ellen küzdő civilek, egy lakhatási aktivista, és a beszédében teljes erőbedobással putyinozó, kínaizó, európázó Szabó Tímea is. Megítélésem szerint a közönség vegyesen fogadta ezeket a felszólalásokat: ezen a ponton két-két és fél órája hallgattuk és üvöltöttük mi is az oktatáshoz kapcsolódó rigmusokat, így a váratlanul érkező új témák inkább lepattantak a közönségről. De nem is a közönség lelkesítése volt a cél, inkább szolidaritási gesztus volt ez egy eljövendő közös, össztársadalmi küzdelem reményében – ami továbbra is várat magára. 

A Clark Ádám téren sem maradt sokáig a tömeg, a rövid felszólalások után Pankotai Lili állt színpadra, gyorsan lezárta a tüntetést, és bejelentette a nem hivatalos folytatást a Karmelitáknál – ezért az este folyamán később a rendőrség feljelentette.

Az ostrom

A vonulás során a diákok még többször skandálták – a menetet biztosító rendőröknek címezve – hogy „veletek vagyunk” és hogy „a magyar rendőr velünk van”. A Várban viszont már egészen más viszony alakult ki a tüntetők és a rend őrei között. Habár Budapest-szerte lehet tüntetni, úgy tűnik, a várbeli üres épületek (Karmelita kolostor) vagy az épp átépítés alatt állók (Honvéd Főparancsnokság) , illetve azok kordonai nagyon fontosak, különösen erőszakos védelmet igénylő objektumok. Az ebből következő szerdai történtek ismertek, nem részletezem.

A szolidáris skandálás ellenére nem hinném, hogy a diákok ne tudták volna, mi következhet a Várban az előző hét eseményei után, habár ennyire durva rendőri reakcióra talán senki nem számított. Hiába fiatalok, ágenciájuk tagadhatatlan, szervezettek és stratégikusak. A szemünk előtt lezajlott forgatókönyv alapján valószínű, hogy pontosan tudták: nem lesz elég a „menetelés”; ha szeretnének esemény csinálni a tüntetésből, akkor a demonstráció nemhivatalos része fontosabb, mint a hivatalos.

Ennek az eseménycsinálásnak azonban súlyos ára van.

Szerdán több diák a zárkában éjszakázott, valószínűleg rabosították őket, miközben a szüleik kint vártak rájuk órákig a rendőrőrsök előtt. Még nem szavazókorú fiatalok kerülhetnek majd így bíróság elé, hónapokig elhúzódó ügyek, kihallgatásokkal, ügyvédekkel és az eljárással járó megaláztatásokkal. Vannak olyan társadalmi csoportok, szegények, kisebbségek, a rendszerből kizártak, akiknek a hatalommal való ilyetén konfrontáció alapélmény (és sokszor ügyvéd híján történik), ez azonban nem kisebbíti a tényt, hogy az a fajta ellenállás, amit most szerdán a Várban láttunk, áldozatokkal jár.

Miért hoztak áldozatot a diákok? Röviden és tömören a médiafigyelemért.

Életben próbálnak tartani egy ügyet, és ehhez az ellenzék szokásos diszkurzív stratégiáihoz nyúlnak.

Csakhogy a pálya, amit bejárni próbálnak, a semmibe vezet: az ellenzéki politika és közvélemény jelenleg nem bír hatalommal, nem képes ügyeket sikerre vinni. Valószínűleg tisztában vannak ezzel ők is. Mégis, mivel más felkínált lehetőség nincs a politizálásra, így élnek azzal, ami adatott és megfizetik azt az árat, amit meg kell fizetni.

A médiafigyelem fenntartása minden bizonnyal tudatos stratégiai döntés a részükről: az érdeklődés felkeltése és fenntartása biztosítja azt az alapot, amelyen keresztül lehet szervezőmunkát végezni. Ahogy azonban a figyelem ára egyre magasabb, úgy egyre kérdésesebb, hogy érdemes-e még megfizetni azt. A sztrájk ellehetetlenülésére adekvát válasz volt a tanárok részéről a polgári engedetlenség, akár a kirúgás kockáztatása, azonban ez a radikálisabb ellenállási forma sokkal kevesebb ember számára fenntartható. Ehhez hasonlóan, a diákok egyre durvább konfrontációja a hatalommal, hiába feltűnő, kizár potenciális résztvevőket. A médiafigyelem felkeltése és fenntartása egy ponton túl a hosszú távú szervezést is gyengítheti, miközben jelentős erőforrásokat visz el.

A diákok a Momentumtól eltanult kordonbontás látszatpolitizálását több tartalommal tudták megtölteni, mint politikusaink, de ezzel együtt is valószínűleg hamarosan a hátuk mögött fogják hagyni a karmelitázás rövidéletű hagyományát. Hisz pontosan tudják, hogy az az ellenzéki publikum, amelynek az ilyen események szólnak, nem tud segíteni ügyük sikerre vitelében. Ehelyett a szervezés, nemcsak az oktatásügyi, hanem az emancipatorikus célokat maga elé tűző általános társadalmi szerveződés lenne képes változást elérni, amely a jövőbeli konfrontációkat (merthogy elkerülhetetlenek) nem média-, hanem valódi társadalmi eseménnyé formálhatja.