Idén év végén ismét megkértük szerzőinket, barátainkat – kutatókat, írókat, költőket – hogy egy-egy ajánlóban mutassanak be egy számukra fontos, a Mérce szellemiségéhez illeszkedő könyvet. Borbély András felkérésünkre válaszul egy elfelejtett irodalmi hagyományról, a mozgalmi költészetről emlékezett meg esszéjében, melyet külön közlünk.
A régi baloldalnak, a munkásmozgalomnak, amíg létezett, nem csak elmélete és gyakorlata, hanem irodalma, költészete, művészete is volt, amelynek jó részét – talán túlzás nélkül állíthatjuk – mára sikerült végleg kitörölni, vagy amit mégsem, azt kiinterpretálni a mozgalmi elkötelezettség sűrű és olykor megoldhatatlanul problematikus erőteréből, amelyben létrejöttek.
Ha véletlenül mégis kezünkbe kerül ma ilyesmi, puszta olvasóként azt, aki csak irodalmat vagy költészetet akar, irritálni fogják a régi mozgalmi nyelvtan szálkás, darabos tömbjei, a konkrétabb kontextusismeret, amit a szövegek megkövetelnek. Aki viszont fogékony az angazsált vagy ha tetszik alkalmazott irodalomra, azt a mozgalmi problematika – a régi osztályszerkezet, a régi (olykor még illegális) pártszubjektivitás, a történelmi teleológia, illetve a mozgalmi kontextus léte egyáltalán stb. – inaktualitása idegenítheti el.
A munkásmozgalom történelmi veresége magával rántotta irodalmának jó nagy részét is.
S amikor mégis közeledni próbálunk ezekhez a régi szövegekhez, tudatában kell lennünk annak, hogy a mozgalom történeti folytonossága megszakadt, s mi éppen ebben a szakadékban állunk. Következésképp nem fordulhatunk az olykor túl könnyedén kínálkozó aktualizáláshoz, mert akkor egyszerre leszünk történetietlenek és nosztalgikusok, de nem engedhetünk a felejtés imperatívuszának sem, amelyet lépten-nyomon megkövetelnek tőlünk az örök jelenbe fullasztó aktualitások általában véve, és a „ki a korszerű?”, a „ki vont le minden történelmi tanulságot?”, a „ki érti jobban a történelmi helyzetet vagy az elméletet?” típusú kérdések körüli specifikusan baloldali versengés. Legalábbis amennyiben valamilyen értelemben még hűek akarunk lenni, vagy vállalni akarjuk a – megszakadt – forradalmi örökséget.
Ebben a szövegben a lehető legkevesebbre vállalkozom. Egy szonettet idézek fel, melyet egy 1957-ben megjelent, egyszerűen csak 57 vers című kis kötetben találtam. A kis kötet négy erdélyi mozgalmi lírikus verseit tartalmazza, akik pályájukat a múlt század 20-as vagy a 30-as éveiben kezdték el, és a II. világháború idején be is fejezték – életükkel együtt. Salamon Ernőt munkaszolgálaton lőtték le Ukrajnában. Józsa Bélát a revízió után az egyik horthysta börtönben kínozták halálra. Brassai Viktor és Korvin Sándor szintén a munkaszolgálatba halt bele.
Nagyjából ugyanakkora történelmi időtáv választ el minket tőlük, mint őket a 19. század 40-es éveitől, mondjuk Petőfitől. Persze, ha létezik a korszaknak „Petőfije”, az nem egyik közülük, hanem talán József Attila, akinek kortársai voltak. De a hevenyészett analógia talán mégis segítségünkre van, hiszen a magyar munkásmozgalom kulturális, vagy még specifikusabban irodalmi szárnyának fontos törekvése volt, hogy megteremtse a folytonosságot Petőfivel, sőt az ő polgári forradalmi örökségével, 1789-el. Józsa Bélának például egyetlen hosszabb tanulmánya – publicisztikái mellett – azt a címet viseli, hogy Petőfi és az 1848-49-es szabadságharc. Brassai Viktor Történelem című verse pedig a következő strófával végződik:
„S konok szelek hiába fújnak
még felleget az égre itt:
az ég alján már ég az új nap,
s egy új kor bontja szárnyait.
Kor, amely vad, viharzó vészek
sodrában percet sem pihensz,
de te vagy az új, izzóbb s egészebb
Ezerhétszáznyolcvankilenc!”
Mindez akár annak illusztrálásául is szolgálhatna, amit Tamás Gáspár Miklós úgy fogalmazott meg, hogy Kelet-Európában a munkásmozgalom valósította meg a polgári forradalmak – vagyis a szimbolikus 1789 – célkitűzéseit, s ezt úgy látszik, többé-kevésbé vállalta, tudta is magáról. Megmutatkozik ez olykor az osztályfogalomnak a népfogalommal való vegyülésében is, mintha azt mondanák, hogy a munkásosztály a 19. századi nép – a Petőfi-féle plebs – örököse. Amit politikailag némiképp és többek között a 30-as évek népfrontpolitikája fejezett ki.
Salamon Ernő például jellegzetesen gyergyóias dialektust is beépítve írja Tűzveres esztendők című versében:
„Jó nevelő népem,
úgy leszek fiad,
mint csihánynak csihány,
mint csillagnak csillag.”
Noha a költő lelke, a nép, illetve kettejük viszonya jócskán elcsihányosodott, ráadásul én nem tudom, lehet-e leszármazási viszony két csillag között (bár a kérdés némiképp hamis, hisz a költő teremti szülőjévé a népet, tehát a leszármazási viszony inkább fordított, illetve inkább utólagos fikció), ez a hang még kétségtelenül rokona Arany János Válasz Petőfinek című versében az emlékezetes soroknak:
„S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.”
Úgy látszik azonban, hogy a történelmi folytonosság ügyében nekünk nehezebb dolgunk van e négy költővel, mint nekik Petőfivel, hiszen nekünk alighanem mind a polgári, mind a szocialista forradalmi hagyománnyal – innen nézve a kettő ugyanaz! – megszakadt a viszonyunk. Talán pontosabban: a velük való viszonyunk formája a megszakítottság.
Ha a gyergyói famunkáskolóniák sztrájkoló munkásai Salamon Ernő számára még valamiképpen „Petőfi népe”, mi már nem vagyunk azok. Nem mintha nem akarnánk vállalni Petőfit. De annak a szakadékhelyzetnek vagy folytonossághiánynak, amiben vagyunk, egyik legfontosabb ismérve (sokak szerint), hogy nem tudni, ki vagy mi lenne a mi forradalmunk szubjektuma. Petőfinek a polgáriasodni akaró, a rendi-birodalmi szerkezet által elnyomott paraszti néptömeg és polgári kisebbség. A harmincas évek erdélyi mozgalmi lírikusainak egy ezzel folytonos, de már kapitalisztikusan tagolt – egyfelől indusztrializált, másfelől mélynyomorba süllyedt – munkás-paraszt néposztály, illetve az ehhez csatlakozó, a polgárságból dezertáló mozgalmi értelmiség.
És számunkra? Számunkra nincsen semmilyen népi-forradalmi szubjektum, amelyhez csatlakozhatnánk, aki fiául fogadhatna minket. Filozófikusabban kifejezve, a forradalmi szubjektum nem egyszerűen hiányzik, hanem egy olyan pozíció vagy hely, amelyről tudjuk, hogy valaha volt ott valami vagy valaki, noha már nincs. Mint egy lábnyom a porban. A néppel, bármi legyen is az, nem azonosulunk, igaz, nem is határolódunk el – jó esetben – tőle.
De mennyire más, egészen intim, részvétteli az a közelség, ahonnan Brassai Viktor megszólal:
Őszi kérdés
Salamon Ernőnek
Év siratója, fáradt őszi hónap,
ki holt levelek gyöngéd takaróját
teríted, hogy a gyökeret megóják
s majd épen adják át a folytatónak;
s te bölcs mosolyú, egyre sápadó nap,
aléltan is magad-pazarló jóság,
kitől enyhül a szélben bukdosó ág,
mint haldokló, ha vigasztalja jó pap;
titeket kérdlek, elárvault panasszal:
hát minket, elveszőket, ki vigasztal,
ha vad önkény ver és hideg hazugság?
S ki burkolja be reszkető hitünket,
hogy meg ne fagyjon, míg eljön az ünnep,
hol fiaink majd elöntik az utcát?
Egy, az elemeket, végül is az időt megszólító sóhajnyi szonett. A „szélben bukdosó ág” törékeny plaszticitása a történelemben esetlenül bukdosó (ebbe a szóba itt a bukás, a bukdácsolás, de még a bujdosás is belevisszhangzik) népi szubjektumot vetít előre. Aztán a forradalmi nép lehető legszerényebb megnevezése – „minket, elveszőket” –, amely tudja, és vállalja, hogy az ő élete bizonyos értelemben elvesztegetett idő, de ezt igyekszik valamiképpen áldozattá alakítani, hogy az ünnep a természet újjászületésének, valamiféle természetes kifejlésnek a magától értetődésével mégiscsak eljöhessen.
A biztos vereség tudata, ami a jelent illeti, és a kibontakozás tudata a csattanószerű utolsó sorban, ami a jövőt illeti, mivel úgy hiszi, az emancipáció az idő afféle természeti törvénye. Ez az utolsó sor váratlanul szétzúzza a panaszos, elégikus atmoszférát, amelyet a vers eddig fölépített, s a hangváltás feszültségbe kerül a múlthoz való leszármazási viszonnyal is, amit a „fiaink” sugall: a forradalom legalább annyira váratlan, meglepő, az előzményekből levezethetetlen kitörés, mint amennyire folytonos a múlttal. Mikor és mitől fordul át az elégikus panasz dühbe, cselekvésbe? Kiszámítható ez?
Ez a mélyen elégikus sóhaj ezért mégiscsak forradalmi és felszabadító egy kicsit, mert a forradalmiságnak azt a központi gondolatát idézi emlékezetünkbe, hogy az emberiség előtt valódi jövő áll, s ezt a jövőt nem egyszerűen elgondolni, mint inkább megvalósítani kell. Amire a szövegben az elszenvedő magatartás (bukdosás, elveszés, önkény és hazugság tűrése) cselekvésbe, expanzív kitörésbe váltása utal („elöntik az utcát” – a megáradt víz és a forradalmi nép azonosítása az igei metaforában szintén eltéveszthetetlenül Petőfi öröksége).
Nem a nép hatalmáról való fantáziálásról van szó, még csak nem is valamiféle történelemfilozófiai tétel poétikus igazolásáról, hanem egy bármilyen elvesző nép – mely vigasztalan, árva, otthontalan, betakaratlan és megfagyásra van ítélve – cselekvésébe és jövőjébe vetett hitről. Arról, hogy a gondolat, a cselekvés és a cselekvő közösség hármas egysége lehetséges. Ugyanis ez lenne a forradalom egyik régi koncepciója.
