Ezek voltak 2018 legjobb olvasmányai

A magyar baloldaliak számára 2018-at két kerek évforduló határozta meg: 200 éve született Karl Marx, és 100 éve tört ki az őszirózsás forradalom, amely egyben elhozta az első magyar köztársaságot is. Az idei évben tehát a két évforduló az olvasmányélményeinkre is rányomta bélyegét, de rengeteg más érdekes könyvet is olvashattunk idén. A Mérce szerzőinek év végi könyvajánlója.

Antal Attila, Földes György, Kiss Viktor (szerk.): Marx… Interpretációk, irányzatok, iskolák. Budapest, Napvilág Kiadó, 419 oldal.

Kapelner Zsolt

Mikor azt a kérdést tesszük fel, vajon az eszmék és gondolatok képesek-e befolyásolni a történelem menetét, jusson eszünkbe Karl Marx munkássága. Marx kétségtelenül a 19. század egyik legnagyobb, és alighanem a legnagyobb hatású gondolkodója volt. E hatástörténetből Magyarországon rendszerint csak az államszocializmus és a diktatúra sötét fejezeteit lapozzuk fel – melyeknek Marx szellemiségéhez és munkásságához voltaképpen már csak névleges köze volt – és elmulasztjuk felismerni, hogy mély és alapvető módon változtatta meg és formálta Marx gondolkodása a világról szóló elképzeléseinket, legyen szó akár gazdaságtanról, szociológiáról, politikáról vagy filozófiáról. A német gondolkodó születésének 200. évfordulóján Antal Attila, Földes György és Kiss Viktor szerkesztésében megjelent kötet, a Marx… Interpretációk, irányzatok, iskolák e hiány pótlásához járul hozzá, mégpedig kimagasló színvonalon.

A kötet 21 tanulmánya egy-egy fejezetet mutat be Marx hatástörténetéből, a kritikai gazdaságtanra gyakorolt hatásától át az analitikus marxizmus vagy az ökológiai marxizmus irányzatain keresztül egészen a kritikai pedagógia és a marxizmus és pszichológia összefüggéseiig. Ez a kötet nem a Marx-kutatóknak íródott, és nem dogmatikus Marx-apológiák és dicshimnuszok összessége, hanem olyan tudományos munka, amelynek célja, hogy kiindulópontként szolgáljon mindenki számára, aki mélyebben meg szeretné érteni, miként hatott a világról való gondolkodásunk különféle területeire ez a szerző, kik és hogyan vitték tovább, vitatták, cáfolták, vagy élesztették újra gondolatait, és miként tettek szert újabb belátásokra a gazdaság, a társadalom és a történelem működésmódjáról.

Csunderlik Péter, Egry Gábor, Fodor János, Gioielli, Emily, Hajdu Tibor: Kérdések és válaszok 1918-1919-ről. Budapest, Napvilág Kiadó, 168 oldal.

Pap Szilárd István

Azt hiszem, nem túlzok, amikor azt állítom, hogy az idei év legnagyobb botrányát ez, a Politikatörténeti Intézet égisze alatt megjelent kis zsebkötet váltotta ki a magyar nyilvánosságban. „Köszönhető” mindez annak, hogy a kormánypárt értelmiségi holdudvarában a könyv érzékeny pontra tapintott, és olyan támadássorozatot generált, amelyre egy alapvetően populáris ismeretterjesztő célzattal íródott kiadványtól nem számítana az ember.

A kötet utóélete azonban egyből igazolja is létrejöttének szükségességét, a rá adott reakciók igazolják leginkább létjogosultságát. A Kérdések és válaszok nem egy történelemtudományi traktátus, ám mégis tudományos igényességgel cáfolja azt a rengeteg mítoszt és tévhitet, amely az őszirózsás forradalom, az első magyar köztársaság, illetve a tanácsköztársaság emlékezetére ráépült – és amelyek fenntartásához látszólag ma is erős politikai és gazdasági érdek kapcsolódik.

A Kérdések és válaszok nem csupán egy közérthető, olvasmányos, alapos és érdekes ismeretterjesztő munka is (persze az is, és már ezért is érdemes olvasni!), hanem – talán eredeti szándéka ellenére – egy kiáltvány a történelemtudomány, és úgy általában: a Tudomány autonómiájának védelmére. Egy manifesztum, amely önnön létezésével tesz hitet a politikai akarattól független és hatalmi szóval körülbástyázott tabukkal szembehelyezkedő Megismerés és Megértés önértéke mellett. És 2018 Magyarországán ez már önmagában bátorság, függetlenül attól, hogy a baloldalról (mint ez a kötet), vagy a jobboldalról érkezik-e.

Greenfield, Adam: Radical Technologies: The Design of Everyday Life (Radikális technológiák: A hétköznapi élet kialakítása). London-New York, Verso, 368 oldal.

Varga Gergő

Adam Greenfield könyve mondhatni hiánypótló alkotás. Születtek eddig is mély elemzések már a technológiáról, és gazdag irodalma van a techno-kapitalizmus kritikájának, de ezeket többnyire olyan nyelven fogalmazták meg, amelyet az egyszeri halandó képzettség nélkül nem ért meg. A másik érdekes trend ebben a világban a baloldal technológiához való viszonya, amely vagy a merev technofóbiába jut el, vagy pedig utópisztikus vágyálmait vetíti rá (gondolok itt most az akceleracionistákra és társaikra, akik dominálják a „buzzword alapú” baloldali diskurzust).

Greenfield viszont már ahhoz a csoporthoz tartozik, akik előbb dolgoztak a „mátrixon” belül, majd később vértezték fel magukat a kritika fegyverzetével: így átlátnak a marketing bullshit öntömjénező nyelvezetén, ismerik a technológia jelenlegi állását és várható kifutását, de képesek azt elmagyarázni érthető nyelven, abban az összefüggésrendszerben, ahogy a mindennapi életünket érintik a változások, történelmi párhuzamokkal és a különböző látásmódok kihangsúlyozásával (azaz: mi máshogy nézzük a technológiát, mint ahogyan a technológia néz minket).

Jó szívvel tudom ajánlani, mert így kitűnő bevezető egyrészt a technológiába, másrészt pedig a kritikai látásmódba, mindezzel pedig átad az olvasónak egy használható tudást arról, hogy mit, és mit ne várjon az információs iparágtól. Ez pedig része lehet egy olyan talapzatnak, ami a közös gondolkodásunkat csak segíteni tudja, ha a helyzet megértéséhez referenciapontként használjuk.

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Budapest, Jaffa Kiadó, 488 oldal.

Sárosi Péter

Szinte mindenki ábrándozott már arról a történelem kapcsán, hogy mi lett volna, ha. Ha én ott vagyok, akkor ezt lépem meg amaz helyett, akkor nem ellenük, hanem velük, akkor nem úgy, hanem amúgy. És akkor biztosan jól alakult volna, Mohácsnál győzünk és Dózsa lett volna György királyunk. Ezen az alapon persze túl könnyen bűnbaknak kiáltunk ki történelmi alakokat bizonyos tragédiákért, például Szapolyait Mohácsért, Görgeyt Világosért és Károlyit Trianonért.

Ez utóbbiról a legkülönfélébb és a legvadabb téveszmék és összeesküvés-elméletek keringenek a köztudatban, amelyek nagy részét a Horthy-korszakban tudatosan építették fel, hogy minden rosszért az előző rezsimre hárítsák a felelősséget. Ezek a téveszmék makacs zombiként mindig újjáélednek, akárhányszor öljék is meg őket.

Nos, Hatos Pál könyve, Az elátkozott köztársaság zombiölés a javából. A szerző rutinos zombivadászként hidegvérrel irtja a téveszméket több mint négyszáz, gondosan hivatkozott és jegyzetelt oldalon keresztül. Ráadásul teszi ezt ugyanolyan könyörtelen következetességgel és szarkazmussal, legyen szó akár bal-, akár jobboldali mítoszokról. Mert nem csak a jobboldaliak, hanem mi, baloldaliak is hajlamosak vagyunk az önáltatásra, és mi is egy szabályos mitológiában helyezzük el a történelem eseményeit. Ezek a mitológiák emlékezetpolitikai szempontból szükségesek és hasznosak lehetnek – a történész feladata azonban nem az, hogy megerősítse, hanem az, hogy megkérdőjelezze őket, tükröt tartva a jelennek.

A szerző leszámol a „tőrdöfés” és a „patkányforradalom” Németországból importált mítoszaival, amelyek szerint az egész forradalom egy szűk zsidó csoport aknamunkája volt. Bebizonyítja, hogy 1918 őszén az ország szinte minden csoportja (még a jobboldal is!) torkig volt mind Tiszával, mind a háborúval, és bizalommal, reménnyel tekintett a forradalom által hatalomba emelt Károlyi kormányára. Egy valódi nemzeti forradalom játszódott le október végén, amely olyan széles nemzeti konszenzust tükrözött, ami nagyon ritkán fordult elő a magyar történelemben.

Sőt, éppen ez a megelőlegezett feltétel nélküli és naiv bizalom volt az, ami végül Károlyi bukásához vezetett. A nép és ő maga is meg volt ugyanis győződve arról, hogy a vesztes háborút győzelemmé tudja változtatni az ország számára. Naivul hittek a művelt Nyugatban és Wilson elveiben a népek önrendelkezéséről. Keservesen csalódniuk kellett, és ez a történelmi példa egyébként intő jel mindenkinek a progresszív oldalon, aki ma is csupán a fejlett Nyugat/elmaradott keleti ugar ellentétpárban tud gondolkodni.

És bár Hatos nem kíméli Károlyit és körét, amikor az illúzióik és tévedéseik miatt kell őket kritizálni, de azt nyilvánvalóvá teszi, hogy a legjobb meggyőződésük és lelkiismeretük szerint cselekvő hazafiakról volt szó, és nem hazaáruló szabadkőműves összeesküvőkről.

Ami a szabadkőműveseket illeti, a szerző rámutat arra, hogy a dualizmus utolsó kormányainak vezetői éppen úgy szabadkőművesek voltak, mint Károlyi kormányának tagjai. Nem hallgatja el azt sem, hogy a megszállt területekről éppen a keresztény nemzeti középosztály által kitett hivatalnoki kar lépett le a leghamarabb, miközben gyakran a szociáldemokrata munkások szervezték meg a fegyveres honvédelmet. Szmrecsányi György, Pozsony főispánja például a cseh invázió első hírére elégette irattárát és hanyatt-homlok menekült Pestre, ahol „miután magához tért első ijedtségéből, létrehozta az Ébredő Magyarok Egyesületét”. A város védelmét egy szabadkőműves ügyvéd, Jankó Zoltán szervezte meg.

Olvashatunk arról is, hogy mi is állt Linder Béla hadügyminiszter sokat ostorozott „nem akarok katonát látni” kijelentése mögött, akiről megírja, hogy nem egy faölelgető hippi volt, három évig járta a frontvonal poklát, háborús hősként tért haza. Megtudhatjuk, hogy a „nem, nem soha!” revíziós kampányt nem Horthy, hanem Károlyi idején találták ki, hogy a katolikus egyház volt a baloldali kormány egyik leghatékonyabb diplomáciai lobbiereje és hogy a Károlyi egyáltalán nem volt olyan nagy republikánus.

Jó olvasást – jó zombivadászatot!

Kiss Viktor: Ideológia, kritika, posztmarxizmus. Budapest, Napvilág Kiadó, 338 oldal.

Kapelner Zsolt

Baloldali cselekvés nincs baloldali gondolat nélkül. De mi pontosan a baloldali gondolat a 21. század első évtizedének végén? Az elmúlt századok nagy bizonyosságait messze magunk mögött hagytuk, a történelem véget ért és újra indult, a kapitalizmus válságba került majd újra megerősödött, baloldali pártok és mozgalmak emelkedtek és süllyedtek. Régi közhelyeink, dogmatikus tételeink arról, hogy miként működik a jelenkori társadalom, és hogy benne kinek és mikor nyílik lehetőség a politikai cselekvésre mindinkább érvényüket vesztik. Ebben a helyzetben a baloldalnak olyan munkákra van szüksége, mint Kiss Viktor alapvető jelentőségű könyve, az Ideológia, kritika, posztmarxizmus, amely a Napvilág kiadó gondozásában jelent meg idén.

Kiss könyve szisztematikus áttekintését adja a posztmarxizmus huszadik századi elméleteinek. Célja azonban nem elsősorban az, hogy tankönyvként szolgáljon, hanem az, hogy egy tételt bizonyítson: a posztmarxizmus csaknem fél évszázadának fejtegetései az ideológia fogalmáról alkalmas kiindulópontként szolgálhat egy radikális – vagy Kiss szavaival: forradalmi – baloldali gyakorlat létrehozásához. Ahhoz, hogy ezt megmutassa, Kiss elméleti szerzők rendkívül széles körét mozgósítja – Guy Debord-tól Slavoj Žižekig mindenkivel találkozunk a huszadik századi baloldali kánonból, sőt, még azon túlról is.

Elemzései során azt igyekszik megmutatni, miként jut el a posztmarxista ideológiakritika addig, hogy a politika szféráját – a hagyományos marxizmustól eltérően – önállónak, majd pedig elsődlegesnek ismerje el. Ez vezet el ahhoz a belátáshoz, hogy a baloldal feladata a jelenkor politikai logikájának megértése és felmérése, nem pedig a kapitalista gazdaság szükségszerű összeomlására való várakozás. A posztmarxizmus végtére teljes értékű politikaelmélettel szolgálhat a baloldal számára, olyannal, amellyel a hagyományos marxizmus és a kritikai elmélet nem volt képes. Ez a politikaelmélet pedig – véli Kiss – a radikális, forradalmi baloldali cselekvés és politikai szerveződés legalapvetőbb követelménye. Ezzel a nézettel lehet vitatkozni – nekem magamnak is vannak fenntartásaim –, ugyanakkor Kiss Viktor rendkívül ambiciózus és magas minőségű elméleti munkája a jelenkori magyar baloldal számára megkerülhetetlen.

Miller, Alice: A test kiáltása – A szülői bántalmazás hosszú távú következményei. Budapest, Ursus Libris, fordító: Turóczi Attila, 192 oldal.

Halász Sári

A test kiáltása nem azért nehéz olvasmány, mert nagyon vastag lenne, vagy kívülről kéne tudni hozzá a Marx-összest. A kihívás abban rejlik, hogy amennyiben az olvasó hagyja magát, önvizsgálatot kell majd tartania, ami még fontosabbá teszi a könyvet.

Ugyanis Alice Miller hívása az önreflexióra úgy kell a baloldalnak, mint egy falat kenyér. Miller nem egy átlagos filozófus, szociológus, pszichológus, bár doktora mindnek. Kritikusan figyeli és meg is osztja személyes életét, minden könyvében merészen reflektál korábbi ideológiájára és gyakorlataira és megugorja azt is, hogy saját közegének, elvtárs köreinek is tükröt tart. Teszi ezt empatikusan és változást várva, remélve, nem öncélúan fikázva.

Jó példával jár elől és nem tiszteli a tekintélyt. A szülők mindenhatósága mellett Freudnak és a pszichoanalízisnek, a Vatikánnak is ellentmond. Vagy éppen magának Istennek, amikor megfogalmazza az összes könyvét nagyjából összefoglaló mondatát:

„Mózes alaposan tévedett, amikor azt közvetítette, hogy az ember hosszú életű lesz a földön, ha tiszteli a szüleit”.

A 4. parancsolat és a hagyományos erkölcs ellenében Miller alapállítása egyszerű: a gyerekbántalmazás nem marad következmények nélkül, ezek a következmények pedig elfogadhatatlanok mind a gyerekeknek okozott szenvedés, mind a társadalomra mért hatásukat tekintve. Bántalmazásnak nem csak a verést, hanem a fekete pedagógiás nevelést hívja, ami olyan totalitárius rendszert épít a gyerekek és későbbi felnőttek köré, amely lehetetlenné teszi számukra a megtapasztalt igazsággal való önazonos szembenézést.

A test kiáltása felszínre hoz és megkérdőjelez axiómákat és naturalizált eszméket, amik együttélésünk alappilléreit képezik. Komoly, de árnyalt állításokat tesz. A hibát soha nem az egyénben, hanem a társadalom erőszakhoz való viszonyában keresi, de szembemegy a megbocsájtás gyógyító hatásának mítoszával. Testet és lelket egynek tekint, de nem teszi az erőszak elszenvedőjére a megbetegedés felelősségét. Hadat üzen az elidegenedésnek és az érzelmek felszabadítását tűzi zászlajára, de nem emocionalista, nem téveszti össze az érzéseket a tényekkel.

Miller azzal segít minket, hogy saját érzelmeivel is kapcsolatban marad: félelmével, amikor elvi okokból kilépett a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületből, vagy csalódottságával a Vatikánban, amikor többszöri próbálkozása ellenére süket fülekre talált a gyerekek fenyítésének veszélyeiről szóló házalása. Felháborodásra ösztönzi a pártfogó kísérőt és értő tanút is, aki gyerekek szenvedéstörténetével találkozik. Alice Miller szakít a pártatlansággal, szilárdan a bántalmazott gyerekek oldalára áll. Célja következetesen mégsem a büntetés vagy a bosszú, hanem a felszabadítás és az erőszak felszámolása marad.

Kevés ember érti és veszi annyira komolyan a „személyes az politikai” mozgalmi jelmondatot, mint a néhai Alice Miller. Kár, hogy meghalt, szívesen olvasnám a könyvét családállításról. Úgy tűnik, azt majd nekünk kell megírni. De most, hogy végre magyarul is megjelent, előbb olvassuk el ezt.

Moyn, Samuel: Not Enough – Human Rights in an Unequal World (Nem elég – Emberi jogok egy egyenlőtlen világban). Boston, Harvard University Press, 296 oldal.

G. Szabó Dániel

Ebben a könyvben a szerző az emberi jogi mozgalom társadalmi egyenlőség iránti vakságát kritizálja. Az emberi jogok védik a politikai jogokat, például a szólásszabadságot, választójogot és diszkriminációmentességet. Egyre többen (bár még mindig kevesen) foglalkoznak azzal is, hogy anyagi eszközök jogi úton való garantálását biztosítsák: lakhatáshoz való jog, az éhezés csökkentése. De az emberi jogok, még ha a szociális jogok teljességét védenék is, akkor sem akadályozzák meg a társadalmi különbségek szélsőséges növekedését, csak egy alapvető minimumot védenek. Ebbe az utópiába belefér, hogy egy kézben összpontosul minden vagyon, az emberek többségének alig van valamije, de mindenki szabadon kifejtheti a véleményét, mindenkinek van hol laknia és soha senkit sem ver meg a rendőr – bizonyos szempontból a jelenlegi helyzethez képest ez is előrelépés lenne. Moyn szerint azonban mindez nem elég.

A könyv a tizenkilencedik századtól veszi végig az emberi jogok történetét és kimutatja, hogy az elosztási kérdések korábban sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint játszanak ma.

Moyn szerint az emberi jogi mozgalomnak nagyobbat kellene álmodnia: nem szabadna megelégednie azzal, hogy az állammal szemben érvényesít jogokat, hanem egyre több szociális kérdéssel kellene foglalkoznia és céljai közé végső soron a társadalmi egyenlőtlenség csökkentését is fel kellene vennie. Az emberi jogok jelenlegi rendszere, ami elsősorban az állammal szemben határoz meg jogokat, a szerző szerint tökéletesen megfér a hasonlóan gyenge államot támogató neoliberális gazdaságpolitikával, részben ezért is tudott ennyire sikeres és világméretű lenni.

A szerző nem tagadja az emberi jogi mozgalom sikereit, de amellett érvel, hogy a gazdasági különbségek aláássák a politikai rendszereinket és populista vezetőknek ágyaznak meg. Az emberi jogi mozgalom Moyn szerint nem engedheti meg magának, hogy marginális, részleges korrekciókat végezzen: szociális értékeket hirdető mozgalommá, akár politikai erővé kell válnia.

Whittier, Nancy: Frenemies – Feminists, Conservatives, and Sexual Violence (Barellenségek – Feministák, konzervatívok és szexuális erőszak). New York, Oxford University Press, 290 oldal.

Kováts Eszter

Nancy Whittier amerikai társadalmi mozgalmakat kutat, és idén megjelent könyvében három esettanulmányban annak a jelenségnek jár utána, amikor társadalmi víziójukban gyökeresen eltérő politikai ellenfelek dolgoznak ugyanazon vagy hasonló célokért: barellenségeknek (a barátok és ellenségek kifejezésből alkotott szóval frenemies-nek hívja őket). Azokat az eseteket tekinti át részleteiben az 1980 és 2013 közötti időszakban, amikor feministák (bizonyos csoportjai) és konzervatívok (bizonyos csoportjai) valami módon együttműködtek a társadalmi változásért egy olyan konfigurációban, amit azonban koalíciókötésnek nem lehet nevezni.

Azt veszi számba, hogy a pornográfia és pornóipar elleni harc, a gyerekek szexuális abúzusa elleni harc, és a nők elleni erőszak ellenes törvény kilobbizása (VAWA) ügyeiben hogyan jöttek létre és milyen együttműködések, ez milyen sikerekkel kecsegtetett, milyen kooptációs veszélyeket hordozott, és hogyan törekedtek a szereplők arra, hogy elkerüljék saját közegük részéről azokat a megbélyegző és akár morális megsemmisüléshez vezethető vádakat, hogy „egy ágyban fekszenek az ellenséggel”.

Magyarországon jelenleg nincs realitása valamiféle rejtett vagy nyílt, intézményes konzervatív-feminista együttműködésnek: a konzervatív oldalnak nincs szüksége a feministákra, a feministák pedig elképzelhetetlennek tartják a kooperációt a konzervatív szervezetek nagy részének a NER-rel való összefonódása miatt. Ezt Hodász András katolikus pap fogalmazta meg a Válasz Online új konzervatív lapnak adott interjújában: „Van családi adókedvezmény és lakástámogatás is, egyházakkal is jó viszony – így aztán sok hívő cserébe félrenéz, amikor a bűnös döntések születnek.”

Kézikönyvnek ezért ez a könyv nem tekinthető. De arra talán jó, hogy meglássuk:

1. Nem turáni átok, hogy a magyar feminista mozgalom megosztott: az USA-ban a feministák a 80-as években például a pornó kapcsán vitatták heves indulatokkal és személyeskedéssel, hogy ki az igazi feminista, ki segíti, ki árt az emancipáció ügyének. A pornóellenes oldal azzal vádolta a cenzúraellenes oldalt, hogy befekszik a liberális férfiaknak, és a pornóipar hasznos hülyéje; míg a cenzúraellenes, „szexpozitív” feministák prűdséggel és konzervativizmussal vádolták a pornóiparellenes feministákat és azt állították, hogy hozzájárulnak a jobboldal legitimációjához és megerősödéséhez, és a szexuális felszabadítás eredményeinek visszafordításához.

Ezzel pusztán a feminizmus eltérő ideológiai igazolásaira utalok, nem valami hamis semlegességet propagálok: én is azt gondolom, hogy ipari érdekeket szolgál a pornóvitának a prűdök vs. szabadok keretezése (lásd Index: „Ebben a kereszténydemokrata, csokinyakis miliőben a Tumblr egy szabadelvű oázis volt.”). Elfedi ugyanis a pornó hozzájárulását a nők elleni erőszak normalizálásához. Például a PornHub 2018-as statisztikáinak egyik elemzésében elhangzik egy szexualitás-kutató részéről, hogy férfiak bizonyos csoportja azért néz leszbikus pornót (is), mert lelohasztja a heteró pornóban uralkodó nők elleni erőszak. Hogy ez-e a magyarázat, nem tudom, de hogy adottnak tekinti, hogy elterjedt a heteró pornóban, hogy férfiak nők ellen erőszakot követnek el, az magáért beszél.

2. Rámutatnak ezek a példák, hogy bizonyos kérdésekben a baloldal és liberálisok természetesnek tekintett szövetsége: illúzió. Számos, a nők jogait érintő kérdésben nem konzervatívok vs. progresszívok (baloldaliak és liberálisok) között húzódik a törésvonal. Tipikusan ilyen a pornó és a prostitúció ügye, de ilyen lehet a kritika a fogyasztói társadalommal és a piaci érdekek nemi szerepelvárásokat befolyásoló működésével szemben, amelyek a „jó nő” és a „jó anya” képét ahhoz is kötik, hogy mi mindent kell megvásárolnod ahhoz, hogy ezt elérd: egy konzervatív írás a témában itt, egy baloldali pedig a Fordulat 24. számában Kerényi Szabina és Csányi Gergely tollából.

Ezért, bár úgy tűnik, mindkét oldal érdeke a saját és a másik tábor homogénnek ábrázolása, ráadásul a NER félautoriter/ kompetitív autoriter rezsimében súlyos vádnak számít, ha valaki a kollaboráns címkéjét kapja, és ez sajnos gyakori fegyver a liberális konszenzusból kibeszélők megregulázásra, mégsem hasznos ezt értékvitaként, kultúrharcként felfogni, ahol a hagyományos, biztonságot nyújtó, családcentrikus oldal néz farkasszemet az önző, individualista szinglihordával (szingli férfi ugye nincs is). Vagy, a másik oldalról nézve, az emancipált, jövőbe tekintő, progresszív tábor a múltba ragadt nőgyűlölőkével, akik a történelem rossz oldalán állnak. Ezért nem meglepő, hogy a konzervatív Képmás folyóirat Halász Sári 24.hu-ra írt „Megint szabadabb a vásár: gyerekpornót tessék” című cikke a Média a Családért díj novemberi jelöltje lett (szavazni itt lehet).

3. A nők elleni erőszakkal kapcsolatos törvény 1990-1994-es vitájának elemzése is érdekes összehasonlításokat kínál. Kb. az „Isztambuli Egyezmény” tartalmának megszövegezése történt ott, a három ügy közül legszorosabb, a koalícióhoz még leginkább hasonlatos együttműködésben. A vita egyik érdekessége, hogy ott és akkor működött, hogy nemi alapú bűntényként (gendered crime) keretezték a szereplők. A konzervatív oldal is elismerte, hogy a túlnyomóan nőket érintő családon belüli erőszak és megerőszakolás (ez a két kérdés volt a törvény 1994-ben felfogadott verziójának fő fókuszában) mögött a férfi-nő hatalmi viszonyok is állnak.

Ez Magyarországon jelenleg elképzelhetetlennek tűnik, mert a magyar konzervatív oldal is beleállt abba a nemzetközi jelenségbe, amely szerint a gender (nő-férfi társadalmi viszonyok elemzésére alkalmas) fogalmának használata transzneműséghez ill. nem-bináris nemi identitásokhoz vezetne (pedig nem). De ez itthon azért is nehezebb, mert férfiak elleni diszkriminációnak van beállítva az, ha arra rámutatunk, hogy a nők elleni strukturális erőszak a nemi szocializációban, és a társadalom férfiak dominanciájára épülő rendjében is gyökerezik. Ez a nézet újabban liberális oldalon is szárnyra kapott.

Miközben azt gondolom, hogy a baloldal elsődleges feladata egy meggyőző baloldali magyarázatot, víziót, mozgalmat építeni, de e polgárháborús hangulatú közéletünkben minden szekértáborokon átívelő beszélgetés és bizalomépítés érték – önmagáért is, de azért is, mert segít annak felismerésében, hogy nem két tábor van. Whittier kötete három konzervatívok és feministák közötti barellenség-ügyről ennek felismeréséhez járulhat hozzá.

Olvass tovább!