Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

10 könyv, amit 2020-ban a mércések olvastak

2017 óta immár hagyománnyá vált, hogy minden év végén a Mérce szerzői, munkatársai és barátai egy-egy könyvajánlóban mutatják be röviden az évük legfontosabb olvasmányélményeit, inspirációt adva egymásnak és az portál olvasóinak is. Az idei válogatás különösen izgalmasra sikerült, szerepel benne magyar és egyetemes történelem, de olyan jelenkori kihívások is, mint a koronavírus-járvány vagy korunk domináns ideológiája, a kapitalista identitáspolitika is.

Korábbi hasonló gyűjtéseinket itt találjátok: 2017, 2018, 2019.

James Lindsay & Helen Pluckrose: Cynical Theories: How Activist Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity―and Why This Harms Everybody

(Cinikus elméletek: Hogyan változtatott az aktivista tudomány mindent faji, nemi és identitáskérdéssé – és ez miért árt mindenkinek) Pitchstone Publishing, Durham, Észak-Karolina, 2020.

Kováts Eszter

2018 októberében robbant ki a „grievance studies” (sérelem tanulmányok) botrány, amikor is három kutató a világ elé állt azzal, hogy húsz kamutanulmányt adtak be elismert társadalomtudományos folyóiratokba a legabszurdabb képtelenségekkel – és ezekből hetet már el is fogadtak. A kutyák nemierőszak-kultúrájától a testépítés zsírkirekesztő voltáig volt minden, köztük egy feminista Mein Kampf-átirat is megjelenhetett (elvileg) komoly folyóiratokban, mindezekkel súlyos tükröt tartva a posztmodern tudományosságnak.

E nagy port kavart eset három főszereplőjéből kettő a szerzője az idén megjelent kötetnek, amely pont a posztmodern tudományosság fő axiómáit veszi célkeresztbe. A magyarul még nem elérhető kötet a filozófiában nem járatosaknak is közérthetően magyarázza el a posztmodernnek a tudás és a hatalom mibenlétére vonatkozó fő állításait: például, hogy mit jelent az, hogy nincs objektív valóság vagy hogy a társadalmi hierarchiában betöltött pozíciónk határozza meg a tudásunkat vagy hogy maga a különbségtétel, a kategorizálás volna az elnyomás alapja.

A kötettel a céljuk nem tudományos ismeretterjesztés, hanem arra kínálnak egy magyarázatot, hogy hogyan jutott oda az amerikai közélet, ahova jutott, biztonságos terekkel, politikai korrektséggel, mikroagressziókkal, túltolt érzékenységekkel, 600 nemi identitással.

Miközben kuncogva mutatják meg a legabszurdabb ellentmondásokat vagy valóságtól való elrugaszkodottságokat, de nem állnak meg annál, hogy szörnyülködnek ún. „túlkapásokon”.

Diagnózisuk: a posztmodern filozófia ágyazott meg ennek. A posztmodern filozófia a 60-70-es évek óta átment néhány fordulaton, majd kikerült az egyetemek világából a politikai aktivizmus terébe, s onnan a társadalmi beszédmódba. Négy posztmodern elméleti iskolát vizsgálnak meg tüzetesebben az „alkalmazott posztmodernizmus” címszava alatt: a posztkolonializmust, a queerelméletet, a critical race studies-t és a gender studies-t. Ezeket a tanulmányokat a szerzők cinikusoknak nevezik (critical cynical studies) amennyiben azok az objektív világ megismerhetőségével kapcsolatos radikális kétségükkel, és nyelvi fókuszukkal (a materiális valóság helyett) kihúzták a talajt mindenféle tudományos mérce alól, a gyakorlatban pedig az univerzalizmus és az individualizmus liberális normáit, és ezzel a társadalmi kohézió alapjait kezdték ki.

A kötet diagnózisa a Felvilágosodás alapján álló liberális, a javasolt kiútjai is ilyenek. Baloldali kritikája is létezik ezeknek a jelenségeknek, amelyek nem tagadják, hogy van még előítéletes egyéneken túlmutató rendszerszintű homofóbia vagy rasszizmus, nálunk például elképesztő mértékben a romákkal szemben, de rámutatnak arra, hogy a nyelvre és diskurzusokra való egyoldalú fókuszálás és az elnyomás ilyen statikus és individualizált felfogása nem segíti ezeket a harcokat, sőt elidegeníti azokat, akiket meg kellene győzni. Ráadásul mindez összefüggésben van a jelenkori kapitalizmus igényeivel, amelynek úgymond jól jön, és gond nélkül be tudja építeni a rendszerkritikát kilúgozó, „sokszínűségre” és „befogadásra” vonatkozó felhívásokat.

A kötet mindezek nélkül is lebilincselő olvasmány, mert érzékletesen rámutat arra, hogy az utóbbi 5-10 év társadalmi igazságossági politikai trendjei összefüggnek a posztmodern elméletekkel, és meggyőzően leleplezi az ezekben rejlő szektásságot és autoriter trendeket. Itthon persze más problémáink vannak.

Ráadásul itthon leginkább a kormány polarizáló és ellenségképző masinériája révén értesülünk ezekről a tendenciákról. Emiatt – persze korántsem ok nélkül – az ellenzéki oldal eleve szkepszissel kezeli az állításokat. Pedig ezek az aggasztó jelenségek jönnek be ezer csatornán, az EU-tól a youtuberekig, és ezzel a baloldalnak is számot kell vetnie, a kritikát pedig nem átengedni teljesen a kormányzó jobboldalnak. Különben az lesz, hogy az ember vagy egyetérteni kényszerül Orbán Viktorral (például amikor 2020. december 18-i rádióinterjújában rámutatott az ember két nemben való létezésének megkérdőjelezésével kapcsolatos problémákra), vagy pedig minden olyan dologra, amit a magyar kormány bírál, rásüti a tabu pecsétjét, és azokra, akik megszegik a tabut, azokra pedig az orbánistáét.

Elég baj az, hogy a NER propagandagépezete copy-paste importálja az angolszász harcokat és nyelvezetet, és áldozati pózba vágja magát minden kritikára a rezsim 11. évében (szabadságharc és fenyegető, szinte-legyőzhetetlen ellenség nélkül nincs legitimáció) – a baloldalnak is érdemes kritikával kezelnie ezeket a nyugati trendeket, és nem felülni az Európa-Nyugat-Progresszió vonatra.

Losoncz, Alpár: A formakereső ellenállás. Társadalomkritikai tanulmányok

Napvilág Kiadó és Forum Könyvkiadó Intézet, Budapest-Újvidék, 2020.

Soós Kinga

Azt hiszem sokunkat, egyre többünket foglalkoztat az ellenállás lehetőségeinek kérdése: valamiféle kiút keresése a tőkés rend szerkezeti meghatározottságaiból. Ennek az útkeresésnek fontos kritikai társadalomelméleti mérföldkövéhez juthatunk el e kötet segítségével.

Losoncz Alpár vajdasági magyar filozófus, közgazdász az újvidéki Forum Könyvkiadó Intézet és a Napvilág Kiadó együttműködésében az idén megjelent A formakereső ellenállás c. tanulmánykötete, hat korábban megjelent írás továbbgondolt, kiegészített gyűjteménye. A szövegek nagy része (az első tanulmány kivételével) eredetileg szerb nyelven íródott, jelen kötetben Kocsis Árpád, Radics Viktória és Tóth Szilárd János fordításai olvashatóak.

A tanulmányokban egy egységes kritikai projekt aspektusai bontakoznak ki: egyrészt a válság értelmezésének és a kritikai elméleten belüli helyi értékének újragondolásában, másrészt az ellenállás különböző formáinak társadalomfilozófiai tárgyalásában. A különféle gondolkodók és gondolati irányzatok által kijelölt pályát bejáró elemzések koncentrikus körökként gyűrűznek a központi projekt körül.

Hogyan érdemes megközelítenünk egyáltalán ellenállásunk tárgyát, a fennálló neoliberális struktúrát: mint a szabadság és a hatalom egymással versengő, ugyanakkor egymást feltételező viszonyára épülő hatalomgyakorlási formát (Foucault); vagy mint a tőke alakváltásai, válságok (Hardt & Negri) által meghatározott, állandó változásban lévő objektivitást; esetleg mint a kapitalizmus univerzális ontológiai lehetőségét, a kapitalizmus által meghódított immanenciát (Deleuze)? Aztán, milyen, esetleg kevésbé ismert formái léteznek az ellenállásnak a különböző filozófiai hagyományokban: jövőbe tekintő emlékezet (Kant-Hegel-Marx), lelkiismeret (Butler, Foucault), „a személytelenség szférájába emelt kreativitás” (Deleuze), „reflektált kvietizmus” (Žižek)? Ilyen kérdések és szempontok kapcsán biztos tájékozódási pontokat kínál Losoncz Alpár A formakereső ellenállás c. kötete.

David Graeber: Anarchy—In a Manner of Speaking. Conversations with
Mehdi Belhaj Kacem, Nika Dubrovsky, and Assia Turquier-Zauberman

(Anarchia—beszédmódban.  Beszélgetések Mehdi Belhaj Kacemmal, Nika Dubrovskyval, and Assia Turquier-Zaubermannal). DIAPHANES, Zürich, 2020.

Laczó Ferenc 

David Graeber poszthumusz kiadott beszélgetőkönyve a legértékesebb könyvek közé tartozik, mivel a beszélgetések gondolkodásban játszott központi szerepét folyamatosan érzékelteti és ezáltal olyan lényeges belátásokra emlékeztet, melyekkel már eleve rendelkezünk, melyeket azonban mégis hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.

A kultúrák David Graeber felfogása szerint társadalmi mozgalmak, az antropológia pedig az emberi lehetőségek gyűjteménye. Olyan kritikai tudományos diskurzus, mely az emberi természettel kapcsolatos domináns előfeltevéseket, az önérdekét követő, alapvetően önző ember pesszimista képét érdemben megkérdőjelezi. Ahogy Graeber kifejti, azért foglalkozott annyira intenzíven múltunk újragondolásával, mert érzékelte, hogy az ember jelenleg domináns képe ellehetetleníti az élhető jövőt. E kritikai perspektíva a modern szuverén államra a gondoskodó gyakorlatok perverziójaként tekint. Graeber érzékletesen bemutatja, hogy a szuverenitás elve – melynek lényege olyan utasítások kiadása, melyeknek az erőszakkal való fenyegetés ad hitelt – számos múltbeli társadalomban nem is került megfogalmazásra.

David Graeber antiutópikus, többek között vallási-spirituális hagyományokra és feminista meglátásokra épülő anarchizmusa általános definíciók megfogalmazása nélkül tűz ki közös célokat. Szöges ellentétben a jelenlegi rendszerrel az általánost állítja a konkrét szolgálatába. Az anarchista folyamat ezen izgalmas könyv szerint tehát radikális demokratikus gyakorlatok megvalósulása: szabályok szüntelen közös alkotásáról szól, mondhatni a játékosság és a szabályalkotás pingpongja.

Mark Fisher: Kapitalista realizmus. Nincs Alternatíva?

Napvilág Kiadó, Budapest, 2020.

Fenyvesi Balázs

Fisher az ezredfordulót követő popkultúrában eluralkodó „múltba révedés” és „nosztalgia láz” eredetének elméleti körvonalait rajzolja meg. Értelmezése szerint a populáris kultúra stagnálása, valamint a radikális innováció elmaradása önmagán túlmutatva vall a társadalom széles körű problémáiról. A válság gyökerei pedig az 1970-es években hatalomra jutó neoliberális szellemiséghez, illetve a 90-es évek elejére, a Szovjetunió vezette államszocialista blokk megszűnéséig vezetnek.

A neoliberalizmus állami beavatkozással szembeni szkepticizmusa a jóléti kiadások mellett a kultúrára fordított kiadásokat is megvágta, amely érzékenyen érintette a mező szereplőit. A hidegháborús időszak végét beköszöntő örömmámort a keserédes győzelem érzete váltotta fel. Fukuyama mélabúsan megírta a Történelem gyászjelentését, kikiáltva a liberális demokráciát az emberiség politikai fejlődésének végső kormányzati formájának. A kihívók hiányában a thatcheri mondat, miszerint „nincs alternatíva”, realitássá vált.

(A könyvrecenzió teljes verzióját itt olvashatjátok el.)

Johan Norberg: Open – The Story of Human Progress

(Nyitott – Az emberi haladás története), Atlantic Books, London, 2020.

Simándi Szelim

Az emberiség legnagyobb sikereit a nyíltságnak köszönhetjük, e sikerek eredményeinek megvédését mégis a bezárkózástól várjuk. Johan Norberg szemléletes példák során mutatja be a nyíltság szerepét a sikerekben és azt, hogy miért kerekedik felül rend szerint a zártság.

Ennek megfelelően könyvét két fő részre tagolja. A nyíltságot a kereskedelem mikro és makrogazdasági előnyeiből kiindulva közelíti meg, majd példák során mutatja be, hogy a kiemelkedő történelmi kulturális, tudományos és államszervezési sikerek elérésében milyen szerepet játszott a nyíltság. A zártságot ismertető második szakaszban bemutatja, hogy miért vagyunk hajlamosak zéró összegű játszmaként értelmezni olyan helyzeteket is, amiben valójában minden résztvevő nyer, és hogy milyen hatások kovácsolják egybe a nyílttsággal szemben fellépő koalíciókat.

A szerző lényegében az emberiség teljes történetéből emel ki példákat, vadászó-gyűjtögető törzsek védő és támadó stratégiáitól kezdve egészen koronavírussal szembeni fellépésig. Ezek a példák terjedelmi okokból szükségszerűen önkényesen kiragadottak és néhol felszínesek. Fő narratívája a globalizáció és az ipari forradalom eredményessége, amelyet alapvetően nem a nyíltság sikereként, hanem a bezárkózás kudarcaként ír le. Ennek során a folyammenti civilizációk, a földközi tenger medencéje és a selyem út által érintett társadalmak bemutatására koncentrál. Szubszaharai Afrikából, Óceániából és a gyarmatosítás előtti Amerikából csak esetlegesen találunk példákat egy-egy jelenség szemléltetésére. E hiányossággal szemben vigaszt nyújt, hogy az antikvitás és a reneszánsz és a koraújkor társadalmaival kapcsolatosan számos közkeletű tévedést eloszlat.

Norberg könyvét gyakorlati tanácsokkal zárja. Számos újszerű és kevésbbé újszerű javaslatot fogalmaz meg a nyíltság és bezárkózás lehetőségeiből adódó feszültségek enyhítésére. Így nem csak reményt, hanem egyben feladatot is ad a nyíltság szövetségeseinek.

A 2020-as év nagy vitái a nyitottság és zártság körül alakultak ki. A járvány legközvetlenebb élet-halál kérdései emberek milliárdjai számára jelentenek új tapasztalatokat. Az vált a koronavírussal szembeni fellépés fő kérdésévé, hogy mikor mennyire érdemes bezárkóznunk mind egyéni, mind társadalmi szinten. Johan Norberg könyve egy ilyen rendkívüli évben mutatja be, hogy ez a kérdés maga egyáltalán nem rendkívüli. Minden valaha élt embernek válaszolnia kellett rá.

Philippe Sands: Kelet-nyugati utca. A népirtás és az emberiesség ellenes bűntett fogalmának eredetéről

Park Kiadó, Budapest, 2020.

Merker Iván

2010-ben Philippe Sands, a neves londoni nemzetközi jogász, meghívást kapott a nyugat-ukrajnai Lviv városában egy vendégelőadásra. Sands, aki korábban a Pinochet elleni perben vagy a délszláv háborúban elkövetett népirtásokkal foglalkozó perekben is fontos jogi szerepet látott el, el is fogadta a meghívást. Lviv (akkor még Lemberg néven Galícia fővárosa) ugyanis fontos szerepet töltött be egyfelől Hersch Lauterpacht és Raphael Lemkin (az előbbi vezette be az emberiesség ellenes bűntett, az utóbbi a népirtás fogalmát a nemzetközi jogba), másfelől Leon Buchholtz, Sands anyai nagyapja életében (mindhárman galíciai zsidók). A lvivi utazás hatására Sands kutatásokba kezd és megírja Kelet-nyugati utca című könyvét, amely az Egyesült Királyságban 2016 egyik nagy könyvsikere, idén pedig végre magyarul is megjelent.

A Kelet-nyugati utca nehezen besorolható könyv, egyfelől családtörténet, másfelől izgalmas nyomozás Sands nagyapjának titkai iránt (mint annyian, ő sem igazán beszélt a soá előtti életéről), harmadrészt párhuzamos életrajz (Lauterpacht és Lemkin mellett Hans Frank, Hitler ügyvédje és Galícia náci kormányzójának életrajza is megjelenik benne), negyedrészt útirajz, ötödrészt értekezés a nemzetközi jog és annak két kulcsfogalmának történetéről és jelentőségéről és a nürnbergi perről. Mégis, lebilincselő és fontos könyv, amely rávilágít, hogy minden jogos kritika ellenére miért is volt – és van – égető szükség a nemzetközi és emberi jogra, és arra, hogy mennyire nem volt triviális sokáig az a sokunk számára alapvető elv, hogy a hatalom gyakorlói nem tehetnek meg bármit az „alattvalóikkal”, és hogy a bűntetteikért akkor is bíróság előtt kell felelniük, ha azok elvileg nem ütköztek az állam jogrendjébe.

Úgy tűnhet, a nemzetközi és emberi jog a huszadik század tán legsikeresebb liberális projektje, amely alapján szenátorok (Pinochet) és államfők (Milošević) ellen indíthatnak büntetőeljárást. Mégis, mint annyi eset mutatja, a nemzetközi büntetőjog és emberi jog hatálya limitált (a Nemzetközi Büntetőbíróságnak pl. nincs lehetősége vizsgálni az ujgurok helyzetét Kínában, mert Kína nem aláírója a Nemzetközi Büntetőbíróságot létrehozó egyezménynek, amely azért felvet kérdéseket a nemzetközi jog robusztusságáról), és azokat mostanában számos politikai projekt (köztük a brexit) is alá próbálja ásni. Persze, a nemzetközi és emberi jognak lehet és van is jogos kritikája, nem árt azonban emlékeztetni magunkat: a nemzetközi és emberi jog jelenlegi egyetlen látható alternatívája sokkal borzalmasabb.

D. Hunter: Chav Solidarity

Active, 2018.

Szarka Alexandra

Ha azt gondolod, hogy a látható „magyar baloldalról”, mozgalmakból, szerveződésekből, hiányoznak a nem középosztálybeli emberek, akkor ajánlom ezt a könyvet. Ha nem gondolod, hogy hiányoznának, arról nem írok, mert akkor nem tudom miért vagy a baloldalon. A Chav Solidarity egy munkásosztálybeli aktivista csávó visszaemlékezése, önvizsgálat és rendszerkritika, arcon rúgás és kéznyújtás – hogy éppen melyik, az azon múlik, hogy az olvasó milyen társadalmi osztály szemüvegén keresztül olvassa. Mindenekelőtt leginkább tükör a középosztálybeli aktivista közegnek. Munkásportré, amit végre nem az értelmiség tolmácsol felénk.

D. Hunter azok közül jön, akire Angliában pejoratív módon „chav”-ként hivatkoznak, ez nálunk kb. a telepi tróger, panelproli jelzőknek feleltethető meg. Szegénységből vezet végig az útja javítóintézeten, haverok kanapéján, hajléktalanotthonon keresztül az egyetemig, ahol 23 évesen megtanul normálisan olvasni és Antonio Gramscival kezdi. Hamar eljut mindenféle társadalmi mozgalomig, majd közösségszervezőként megtapasztalja, ahogy az osztályáról leegyszerűsítő módon, egységes masszaként beszélnek. Bűnösként vagy áldozatként, hogy beleférjenek a középosztály éppen aktuális vágyott képébe. Itthonról ismerős lehet az „ezek miatt nyert a Fidesz”, „le kell menni vidékre megtanítani őket”, meg az egyéb úri okosságok.

Hunter meg akarja mutatni társadalmi osztálya összetettségét, ellentmondásait és a középosztály leereszkedő arroganciáját, mozgalomszervezési elitizmusát. Ahhoz, hogy ezt megtegye, élve boncolja fel magát előttünk, kirak a múltjából mindent az asztalra (gyermekprostitúciótól-betörésekig) és lemegy egészen a zsigerekig, megmutatja ahogy a szegénység, az éhség, az erőszak beleivódik a testbe és az agyba és akkor is ott marad, ha valaki betagozódik a középosztályba. De beszél arról is, ahogy antikapitalista és elnyomás ellenes mozgalmak hogyan vallanak kudarcot abban, hogy teret adjanak alsóbb osztályokból származó emberek tapasztalatainak és mindemellett hogyan jelölik ki magukat, hogy elnyomott csoportok érdekében beszélnek és szerveződnek.

Munkásosztályból jött aktivistaként, közösségszervezőként (lakhatási, oktatási csoportok) a könyvben megjelenő nézőpontokat és kritikát nyersen és tiszteletkörök nélkül hallani – nekem felért egy terápiával.

Angolul van, de a nyelvezete egyszerű, rövid és könnyen olvasható. Reméljük egyszer megjelenik magyarul is. Innen sok más jó könyvvel együtt beszerezhető.

Tolnainé Kassai Margit: Óvoda az óvóhelyen – Feljegyzések a Sztehlo-gyermekmentésről

Magvető, Budapest, 2020.

Szabó Liza

A történelemkönyvekből rendszerint kimaradnak a személyes visszaemlékezések, naplók. Ahogy kimaradnak a női elbeszélések is. Ezt a hiányt pótolja a Magvető kiadó megújult Tények és tanúk sorozata. Legutóbb megjelent kötetükben, Óvoda az óvóhelyen címmel Tolnainé Kassai Margit feljegyzéseit olvashatjuk 1944-45-ből.

Kassai Margit asszimilálódott zsidó családból származott, banktisztviselőként dolgozott a háború előtt és után. Személyében megismerjük Sztehlo Gábor egyik munkatársát, aki a Jó Pásztor Bizottság gyermekotthonaiban talált menedéket és foglalkozott a gyerekekkel. Korábban, amikor csillagos házba került és kiderült, hogy az ott lakóknak kell megszervezni az oktatási infrastruktúrát, fontos szerepet vállalt a gyerekfelügyeletben.  Visszaemlékezéseiben apró portrékat vázol fel a gyerekekről és gondozókról Budapest ostroma alatt.

Tapasztalatait munkaszolgálatos férjének írja, a beceneveket és egyéb speciális szóhasználatot Kunt Gergely, társadalomtörténész magyarázatai teszik érthetővé. A neveken túl külön érdekes az ironikus nyelvi forma, amellyel Kassai szinte végig alkalmaz. Számára ostromdressz a háború alatt viselt ruha, a Nagy Hecc maga az ostrom, a csillag premierje pedig az, amikor bevezetik a sárga csillag viselését. Fekete humora is segíti abban, hogy átvészelje az időszakot. A rövidebb második részben, ami már nem visszaemlékezés, hanem napló, a hangnem megváltozik és plasztikusan mutatja be a városban szerteszét heverő holttesteket.

Egyedülállóan rajzolódik ki a levél-memoárból, hogyan fogtak össze előbb a csillagos házban, majd a Vöröskereszt intézményeiben, és hogyan láttak el gondoskodói feladatokat a vészkorszak idején.

Grace Blakeley: The Corona Crash. How the Pandemic Will Change Capitalism?

(A korona-összeomlás. Hogyan változtatja meg a járvány a kapitalizmust?) Verso, London-New York, 2020.

Tóth Csaba Tibor

Hogyan vegyünk észre egy fordulópontot akkor, amikor éppen átéljük?

2020 a szabadversenyes kapitalizmus utolsó nyomait is eltüntette. Miközben a 2008-2009-es válság a finánctőke intézményeit végleg átalakította, és óriási vagyontranszfert idézett elő, a mostani válság – amit épp a monopóliumok élelmiszeripari politikája és az erdőirtás idézett elő – az államilag garantált óriásmonopóliumok kialakulásához vezet el.

Ezek Grace Blakeley brit politikai közgazdász és gazdasági publicista kiáltvány-szerű könyvének főbb kezdő állításai. Blakeley, aki Jeremy Corbyn mozgalmának kritikus támogatójaként, és a balos brexit legnagyobb tudású szóvivőjeként ismert a szigetországban, most sem hagy minket részletes, és a betokosodott meggyőződéseket kikezdő, ugyanakkor viszont meggyőző válasz nélkül arra, mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel.

Emlékeztet minket arra, a fősodorba tartozó közgazdászok eddig sohasem tudták megjósolni, vagy legalább körülírni a ránk következő válságot és annak következményeit. Rövid, érthető de mégis tájékozott formában Blakeley amellett érvel, hogy onnan, ahová 2020-ra eljutottunk, nincs visszaút a neoliberalizmusba. És nincsenek illúziók sem: ismét meg kell tanulnunk, mit jelentenek azok a szavak, hogy monopol- és államkapitalizmus, és hogy imperializmus.

De ahol a történelem erői mozgásba lépnek, és rég ismert rendszereket alakítanak át gyökeresen, mindig erősebben jelen van egy jobb világ reménye is. A kiáltvány utolsó része (Reconstruction) erről lebbenti fel a fátylat.

Ki más tudhatna erről Európában annyit, mint az észak-angliai Prestoni modell egyik fő leírója, és támogatója? A szürke jelen mellett tehát érdemes olvasni arról a jövőről is ami most elérhetőbbnek tűnik, mint az elmúlt 30 évben valaha, akárhogyan is állnak a hivatalos politikai hegemónia díszletei.

Perry Anderson: Brazil Apart

(Brazília külön), Verso, London-New York, 2019.

Pap Szilárd István

Kevés ember vált ki belőlem olyan szintű rajongást és intellektuális nagyrabecsülést, mint Perry Anderson történész, a 60-as években kibontakozó brit New Left (Új Bal) egyik meghatározó alakja, akinek mind a mai napig igen termékeny munkásságából igyekszem mindent elolvasni. A ma élő baloldali társadalomkutatók, gondolkodók között talán senki sincs, aki Andersont képes lenne utolérni politikai elemzéseinek sebészi precizitásában, amelyhez szintén páratlan, a precizitást egyszerre erősítő és mégis lágyító nyelvezet, beszédstílus párosul.

Ennek a sokszínű életműnek legutolsó kötete a Brazil Apart, amely korábban, főként a New Left Reviewban megjelent esszéket fűz össze egy koherens folyammá. Az egyes fejezetek a katonai diktatúra 1985-ös bukása utáni demokratikus periódus elnökeinek személye köré épülnek fel, megrajzolva az egyes vezetők politikai profilját és intellektuális szocializációját.

De a kötet jóval több mint politikai portrék gyűjteménye, valójában egy robusztus politikatörténeti munka, amely a gazdasági-társadalmi struktúrák makroszintjétől, a hétköznapi nagypolitikai konjunktúrák középszintjén át a személyes habitusok és véletlenek mikroszintjéig átfogó képet ad a globális színtéren is jelentős latin-amerikai országról.

A könyv talán legerősebb részét a két baloldali elnök, az acélmunkásból lett államfő, Lula és a diktatúraellenes gerillából az ország élére kerülő Dilma pályáját körbejáró fejezetek adják. Ezekben Anderson baráti és elvtársi empátiával, mégis elfogulatlanul tárja fel a brazil baloldal történelmi eredményeit, belső ellentmondásait és tagadhatatlan hibáit, tévedéseit.

A kötet másik nagy erénye, hogy a több évtized során született szövegek változatlan formában kerültek újraközlésre, így a szerző gondolkodásának változásait is jól végigkövethetjük, miközben azzal is szembesülhetünk, hogy Anderson értelmezései, diagnózisai még évtizedekkel később is helytállók, az utólagos történések, fejlemények sem írják felül azokat.

Olvassatok sok Perry Andersont, tényleg egy élmény! (Ha már itt vagyunk, nagyon ajánlom a London Review of Books év végi számában megjelent EU-esszéjét, az is nagyszerű.)