Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A retróláz melankóliája

A Napvilág Kiadónak köszönhetően immár magyarul is olvasható a Kapitalista realizmus Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás fordításában. A szerző a brit kritikai kultúrakutatás egyik legjelentősebb kortárs teoretikusa, a tragikus sorsú Mark Fisher. A könyv a baloldali akadémikusokon túl is széles hullámokat keltett az aktivisták köreitől az interneten burjánzó videóesszékig. Fisher mesterien ötvözi a kultúrkritikát a fennálló társadalmi-gazdasági rendszer bírálatával, mindezt hétköznapi példákkal ábrázolva és szellemesen teszi.

Belefáradni a Történelem végébe

Fisher az ezredfordulót követő popkultúrában eluralkodó „múltba révedés” és „nosztalgia láz” eredetének elméleti körvonalait rajzolja meg. Értelmezése szerint a populáris kultúra stagnálása, valamint a radikális innováció elmaradása önmagán túlmutatva vall a társadalom széles körű problémáiról. A válság gyökerei pedig az 1970-es években hatalomra jutó neoliberális szellemiséghez, illetve a 90-es évek elejére, a Szovjetunió vezette államszocialista blokk megszűnéséig vezetnek.

A neoliberalizmus állami beavatkozással szembeni szkepticizmusa a jóléti kiadások mellett a kultúrára fordított kiadásokat is megvágta, amely érzékenyen érintette a mező szereplőit. A hidegháborús időszak végét beköszöntő örömmámort a keserédes győzelem érzete váltotta fel. Fukuyama mélabúsan megírta a Történelem gyászjelentését, kikiáltva a liberális demokráciát az emberiség politikai fejlődésének végső kormányzati formájának. A kihívók hiányában a thatcheri mondat, miszerint „nincs alternatíva”, realitássá vált.

Az utópiák utáni kor

A szerző a mű kulcsfogalmát, a kapitalista realizmust akként határozza meg, hogy könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét. A Történelem vége magával hozza az utópiák végét is. Ez a korszellem, vagy annak hiánya felerősíti a globális „késő Rómában élünk” érzését, ami, mint Madách művében, várja, hogy végre a „barbárok” elsöpörjék. A neoliberális fordulatot követően szabadjára engedett piacok, és a globalizáció hatására a kockázatok gyors növekedésnek indultak, ám ahogy azt a német szociológus, Ulrich Beck is megírta, a folyamat gazdasági, társadalmi, valamint ökológiai következményei egyenetlenül oszlanak el, súlyosabban érintve az alacsonyabb osztályba tartozókat, a formálódó prekariátust, illetve a „globális Dél” országainak lakóit.

A jóléti állam aranykorának harminc dicsőséges esztendejét jellemző kiszámíthatóságot felváltó cseppfolyós viszonyok hatására a mentális zavarok és a stressz drámai megugrása tapasztalható napjainkban. A rendszerrel való népszerű megküzdési stratégiát jól szemlélteti a valóságtól való menekülés, az eszképizmus reneszánsza. A Történelem vége után lassan a jövő is elsorvad, amely után örökös jelenbe zárt elidegenedett egyének maradnak, akik az önpusztító hedonizmusba vagy a múlt ismerős, bevált formáiba vonulhatnak vissza.

Az ellenállás kommodifikálása és az interpasszivitás

A 2008-as válságot követően sorra készülnek az olyan filmek, amelyek a társadalmi igazságtalanságot tematizálják. Friss példa erre a tévesen antikapitalistának felcímkézett 2019-es Joker Todd Phillips rendezésben. A filmben tombol a benjamini értelembe vett „isteni erőszak”[1], amely önpusztító és egy homályos igazságtalanság ellen irányul. Itt az erőszak csupán cél nélküli eszköz minden mögöttes program nélkül. Azonban a film esztétikája sokban épít a rendszerkritikus mozgalmak képi világára, ám az említett mozgalmakhoz való kapcsolat soha nem kerül kifejtésre, inkább csak utalásként van jelen. Egy arctalan hatalom elleni arctalan küzdelem ez, ami megadja a gyors vizuális kielégülést a rendszer elleni lázadás kosztümében.

Az előbb leírtak jól szemléltetik azt a fogalmat, amit Fisher interpasszivitásnak nevez. Ennek során az általunk fogyasztott kulturális alkotás eljátssza számunkra saját rendszerrel szembeni lázadásunkat. Így feloldozva, hogy tovább folytathassuk a fogyasztást megőrizve nyugodt lelkiismeretünket. A rendszerkritikus üzenetek semlegesítésének másik módja a tartalom kommodifikálása. Ennek során a piac beárazza a rendszerrel szemben álló tartalmat, áruvá téve azt a Nirvana zenéjétől a Che Guevara képével díszített pólóig. Így magába olvasztja saját ellenzékét, ami hosszú távon megerősíti és újratermeli a rendszert.

Mentális betegségek és a személyes felelősség

A kollektív cselekvésbe való bekapcsolódás elmaradása összefügg a mentális betegségek, mint a depresszió „népbetegséggé” válásával is, főleg a fiatalabb korosztályoknál. A jóléti állam lebontásával együtt járó neoliberális fordulattal a társadalom többsége számára általánossá vált egzisztenciális és pénzügyi bizonytalanság. Ezt a lakosság mentális egészségének romlása kísérte. A fennmaradó szociális intézményrendszerek erőforrásainak csökkentése pedig súlyosbítja a problémát.

A brit Thatcherhez vagy az amerikai Reagenhez hasonló kormányzatok nagy hangsúlyt helyeztek az egyéni felelősségvállalásra, mint az állam gondoskodó funkcióinak alternatívájára. A társadalmi problémák kialakulását az egyéni felelősségvállalás hiányának tulajdonítani napjainkig fontos eleme a nagyvállalatok, illetve az állami szereplők kommunikációs eszközkészletének. A társadalmi problémák felelősségének kiszervezése az egyénre, a reszponzibilizáció butleri fogalmával élve a globális klímakatasztrófa kapcsán is megmutatkozik (Fisher 2020:101). Eszerint mind felelősek vagyunk a kialakult helyzetért, szemben azzal a pár nagyvállalattal, akik az üvegházhatású gázok többségét kibocsátják.

Ahogyan a műanyag szívószálak nagyobb súllyal esnek latba, mint a későkapitalista fogyasztói társadalom, amelynek inherens logikája az embert és a természeti környezetet olcsó erőforrásnak tekinti, polgárait pedig fogyasztóvá redukálja, akiknek identitása egyenlő a vásárlói kosarukkal.

Mégis, állításuk szerint, a válság megoldásáért egyénileg, tudatos fogyasztói magatartással tehetünk a legtöbbet – a rendszerszintű változás helyett. Ez az egyénközpontú gondolkodásmód a mindenki életét befolyásoló problémát és az ellene való fellépést az egyén szintjére szervezi ki: így csak egymástól elkülönült, elidegenedett individuumok maradnak a saját küzdelmeikkel, szemben egy problémát társadalmi szinten kezelő öntudatos közösséggel, amelynek érdekérvényesítő képessége közösségben nagyobb.

A rendszer rezignált ellenzéke és a szociálisan érzékeny milliárdosok

A kollektív cselekvés módjainak (mint a sztrájk, a tüntetés vagy a polgári engedetlenség) visszaszorulása, valamint az állampolgároknak ezekbe való bevonódásának hiánya rámutat arra a befásult kortárs állapotra, amelyet a szerző reflexív impotenciának nevez. Erre Fisher példának a brit és a francia diákság politikai aktivitása közötti különbséget hozza fel. Míg a francia egyetemek diákjai jelentős számban képviseltetik magukat a neoliberális hegemónia elleni tüntetéseken, addig brit társaik passzívnak mutatkoznak a szerző szerint. Ezt azzal magyarázza, hogy a diákok tudják, a rendszer ellenük van, azonban azzal is tisztában vannak, hogy az ellenállás hasztalan, ami pedig egy önbeteljesítő jóslattá válik. Így lehetetleníti el a reflexív impotencia a közösségi cselekvés lehetőségét.

Emellett ezek a tüntetések ráirányítják a figyelmet az immobilizáció jelenségére. Az említett francia diákok szimbolikus 68-újrajátszása, visszanyúlva annak szlogenjeihez és szimbólumaihoz, erős kontrasztot alkotott a külvárosok peremre szorult csoportjainak lázadásaihoz képest. Míg az egyetemisták a 20. század küzdelmeit próbálták átültetni a 21. századba, addig a külvárosok népe már előrevetítette a század társadalmi igazságosságot zászlajára tűző mozgalmainak harcait.

1968 hagyományát egy másik csoport is igyekszik kisajátítani, magát a párizsi diákok örökösének feltüntetve. Őket Fisher liberális kommunistáknak nevezi. A megnevezés alatt azokat a milliárdos filantrópokat érti, akik a jelenlegi társadalmi és politikai rend haszonélvezőiként hatalmas vagyonukat a társadalmi igazságosság melletti elkötelezettséggel, valamint bőkezű adományokkal kompenzálják. Olyan személyek tartoznak ide, mint a Microsoft alapítója, Bill Gates vagy a magyar származású amerikai üzletember, Soros György, illetve a kortárs techno-utópizmus prominens képviselője, a SpaceX tulajdonosa, Elon Musk. Bár ezek a kezdeményezések mikroszinten haladó szellemiségű ügyeket karolnak fel és mozdítanak elő, makroszinten pacifikálják a rendszerrel szemben álló, azzal kritikus mozgalmakat. Így nem képeznek alternatívát a status quoval szemben, ők maguk a status quo.

Az új bürokrácia és kitörés a call center labirintusából

A hatalomra kerülő neoliberalizmus hívei célul tűzték ki az államszocialista országokban sokszor kritizált túlburjánzó bürokrácia lebontását. Azonban a korunkban egy új bürokrácia felemelkedésének lehetünk tanúi. Ez pedig szorosan összefügg a menedzseri szemlélet behatolásával az élet különböző területeire. Ahogyan a politikai arénában megjelent a magát ideológiamentesnek nevező gyakorlatias szemléletre alapozó szakmai kormányzás, úgy hódított teret a közintézményeket vállalkozás módjára irányítani kívánó menedzseri szemlélet, az ún. „menedzserializmus”.

Ezt Fisher bizniszontológiának nevezi, amelyben a célkitűzéseket egyedül üzleti kontextusban értik és határozzák meg. Így a szerző által is ismert oktatásban megjelentek az olyan extra feladatok, mint a kurzus célkitűzéséinek meghatározása, a tanár, illetve a hallgatók értékelése, valamint egy halomnyi adminisztrációs teendő, papírmunka, mint nyers adat. Mindezek plusz terhet rónak az oktatókra, értékes oktatásba becsatornázható energiákat lekötve. Az adatok növekvő felhalmozása együtt jár a lakosság folyamatos megfigyelésével, amelyet a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás utáni „globális terror elleni harc” csak felerősített.

A megnövekedett adminisztráció kialakít egy ellentermelésnek nevezett folyamatot, amelynek során a dolgozók saját maguk értékelésénél bátorítva vannak arra, hogy – akárcsak a sztálini Szovjetunióban vagy Mao Kínájában – a maguk és intézményük működését a valós teljesítménnyel szemben alulértékeljék. Mindez a reflexivitásra, illetve az önkritikára hivatkozva történik, ám ahogy ezt Fisher megjegyzi, ezek a kritikák csak reprezentációs célból számítanak. Az ellentermelés azonban több időt, valamint erőforrást emészt fel, mint a nyújtott szolgáltatás minőségének fejlesztése.

Az ellentermelés és az eredmények egyedül a pozitív önreprezentációt, az eredményesség látszatot szolgálják.

A látszat a teljesítménnyel szembeni elsőbbségét, amelyben a tényleges produktivitást felváltják annak szimbólumai, a piacsztálinizmus fogalmával írja le. A menedzseri szemlélet elterjedése összefügg az 1970-es évektől a centrumországokban meginduló, majd 1989-től az egykori államszocialista táborra is kiterjesztett közszolgáltatások privatizációjával. Ez a folyamat az élet más aspektusaiban is behatolt az oktatástól a politikáig.

A „köz” szertelen privatizációjának egyik ágaként megkezdődött a közterek visszaszorítása és fokozatos felszámolása, ami azok drámai beszűkülését eredményezte. Mindez azonban nem számolta fel az egyénben a közösségi összegyűlés helye iránti vágyakat, ahol állampolgárként nyilvánulhat meg vagy közösségileg élheti meg szabadságát.

A kapitalista realizmus elleni küzdelem nehézségét annak elvontsága és a központ hiánya adja, hiszen nincs egy meghatározott megtestesülése, amelyet le lehetne leplezni. Ennek a remek példája a call center, amely, mint egy külvilágtól elszakadt univerzum, a későkapitalizmus purgatóriumaként terelget minket cél nélkül egyik munkatárstól egy másik gépi hangig, mindezt egy idegesítően „kellemes” zene kíséretében.

Egy új baloldal hosszú menetelése az új politikai szubjektumig

Azonban a felvázolt kilátástalannak tűnő állapot magában hordozza az emancipáció lehetőségét. Egy életképes alternatíva felmutatásának lehetősége is fellibbentheti a kapitalista realizmus és a vele szimbiózisban élő neoliberális szemlélet szürke fátylát.

A szerző a politikai arénában felbukkanó emancipatorikus küzdelem megvívásában egy új baloldalra számít, amelynek azonban a belső küzdelmek, a múlt század nagy vitái, vagy a modernitás romjai között való búsongással vegyes nosztalgia helyett a 21. század problémáira kell választ kínálnia.

Nincs visszaút a 20. századba! Ki kell nevelnünk azt az új politikai szubjektumot, amely képes megoldásokat nyújtani az előttünk álló kihívásokra és egy jövő alternatíváját állítja szembe a kapitalista realizmus múltba révedő örökös jelenével.

Ehhez pedig Fisher szerint a mentális betegségek rendszerszintű problémaként való (re)politizálásán keresztül vezet az út.

E sorok írója reméli, hogy nemsokára a magyar olvasóközönség kezébe veheti Fisher olyan más nagy sikerű munkáinak magyar fordítását is, mint a Ghosts of My Life vagy a The Weird and the Eerie.

[1] – Benjamin, W. (1980): Az erőszak kritikájáról. In uő.: Angelus Novus: értekezések, kísérletek, bírálatok, Budapest: Magyar Helikon, 959-975.p.