Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Meleg van, víz nincs

Ez a cikk több mint 1 éves.

Kánikula, szárazság, kiszáradó (majd egyes esetekben kigyulladó) tavak. Visszaeső terméshozamok a mezőgazdaságban, a hőségtől lerobbanó vonatokban megfővő emberek (Ne válts retúrt!), kiszáradó csapok, ésatöbbi, ésatöbbi. A szalagcímek és híradó-bejátszások kétségkívül igen kellemetlen jelenről és apokaliptikus jövőről mesélnek. Hátralévő életünk leghűvösebb nyarát éljük, mondják, ami egyrészt valószínű, másrészt ha az emberiség jövőjét nem szeretnénk ennyivel leírni, akkor érdemes számba venni, mit tehetünk még?

Csak kapkodjuk a fejünket, és hirtelenjében azt sem tudjuk, hogy biciklit, bérletet vagy klímát vegyünk a percről percre közvetített kánikulában. A rossz hír pedig az, hogy amilyen egyszerűek ezek a megoldások – bár a lelkiismeretünkön vagy komfortérzetünkön segíthetnek – sokra egyikkel sem megyünk. (Sőt, még árthatunk is némely reakcióval). Tekintve ugyanis, hogy egy rendszerszintű problémával állunk szemben, a megoldásnak is rendszerszintűnek kell lennie.

Az persze tény, hogy minél inkább ösztönzi egy város a kerékpáros- és közösségi közlekedés arányának növelését, annál élhetőbb lesz, ugyanez igaz a zöldfelületek növelésére, ami a klímaalkalmazkodás fontos eszköze. Éppígy fontos az épületek oly módon való kialakítása, hogy ne legyen szükség klímaberendezésre az élhető hőmérséklethez, ezek a gépek ugyanis – noha a beltérben kellemesebbé teszik a hőmérsékletet – hozzájárulnak a városokban tapasztalható pokoli hőséghez. Vagyis kiváló példák a hibás alkalmazkodásra.

Látható tehát, hogy a helyi alkalmazkodás szabályozási és irányítási kérdés: hiába jár néhány elkötelezett és jószándékú ember biciklivel, ha a város kialakítását az autóra szabták. Ám ha más közlekedési módokat részesítenek előnyben a döntéshozók, sokakat lehet átterelni kevésbé szennyező, és a város élhetőségét javító alternatívákra.

Ugyanígy, hiába épít valaki kiskertet és (szinte) fölöslegesen komposztál, míg nincs átfogóbb stratégia a zöldfelületek fenntarthatóságának és kiterjedésének a növelésére, lehetőleg úgy, hogy minél kevesebbet kelljen, legalábbis friss ivóvízzel öntözni és a fenntartással foglalkozni. Mert utóbbi esetben már valóban számíthat a zöldfelületek jelenléte a város szövetében, valamivel elviselhetőbbé téve az egyre forróbb nyarakat.

Ezekben a kérdésekben egyébként a főváros jelenlegi vezetése néhány téren viszonylag jól teljesít.

Budapest, 2022. május 20. Karácsony Gergely fõpolgármester beszédet mond az egy éve megújult Mol Bubi közösségi kerékpárkölcsönzõ egyik legújabb gyûjtõállomásának átadásán Újbudán, a Bikás park metróállomás bejáratánál 2022. május 20-án. MTI/Soós Lajos

Nem mellesleg pedig a hőség elviselésében és mérséklésében a megfelelő vízgazdálkodás is sokat segíthet. Itt pedig nem arról van szó, hogy zárjuk el a csöpögő csapokat (persze, ne hagyjuk őket csak úgy nyakló nélkül folyni), hanem a rendszerszintű megoldásokról.

Nem kell rögtön globális szintekre gondolni, már lokálisan is sokat lehet tenni a helyi közösségek érdekében.

Ennek pedig elsődleges módja nem a locsolás a városokban. Hanem annak megoldása, hogy lehetőleg minél kevesebb víz vesszen kárba, és minél jobban használják azt fel.

Irdatalan vízpazarlás

Jelenleg irdatlan vízpazarlás zajlik a vízhasználat különböző szintjein, ennek oka, hogy rendszerszinten egy hibás szemlélet uralkodik, ami az erőforrásokkal nagyon rosszul gazdálkodik. Ez pedig többnyire érvényesül városi és vidéki környezetben, a lakossági ipari és mezőgazdasági vízhasználatban egyaránt.

A lényege, hogy ha felesleges vízzel szembesülünk, akkor minél hatékonyabban vezessük el, amennyiben viszont szükség van vízre, akkor vezessük oda, ahol akkor  szükség van rá.

Emiatt a városokban a legtöbb helyen a csapadékokat igyekeznek minél hamarabb elvezetni: van, ahol a szennyvízcsövekbe közvetlenül. Van, ahol ez legális, van, ahol nem. A régi, nagyjából a 70-es évek előtt épült városrészeken még nincs külön csatornarendszer és csapadékvíz-elvezető rendszer, úgynevezett egyesített rendszer van. Budapesten az egész főgyűjtőhálózat egyesített, így nem is lehet külön elvezetni az esővizet a szennyvíztől. Vannak új vidéki településrészek, ahol már külön van szennyvíz- és esővíz-elvezetés. Ami szomorúbb, hogy sokszor ezeken a helyeken is illegálisan a csatornába vezetik az esővizet, akár azért, mert nem akarják, hogy a ház előtt az árokban megálljon. Utána ezt a vizet tisztítani kell, de az is lehet, hogy túlterheli a szennyvíztisztítót, ekkor pedig egyenesen a befogadóba (Duna, más élővíz) folyik az eső és szennyvíz keveréke.

Beremend, 2020. április 18. Öntözõberendezés egy olaszperjeföldön szárazság idején Beremend közelében 2020. április 18-án. MTI/Sóki Tamás

Ezzel szemben a városokban is hagyni kellene, hogy az esővíz beszivárogjon a talajba – ami persze egyes városrészekben a rengeteg szilárd burkolat miatt nehezen kivitelezhető – és a városi növényzetet táplálhassa, kiváltva részben az öntözést.

A probléma pedig nemcsak a nagyvárosokban érvényesül. Az amerikai típusú, kertvárosias életforma robbanásszerű terjedésével az agglomeráció infrastruktúrája nem tartotta a lépést. Ráadásul a kertvárosias berendezkedés rettentő vízpazarló is: a nyírt, öntözött kertek, és a jobbmódúak esetében a kerti medencék fenntartásához nagyon sok víz kell, aminek egy jó része ráadásul elpárolog.

A gyepek zölden és a medencék élvezhetően tartása nagyon komoly társadalmi és környezeti költségekkel jár.

Ahogyan ennek az életformának a hazájában, Kaliforniában – ahol a vízhiány egyébként sokkal súlyosabb, mint nálunk – idővel nálunk is látványosan fenntarthatatlanná válik ez a berendezkedés. A felszín alatt persze már most is az, így az önkormányzatoknak az építési és egyéb helyi szabályozások útján kell érvényt szerezniük a közösségek érdekeinek.

Az öntözés nem megoldás

De ennél súlyosabb probléma a mezőgazdasági vízhasználat. A domináns szemlélet ugyanis az elmúlt évszázadokban az volt, hogy a minél több termőföld kialakítása érdekében a lápos, mocsaras területeket lecsapolták, a folyókat pedig minél szűkebb területekre szorították vissza a folyamszabályozással. Ami viszont egyrészt adott esetben intenzívebb árvizekkel (és nyomában az árvízkárral) jár, másrészt viszont azzal, hogy az ország jelentős része elsivatagosodik, a termőterületek jelentős része hosszabb távon szárazabbá válik, kivált az egyre szárazabbá váló nyarak mellett.

Magyarország eleve aszályos, és épp azokon a területeken a legaszályosabb, amelyek régen árterek voltak, és a folyók hordták rájuk a vizet. Persze így nem volt az egész művelhető szántóföldi kultúrákkal, de legeltetni, halgazdálkodni, kaszálni, gyümölcsfákat telepíteni a mikrodomborzat által kirajzolt különböző térszíneken lehetett.

Ezen a térképen a folyamszabályozás előtt árvízjárta területek láthatók.

A Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Intézete 1938: A Kárpát-medence vízborította és árvízjárta területei az ármentesítő és lecsapoló munkálatok kezdete előtt

Ezen pedig a jelenleg aszály sújtotta területtek.

Nyári növényekre vonatkozó mezőgazdasági aszályszint (forrás: OMSZ)

A problémára a jelenleg domináns logika alapján az öntözés jelenthetné a megoldást. Ami rövidtávon be is jöhetne, hosszabb távon azonban csak a probléma súlyosbítását jelenti, ugyanis a nyári hőségben jelentős vízmennyiséget elpárologtató mezőgazdasági területek öntözéséhez a talajvíz szintjének csökkenése mellett egyre mélyebb kutakat kell fúrni, amennyiben felszín alatti vízből öntözünk.

A felszíni vizek hozama pedig egyre kiszámíthatatlanabb a klímaváltozással.

Ez pedig nemcsak a tőkeerősebb gazdákat részesíti előnyben, akiknek nagyobb vízhozamú kutak fúrására lehet pénze, de rosszul megalkotott vagy betartatott szabályozások mellett a vízkészletre is komoly veszélyt jelent.

Ráadásul ma Magyarország szántóinak 2-3 százaléka öntözhető. Ha rengeteg pénzt ráfordítunk, akkor ezt esetleg meg lehet duplázni. Kérdés, hogy mi lesz a maradék 90-95 százaléknyi szántóval?

A mélyebb kutak ugyanis olyan vízzáró rétegeket törhetnek át, amelyek alatt a korábban védett vízkészletek elszennyeződhetnek és kiapadhatnak, más területeken is még inkább csökkentve a talajvíz szintjét, valamint veszélyeztetve a talajvíz minőségét, amik a közeli jövőben nagyon súlyos mennyiségi és minőségi problémákhoz vezetnek. Nem utolsó sorban pedig ezek a rétegvizek nagyon jó minőségűek (ivóvíz) és nagyon lassan újulnak meg. Kár őket öntözésre használni.

Ezzel szemben olyan vízmegtartó megoldásokra van szükség, amik ugyan csökkenthetik az iparilag megművelhető termőföldek területét, ezt viszont kompenzálhatja az ártéri gazdálkodás, valamint az idővel csökkenő öntözővíz-igény.

Ez pedig úgyszintén a központi, helyi és állami szabályozás logikájának a megváltozását igényli.

Ahogy az is, hogy az értékes ivóvíz-készleteket ne használhassák ipari termelés vízigényének kielégítésére – aminek kérdésére már Palkovics László iparminiszter is felhívta a figyelmet. A rossz felhasználásra jó példa, hogy az egyik komáromi akkumulátorgyár vízigényét tatai karsztforrásokból elégítenék ki, vagyis a legjobb minőségű ivóvizet használnák ahelyett, hogy például a közeli Duna vizét tisztítanák meg megfelelő mértékben (hogy magára az akkumulátorgyárakra mennyi szükség van, az már más kérdés).

A komáromi SK Innovation gyár 2018-ban, akkor még épülés alatt.

És mi a helyzet az alapproblémával?

A rossz hír, hogy abban a Fidesznek nagyjából igaza van, hogy akármilyen kormánya legyen is Magyarországnak, a nagyképet nézve csak nagyon kis mértékben tud fellépni a klímaváltozás kiváltó okaival szemben. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem is kell neki megtenni legalább azt, amit  tud.

Kiválthatja például megújuló energiával a fosszilis energiatermelést, mint a Mátrai Erőművet, vagy fejlesztheti a környezetbarát tömegközlekedést  az autópálya-hálózat helyett, esetleg finanszírozhat nagyszabású energetikai korszerűsítő programokat. Az általános lakossági rezsicsökkentés helyett bevezethet lépcsős díjakat, úgy, hogy a rászorulóknak olcsón, fejenként bizonyos mennyiséget akár ingyen ad, de egy medencét megtölteni aranyárban legyen, már ha betiltani nem akarja egy az egyben a magánmedence-építést. Ahogy abban is feladata van az államnak, hogy

ezek az intézkedések társadalmilag igazságosak legyenek, tehát ne azzal akarjanak változást elérni, hogy például megadóztatják a szegények szennyező fűtését, hanem azzal, hogy környezetbarát fűtési rendszereket építenek ki a rászorulók – vagyis az energiaárakat elnézve a társadalom többsége – számára.

Tinnye, 2020. december 14. Tûzifát rakodnak egy teherautóra a tinnyei önkormányzat udvarán 2020. december 14-én. A helyszínen sajtótájékoztatót tartottak a szociális tûzifaprogramról. MTI/Bruzák Noémi

A fenti megoldások tehát alapvetően a döntéshozóktól és a rájuk nehezedő társadalmi nyomástól függnek, és elvileg lehetségesek a fennálló, tőkés gazdasági rend keretei között. Ami, bár papíron jól néz ki, számos ponton már az alkalmazkodás elé is szinte megugorhatatlan akadályokat gördít. Van ugyan néhány – főleg városépítészeti – megoldás, amivel nem nagyon lépne rá nagyobb érdekérvényesítőképességű csoport tyúkszemére valamely kormányzati szerv, ugyanakkor látnunk kell, hogy már a fenti, nem túl radikális lépések is számos érdekcsoportot sértenek.

A mindenkori politikai elit ugyanis jelen rendszerben kölcsönösen függ a gazdasági elittől, és például a rövidtávon még mindig jövedelmező, pazarló és szennyező ipari mezőgazdasági rendszer átalakítása kétségkívül sértené az agrárbárók érdekeit. Ha pedig a szintén a példák között szereplő karsztvíz a legolcsóbb megoldás, hogy egy gyár a megfelelő minőségű vízhez jusson, akkor a nemzetközi feldolgozóipari szereplők kiszolgálására épülő rendszerben aligha várhatunk más megoldást. De hogyha a másik végéről közelítjük meg a kérdést, ember legyen a talpán az az agglomerációs polgármester, aki a település leggazdagabb lakosainak megy neki, hogy akkor most temessék be a medencét és tépjék fel a kertbe telepített locsolórendszert. Hisz egyelőre lehet fejleszteni a vízművet, jövőre már többet fog bírni, évi néhány nap korlátozás pedig belefér.

Ha pedig globálisan nézzük a kérdést, miszerint mit lehet tenni maga a klímaváltozás ellen, akkor még elkeserítőbb a helyzet. Tehetnek az országok, nagy cégek megannyi hangzatos vállalást, ezekről előbb-utóbb kiderül, hogy valójában nem sokat érnek. A tőkés világrendszer viszonylagos működőképessége a folyamatos növekedésen alapul, ez pedig óhatatlanul együtt jár a társadalom kizsákmányolásával és a környezet kisajátításával. Ennek része a fosszilis energiahordozók kitermelése és használata, de a globálisan még mindig egyre terjedő nagyipari mezőgazdaság, a természetes szén-dioxid elnyelőként működő erdők, óceánok gazdasági tevékenységekhez kötődő pusztítása, ésatöbbi – és akkor még a környezetrombolás egyéb formáiról nem beszéltünk.

A Dannenröder Wald irtását akadályozó aktivisták 2020 decemberében (kép: Soli für Danni facebook-oldal)

De amennyiben a kapitalizmus világszinten hirtelen „kizöldülne”, valószínűleg már akkor is túl késő lenne, hisz a jelen tendenciák és a jelenleg a légkörben lévő üvegházhatású gázok biztosítják a klíma további melegedését még néhány évtizedig, de csekélyebb mértékben még évezredig. Ami nemcsak nagyobb hőséggel, de globálisan szélsőséges időjárási jelenségekkel, főképp a szegényebb régiók népeinek szenvedésével és klímamenekültek millióival fog járni. Miközben egy „zöldebb” kapitalizmusnak is óhatatlanul velejárója lenne a folytonos növekedési kényszer, ami az erőforrások további, nyakló nélküli túlhasználatával jár.

A klímaváltozás megfékezéséhez tehát kétségkívül olyan rendszerre van szükség, ami nem a folyamatos növekedésre, a dolgozók kizsákmányolására és a túlélésünket biztosító környezet módszeres pusztítására épül. Ehhez azonban – nagy vonalakban – a túltermelés- és fogyasztás megszüntetésére, és igazságosabb elosztási rendszerre, ennek megfelelően a feltételekhez és társadalmi igényekhez igazodó tervezésre van szükség. A probléma viszont az, hogy míg a bolygó élővilága és a globális társadalom szegényebbik – túlnyomó – része levegőért kapkod, a globális tőkés rendszer, haszonélvezőik és a velük szimbiózisban élő politikai apparátusok egyelőre köszönik szépen, egész jól vannak.

Canberra, Ausztrália fővárosa. Klímamenekültek kriketteznek a tüzek füstjébe burkolózó belvárosban. Forrás: ABC Canberra / Facebook

És noha jó példákat egyelőre legfeljebb kis léptékben, a helyi alkalmazkodás terén találni – mint akár az energiaközösségek, vagy egyes kísérleti vízmegtartó-projektek, vagy a szöveg első felében taglalt városi alkalmazkodási kísérletek – talán az előző bekezdésben taglalt társadalmi változások sem olyan valószerűtlenek, mint amilyennek zsigerből láthatjuk őket. Hisz ha az apokalipszis az ajtón kopogtat, akkor hasonlóan radikálisnak kell lennie a reakciónak is. Lehet, hogy könnyebbnek tűnik elképzelni a világvégét mint a kapitalizmus végét, de ez egyáltalán nem szükségszerű.

A fenti cikkben számos, klímaváltozással kapcsolatos kérdést kapargattunk meg helyitől globális szintig, alkalmazkodástól a kezelésig. Ezekben a témákban egyenként is jóval több van, mint ami egy ilyen cikkbe belefér. A nyári kánikula alkalmából az elkövetkezendő hónapokban többet is részletesebben körüljárunk közülük.

Kiemelt kép: MTI/Mészáros János