Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egy könyv, amelyben az emberiség túléli a klímaválságot

Májusban magyarul is megjelent az elmúlt évek egyik nagy visszhangot kiváltó regénye, A Jövő Minisztériuma. A 2020-ban több kritikus által az év könyvének nevezett sci-fi hamar hivatkozási alap lett tudósok és politikusok körében. Íróját, Kim Stanley Robinsont a COP26 konferenciára is meghívták előadni. A regény a klímaváltozást tárgyaló irodalom kiemelkedő darabja, bár nem szépirodalmi műként, sokkal inkább zöld és baloldali ötlettárként vagy gondolatkísérletként. Amitől visszanyerhetünk egy kicsit a reményből is, hogy nincs minden veszve, ha összeszedjük magunkat. Könyvajánló.

A klíma- és ökológiai válságban minimum fél lábbal már benne vagyunk, még ha ez Magyarországon egyelőre nem is okoz elviselhetetlen körülményeket – persze csak ha a hetekig tartó 38 fokot és a kiszáradó tavakat még az elviselhető kategóriába soroljuk. Egyre több jel utal arra, hogy a helyzet súlyát sokan átérzik (lásd még: klímaszorongás), és a nyilvánosság fősodrában is szaporodnak a témába vágó tartalmak.

A hagyományos és a közösségi médiában meglepő hullámokat vert például nemrég az a 24.hu-n megjelent interjú, amelyben a Pannon Egyetem rektora vázolja civilizációnk közelgő bukását. Az ehhez hasonlóan pesszimista jóslatok gyakoriak azoktól, akiket foglalkoztatnak olyan kérdések, mint a biológiai sokféleség csökkenése, a változó éghajlat, a fogyatkozó nyersanyagok, a népességnövekedés vagy a globális egyenlőtlenségek. A másik véglet azoké, akik egyáltalán nem ismerik el, hogy komoly bajban vagyunk, ezért változtatnunk kell, vagy az emberiség felelősségét hárítják.

A két szélsőség között mintha egyfajta véleménysivatag tátongana: csak elvétve hallani olyan megfejtéseket, amelyek a helyzet súlyosságának elismerése mellett reményteli forgatókönyveket, lehetséges cselekvési irányokat is felvillantanak.

Ebben a környezetben jelent üdítő kivételt Kim Stanley Robinson 2020-as regénye, A Jövő Minisztériuma, amely mostmár magyarul is kapható az Agave Kiadó gondozásában.

Kim Stanley Robinson: A jövő minisztériuma (Agave könyvek, 2022)

A könyvet találóbb kifejezés híján nevezhetjük csak regénynek: bár hivatalosan egy sci-firől beszélünk, senki ne egy hagyományos vonalvezetésű sztorit, és főleg ne egy tipikus tudományos-fantasztikus művet képzeljen el. A Jövő Minisztériuma sokkal inkább egy széles körű, a klímaváltozás témájában releváns ismeretterjesztéssel, zöld és baloldali társadalomszervezési modellekkel teletűzdelt gondolatkísérlet a következő néhány évtizedről. A szerző regényes körítésen átsejlő célja, hogy víziójával felébressze az olvasóban a politikai és gazdasági alternatívák iránti érdeklődést, illetve, hogy megbontsa azt a mindent átható érzést, miszerint „könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét”.

A fenti idézetet Frederic Jameson amerikai filozófusnak tulajdonítják (akinek Robinson a könyvet ajánlotta, és aki egyben PhD-s témavezetője is volt), jelentését pedig aligha kell túlmagyarázni. Az utóbbi évtizedekben annyira háttérbe szorult az idealizmus, a rendszer átalakításával kapcsolatos utópikus gondolkodás, hogy könnyen naiv bolondnak tűnhet bárki, aki egyáltalán felvet posztkapitalista alternatívákat, vagy akár csak komolyabb reformelképzeléseket. A témát és „kapitalista realizmus” reményvesztett korszellemét Mark Fisher mutatta be a legszebben pár éve már magyarul is olvasható könyvében. A tehetetlenségbe süppedt emberiségről szóló tézisek ugyan lehangolóan meggyőzőek, de a Jövő Minisztériumát olvasva még született pesszimistaként is elkezd motoszkálni az emberben az érzés: talán mégsem szükségszerű már most feladni.

Kim Stanley Robinson regényének keretsztorija egy képzelt ENSZ-szervezet következő évtizedekbeli tevékenysége köré fonódik. (Itt minimálisan spoilerezni fogunk, aki ki akarja kerülni, ugorjon a kettővel ezutáni bekezdéshez.) A Jövő Minisztériuma névre keresztelt egység dolga, hogy minél közelebb vigye a világ országait a párizsi klímamegállapodásban vállalt célokhoz, ezzel javítva a következő generációk túlélési esélyeit. A nem sokkal napjaink után induló, és 2050 környékén véget érő történet egy súlyos, klímaváltozáshoz köthető tragédia leírásával indul.

Az első fejezet rögtön behúzza az olvasót, mivel Robinson egy olyan fiktív eseménysort rajzol meg, amit a jelenlegi trendek alapján egyáltalán nem nehéz, viszont meglehetősen hátborzongató elképzelni. Mint ahogy azt is, ami ezután történik a könyvben: a borzalmak hatására egy pillanatra megáll a világ, de mivel az embertelenséget is meg lehet szokni, egyébként pedig szegény, harmadik világbeli áldozatai voltak a tragédiának, hamarosan minden megy tovább. Legalábbis nagyban, az érintett ország ugyanis nem lép túl ilyen könnyedén a történteken, és a későbbiekben a forradalmi változások egyik globális motorja lesz. Hasonló folyamat játszódik le a Jövő Minisztériumánál, amely a többi nemzetközi szervezethez hasonlóan alacsony hatásfokú intézményként indul, de – egy a vezetője által megélt sokk hatására – aztán jóval aktívabbá és eredményesebbé válik – még ha ennek érdekében olykor túl is kell lépnie a törvényes kereteken.

De messze nem csak az elképzelt Minisztérium és a régeny vezérfonalán megismert főszereplők történetét öleli fel a könyv. Egyik szerkezeti érdekessége abban áll, hogy a néhány oldalas fejezetek elképesztően sokféle nézőpontból villantják fel a következő évtizedek kihívásait, nyomorát, reményteli és elkeseredett pillanatait. Az elképzelt beszélők között indiai permakultúrás farmerektől kezdve amerikai gleccserkutatókon át táborokban nyomorgó közel-keleti menekültekig mindenféle karakter felbukkan, de az ő monológjaikon túl filozófiai, közgazdaságtani és tudományos ismeretterjesztő fejtegetések is megszakítják az alapsztorit, sőt, olykor még ki is szól az olvasónak a szerző. (Egy ponton például arra buzdít, hogy „házi feladatként” teremtsük meg azt a helyzetet, amelyben nem léteznek milliárdosok, viszont senki sem nyomorog.)

Az ilyen közbevetések és információmorzsák teszik igazán különlegessé A Jövő Minisztériumát, elég ritka ugyanis, hogy egy alapvetően fikciós műből ennyit lehessen tanulni.

A regényben olyan sok információ sűrűsödik, hogy szinte egy zöld-baloldali ötlet- és tudástárként is felfogható. Különösen nagy fókuszt kapnak a szolidáris gazdaság ernyője alá tartozó kezdeményezések, amelyek egyszerre tűnnek fel az ökológiai és a társadalmi katasztrófa visszafordításának sikeres eszközeiként.

  • Robinson sokat emlegeti a commons koncepcióját, mint a pozitív irányú változás egyik alapkövét. A commons tipikus példái az olyan „„erőforrások” feletti közösségi rendelkezés, mint az ivóvíz, a közművek, a közterekér, vagy biológiai sokféleség. A fogalom ugyanakkor azt a törekvést is magába foglalja, hogy ezeket a rendszerbe integrált közösségi erőforrásokat megvédjük a tőkés termelés logikájától. (A commonsról bővebben itt.)
  • Külön fejezetben foglalkozik a szövetkezeti mozgalommal is, amit a baszk Mondragón szövetkezet történetén keresztül mutat be. Bár a könyv alapvetően fikciós, itt speciel valós sztorit ír le: a világ legnagyobb, ma is létező szövetkezetének megalapítását és felfutását. A regényben aztán a Mondragón-modell jelentette gazdasági demokrácia világtrenddé válva elterjed és egy fontos építőkockája lesz a posztkapitalizmusba való átmenetnek.

Mi a szolidáris gazdaság?

A szolidáris gazdaság lényege röviden annyi, hogy a mindennapi élet legfontosabb területein – például az élelem- és energiatermelés, vagy a lakhatás és a gondoskodás terén – ki kell alakítani olyan szervezeteket, amelyek működését nem a profitkényszer határozza meg, hanem az érintett emberek és a természeti környezet igényei. Ennek kulcseleme a gazdasági demokrácia: magyarul az, hogy az adott szervezetekben és intézményekben a tagok, a dolgozók, az érintettek és a helyi közösségek egyenlő beleszólást kapnak a döntésekbe. A szolidáris gazdaság mozgalom olyan intézményeket épít világszerte, amelyek ezt a működésmódot gyakorolják a legkülönfélébb területeken, egyszerre véve fel a harcot az ökológiai és gazdasági válsággal. A Szolidáris Gazdaság Központ a terület hazai felkarolását, a szolidáris gazdasági ökoszisztéma fejlesztését tűzte ki célul.

De messze nem arról van szó, hogy Robinson dogmatikusan ragaszkodna egyfajta elméleti kerethez vagy módszerhez, ami szerinte egyedüliként kivezetheti az emberiséget a mostani zsákutcából.

A könyvben felvetett reformkísérletek már-már zavarbaejtően széles skálán mozognak, ezért nem is lehet könnyen beskatulyázni a művet ilyen vagy olyan zöld/baloldali áramlatba.

A részben vagy egészében működő megoldások között egyebek mellett felbukkannak jegybanki eszközök (karbon mennyiségi lazítás, blokkláncalapú digitális pénz bevezetése), meredeknek tűnő geomérnöki projektek (vízszivattyúzás gleccserek alól, a légtér beszórása fényvisszaverő anyaggal), a tech platformok forradalmasítása, változatos társadalmi mozgalmak, vallási kezdeményezések, de még ökoterrorizmus is.

Ugyanilyen ügyesen és egyértelmű állásfoglalás nélkül lavírozik a szerző olyan ismerős zöld-baloldali dilemmák között is, mint hogy működhet-e bármennyire a kapitalizmus zöldítése, érdemes-e optimistának lennünk a technológiai fejlődést illetően, alulról felfelé vagy felülről lefelé kell és lehet inkább kikényszeríteni a társadalmi változást.

Robinson mindegyik témában hoz előremutató és nem működő ötleteket egyaránt, és nem akarja az olvasó szájába rágni az egyetlen üdvözítő megoldást. A legkeményebb ilyen kérdőjel a regényben talán a „szentesíti-e a cél az eszközt” című alapvető morális probléma, amire legtöbbször azért viszonylag kiszámítható, didaktikus válaszokat lehet találni a könyvekben és a filmekben: semmi esetre sem szabad áthágni az általános morális határokat, mert szörnyeteggé változunk a folyamat közben és bemocskoljuk a nemes célokat.

Kim Stanley Robinson nem hajlandó ilyen egyszerűen elintézni ezt a témát, sőt, a történetből inkább az derül ki, hogy bizonyos esetekben egészen súlyos, személyes szinten morálisan nehezen felvállalható cselekmények is nagyot lökhetnek a pozitív változás irányába. A szerző egyébként a 444-nek adott interjújában diplomatikusan azt mondta, hogy szerinte erőszak csak az erőszak elleni ellenállás formájában elfogadható, és reméli, hogy a természeti katasztrófák elégségesek lesznek ahhoz, hogy jogi és technológiai változásokat kényszerítsenek ki.

Ugyanitt beszélt arról is, hogy a reményhez ragaszkodni baloldali pozíció: „a jövő jobb lehet, ha azzá tesszük”. Ez a gondolat pedig az egyre apokaliptikusabbá váló közhangulatban még úgy is felemelően hat, hogy A Jövő Minisztériumát nyilvánvalóan nem tekinthetjük sem jóslatnak, sem pontos cselekvési tervnek. Arra viszont mindenképp alkalmas, hogy egy kicsit felrázza az embert az apátiából, és hogy közérthető formában felvillantsa a fennálló rendszer alternatíváit olyanok előtt, akik érzik: valami nagy baj van azzal, ahogyan most csináljuk a dolgokat, de nem látják, milyen irányokba lehetne ebből kitörni.

Kiemelt kép: Flickr