Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Rettegés és remény között: a klímaváltozás érzelempolitikája

Az utóbbi időben nagy port kavartak a klímadepresszióról, klímarettegésről szóló hírek, amelyek szerint mind többen és többen élnek át mély érzelmi megrázkódtatást a közelgő klímakatasztrófa sötét kilátásai miatt. Ahogy egy interjúban a klímakutató Ürge-Vorsatz Diána megjegyzi, egyes fiatalok „már nem is klímadepresszióban, hanem klímagyászban élnek. Már most gyászolják a saját életüket, mert tudják, hogy ez a civilizáció menthetetlen”.

Ezekre a trendekre egyesek teljesen jogos, bár elkeserítő fejleményekként tekintenek, míg mások a végletekig irracionális pánikkeltés kóros tüneteinek tartják őket. Mi volna azonban a klímaváltozással kapcsolatos helyénvaló érzelmi reakció, és mi ezeknek az érzelmeknek a politikai jelentősége?

Érzelempolitika

Az érzelmek tagadhatatlanul jelentős társadalom- és politikaformáló erők, így nem csoda, hogy korunk egyik legjelentősebb politikai-társadalmi kérdése, a klímaváltozás kapcsán is jelentős szerephez jutnak. Sokan, akik szerint a radikális klímapolitikai lépések egyre sürgetőbbé válnak, amellett érvelnek, hogy a klímaváltozás fenyegetése nyomán feltörő érzelmek – amilyen a félelem, a pánik, a harag – mozgósítása, akár gerjesztése szükséges ahhoz, hogy e klímapolitikai célok mögött hatékony politikai nyomásgyakorlásra képes tömegeket sorakoztathassunk fel.

Így például Andreas Malm svéd humánökológus a klímaváltozásról szóló jelentős könyvében, a The Progress of this Storm-ban arra hív fel minket, hogy „merjünk pánikba esni”, mivel csakis a pánik bír a hatékony klímapolitikához szükséges mozgósítóerővel. Mások – mint a klímaetikával foglalkozó svájci filozófus Dominic Roser – azt hangsúlyozzák, hogy az emberi viselkedés tanulmányozása azt mutatja, a remény jellemzően erősebb motiváló erővel bír, mint a pánik. Ahogy Érsik János az Azonnalin megjegyzi, „a kérdésben nem optimistának lenni ugyanis nihilizmus. Ami lehet, hogy kiváló értelmiségi póz, azonban felelőtlen magatartás”.

Mindezek megfontolásra érdemes felvetések. Mégis úgy gondolom, hogy az érzelmeknek ez a fajta instrumentalizálása teljesen elhibázott megközelítése a klímaváltozás érzelempolitikájának.

Még ha a remény vagy a pánik lenne is a „leghasznosabb” érzelem a klímaváltozás kapcsán, akkor is felelőtlen és erkölcstelen volna akár a remény, akár a pánik politikai célú felkorbácsolása, ha ezeknek az érzelmeknek nincs semmiféle alapja. Ezzel embertársaink mentális jólétét társadalmi-politikai törekvéseink puszta eszközévé redukálnánk, semmibe vennénk méltóságukat, és tovább szakítanánk az emberközi szolidaritás szövetét a társadalomban.

Ez nem jelenti persze az érzelmek kitiltását a politikából. Semmi esetre sem vallom azt a közkeletű, mégis patológiás álláspontot, amely szerint az érzelmek bárminemű jelenléte a politikai és társadalmi kérdések körüli párbeszédben és küzdelemben csakis katasztrófához vezethet. Az érzelmeket manipuláló demagógoktól és az értelmükre nem hallgató, érzelmileg túlfűtött csőcseléktől való – nemritkán elitista népmegvetésről árulkodó – félelmükben e radikális mérsékeltek elfelejtik, hogy a hidegvér és a józan megfontolás épp úgy lehet a könyörtelenség és embertelenség álruhája, és mint ilyen épp olyan félelmetes – ha nem még inkább – mint az érzelmi túlfűtöttség.

Úgy gondolom, a klímaváltozás érzelempolitikájának lényegi kérdése egyrészt az, hogy tekintetbe véve a tényeket, mely érzelmi reakciók helyénvalók: félelmetes helyzetekben helyénvaló félnünk, reményteli helyzetekben helyénvaló reménykednünk, és ez nem pusztán a „hasznosság” kérdése. Másrészt az, hogy miként építsük be ezeket az érzelmeket a politikai cselekvésünkbe: a félelem óvatosságra késztethet, segíthet felmérni a helyzet valódi súlyát, olyan útmutatással szolgálhat, amellyel a puszta értelmi belátás nem, ugyanakkor meg is béníthat. A kérdés az, hogyan igyekezzünk kezelni érzelmi háztartásunkat tekintve, hogy politikai, társadalmi munka vár ránk, amelyet a klímaváltozás elkerülhetetlen hatásai tesznek szükségessé.

Bizonytalanság és rettegés

Mindenekelőtt fontos megjegyeznünk, hogy igenis van olyan klímarettegés és klímapánik, amely teljesen jogos. A dél-kelet ázsiai falvak lakói, akik nem tudják, vajon meddig lesz még vizük, vajon meddig bírja a szervezetük az egyre gyakoribb extrém hőhullámokat, a süllyedő csendes-óceáni szigetek lakói, akik nem tudják, hogy a gyerekeik nem klímamenekültként kell-e, hogy leéljék az életüket Ausztrália híresen kegyetlen menekülttáboraiban – ezek az emberek jogosan tartanak a klímaváltozás számukra nagyon is konkrét, a mindennapi életüket érintő következményeitől.

Ilyen fajta következményekkel egyre többeknek egyre gyakrabban kell számolniuk; előbb-utóbb mindez eléri a fejlett országok viszonylagos jólétben és biztonságban élő lakóit is. Az ettől való félelem, a mi és a szeretteink jólétének, életszínvonalának  várható romlásától való félelem semmi esetre sem megalapozatlan. Ugyanakkor az a fajta klímaszorongás, amelyről Ürge-Vorsatz és mások beszélnek, ennél többről, még valami másról is szól: a civilizáció összeomlásáról, az emberi faj kihalásáról.

A klímapánikot a józan megfontolás nevében elítélők gyakran hívják fel a figyelmünket arra, hogy az emberiség jövője a rendelkezésünkre álló tények alapján legalábbis bizonytalan.

A civilizációs összeomlás, a teljes kihalás, a posztapokaliptikus, disztópikus víziók kétségtelenül rajta vannak a listán – bekövetkezésük valószínűsége nem elenyészően kicsi. Ugyanakkor teljes bizonyosságként kezelni, hogy a legrosszabb forgatókönyvek fognak megvalósulni, egész egyszerűen a tények meghamisítása – épp úgy felelőtlen és nem célravezető magatartás, mint a legrosszabb forgatókönyvek alulértékelése és bagatellizálása.

Ugyanakkor érdemes megfontolnunk, hogy veszélyes helyzetekben gyakorta érdemes a rosszabb eshetőségekből kiindulni – jobb félni, mint megijedni. Mikor a gyakran „pánikkeltőknek” titulált klímaaktivisták arra hívnak fel, hogy figyelmünket összpontosítsuk a rosszabb forgatókönyvekre, ezzel nem azt állítják – mint kritikusaik feltételezni látszanak –, hogy e forgatókönyvek bekövetkezését biztosra veszik. Félni egy jövőbeni következménytől nem szükségképpen jelenti azt, hogy e következményt bizonyosként kezeljük. Félhetünk valamitől úgy, hogy nem vesszük biztosra a bekövetkezését – sőt, nem is nyilvánvaló, hogy a félelem fogalmába belefér, hogy egy elkerülhetetlen eseménytől féljünk.

Félni egy igen alapvető szinten annyit tesz, mint elégségesnek ítélni egy veszélyes következmény valószínűségét ahhoz, hogy érdemesnek tartsuk lépéseket tenni annak elkerülése érdekében. Akik a klímafélelem ellen érvelnek, voltaképpen amellett érvelnek, hogy a klímaváltozás katasztrofális következményeinek valószínűsége nem elégséges ahhoz, hogy arra ösztönözzön minket, hogy érdemi lépéseket tegyünk. Indoklásként gyakorta hoznak fel történelmi példákat arra, hogy a legsúlyosabb katasztrófa-előrejelzések a múltban sem váltak be soha, a technológia és az emberi leleményesség mindig megoldotta a felmerülő problémákat. Ez a technológiai csodavárás azonban nem egyéb mint vágyvezérelt gondolkodás (wishful thinking).

A klímaváltozástól való félelem nem az irracionális érzelmi túlfűtöttség jele, épp ellenkezőleg, ítélőképességünk és helyzetértékelésünk működőképességéről, ép elméről tesz tanúbizonyságot. Ugyanakkor fontos látnunk, hogy a félelem nem csak ösztönzi a cselekvést, de meg is gátolja azt. A félelem nem csupán a veszély tudata, amely óvatosságra int és cselekvésre mozdít; a félelem egyúttal egy megterhelő és gyakran káros elmeállapot, amellyel szemben – ha átveszi felettünk az uralmat – ítélő- és cselekvőképességünk felmondja a szolgálatot, megbénít, vagy még rosszabb, elhamarkodott és végzetes cselekvésre indít bennünket.

Bizonyos helyzetekben – mint a közvetlen életveszély – ez a fajta félelem is indokolt lehet; legalábbis nemigen várható el az átlagembertől, hogy megfontoltan, félelem, pánik vagy rettegés nélkül cselekedjen ilyenkor. De helyénvaló-e a pánik és rettegés a klímaváltozás kapcsán? Sokan a klímapánik vagy kétségbeesés (climate despair), esetleg a mindenről lemondó klímagyász okaként a tehetetlenség érzését jelölik meg. Egyes emberként mind tehetetlenek vagyunk a klímaváltozást előmozdító globális folyamatokkal, a fosszilis üzemanyagokkal fűtött világgazdasággal, a kizárólag rövidtávú érdekeikkel törődő politikusokkal szemben. Ez kétségtelenül igaz. Egyedül mind tehetetlenek vagyunk a klímaváltozás erőivel szemben.

Csakhogy nem vagyunk egyedül. Ha a bénító klímarettegés oka az, hogy úgy véljük, a klímaváltozás ellen csakis egyes emberként, csakis egyéni erőfeszítések révén tehetünk, úgy a rettegés és a pánik alaptalan. Ez azonban nincs így. Képesek vagyunk együtt is cselekedni, közösen tenni a klímakatasztrófa elkerüléséért, cselekvőképességünket egymás által megsokszorozni.

És míg joggal gondolhatjuk, hogy mind a tapasztalat, mind az értelem arra mutat, hogy egyes emberként, egyes fogyasztóként, egyes választóként befolyásunk a klímaváltozást létrehozó globális folyamatokra elenyésző, addig koránt sem nyilvánvaló, hogy a közös cselekvés lehetőségeit mind kimerítettük, hogy a szervezett, koordinált és együttes cselekvés épp olyan erőtlen lenne, mint az egyéni cselekvés.

És mégis: az érzés, hogy már túl késő, hogy már minden hiába, megmarad. Még ha úgy is véljük, hogy ha az egész emberiség egyetlen akarattal holnap úgy döntene, megszabadul a fosszilis gazdaságtól, megtehetné – tudjuk jól, ez nem fog megtörténni. Meglehet, ha elegen működnénk együtt a klímaváltozás megakadályozására, sikerrel járhatnánk – de hányakat mozgósítottak eddig a különféle klímamegmozdulások, kiknek van elég szabadideje, pénze, hogy ennek szentelje az életét? És mi az ő hatalmuk azoknak a hatalmához képest, akiknek érdekében áll a klímatagadás terjesztése és a hatékony megoldások hátráltatása – mit ér néhány klímasztrájkoló az olajlobbival, az USA Republikánus pártjával, az őrült módon iparosító kínai kormánnyal szemben?

Mikor jön el az a pont, amikor többé nem bízhatunk abban, hogy közös erőfeszítéseink sikert érhetnek el? Mikor adjuk át magunkat a kétségbeesésnek, és mikor adjuk fel a reményt?

Remény

Mit jelent remélni? A remény mindig valamely jó, de bizonytalan eshetőségre vonatkozik. Amit biztosra veszünk, abban nem reménykedünk, azt várjuk. Ami rossz, abban nem reménykedünk, hanem tartunk tőle. Ámde az, hogy valamely jó kimenetelt bizonytalannak, valószínűtlennek tartunk, még nem jelenti, hogy reménykedünk benne. Egy jó kimenetel alacsony valószínűsége éppenséggel oka lehet a kétségbeesésnek is: meglehet, nem reménykedem a jó, ámde valószínűtlen kimenetelben, hanem épp, hogy elvesztem a reményt, amiért a jó kimenetel olyan valószínűtlen.

A reményhez tehát több kell, mint hogy egy jó kimenetelt valószínűtlennek tartsunk; e jó kimenetelhez még egy bizonyos hozzáállást is fel kell vennünk. Mi ez a hozzáállás? Gondolhatnánk, hogy reménykedni valamiben annyi, mint valószínűtlensége ellenére is meggyőződve lenni arról, hogy be fog következni. Csakhogy valószínűtlensége ellenére vakon hinni, hogy valami bekövetkezik, nem remény, hanem elvakultság. Ha remélni valamit annyit jelentene, mint meggyőződve lenni arról, hogy az valószínűtlensége ellenére is bekövetkezik, úgy a remény mindig irracionális lenne, hisz a reménykedő embernek egy ellentmondásos gondolatot kellene magáévá tenni – miszerint a remény tárgya valószínűtlen, mégis bizonyosan bekövetkezik. Reménykedni azonban nem mindig irracionális (olykor az: a lehetetlenben nem lehet reménykedni).

Ha remélni nem annyit tesz, mint vak hittel hinni a valószínűtlent, úgy mit jelent? Úgy gondolom, remélni annyi, mint gondolkodásunkat és cselekvésünket e valószínűtlen kimenetel köré építeni. Úgy kezelni e kimenetelt, mint amely – bár valószínűtlen, mégis – érdemes arra, hogy időt és energiát áldozzunk rá, hogy cselekvésünket a megvalósítása érdekében mozgósítsuk, amennyire módunkban áll. Általában, hogy cselekvésünket e kimenetel fényében vezéreljük annak ellenére, hogy valószínűtlenségét elismerjük.

Az tehát, hogy helyénvaló-e valamiben reménykednünk, elsősorban attól függ, hogy érdemes-e cselekvésünket a remény tárgya felé orientálnunk, úgy fordulnunk e tárgy felé, mint ami érdemben befolyásolhatja az olyan döntéseinket, hogy miként töltsük az időnket, mire fordítsuk energiáinkat és így tovább. Ebből következően, mikor a reményről hozunk ítéletet, elsősorban nem elméleti, hanem gyakorlati ítéletet hozunk: nem pusztán azt ítéljük meg, hogy a remény tárgya valószínű-e, hanem hogy érdemes-e cselekvésünket rá irányítanunk.

Hogy egy triviális példával éljek: mikor feltesszük a kérdést, helyénvaló-e remélnünk, hogy olcsóbb lesz a gyümölcs, vagy hogy a következő Marvel film nézhető lesz, voltaképp olyan gyakorlati kérdéseket kell megválaszolnunk, mint hogy érdemes-e holnapra halasztanunk a szőlővásárlást, érdemes-e betervezni egy moziestét a következő premierre, és így tovább.

Vegyük észre, hogy e kérdések megválaszolása mindenekelőtt attól függ, mennyire tartjuk jónak, értékesnek, fontosnak a remény tárgyát. Minél fontosabb, értékesebb egy kimenetel, annál inkább érdemes ráirányítanunk cselekvésünket valószínűtlensége ellenére is. Abban reménykedni, hogy egy szerettünk felgyógyul egy súlyos betegségből – tenni a gyógyulásáért, úgy kezelni őt, mint aki még felgyógyulhat – akkor is helyénvaló, ha az esélyek nagyon alacsonyak, éspedig – úgy vélem – azért, mert a kimenetel, a gyógyulás oly igen értékes. Ezzel szemben, ha nem sokat törődünk azzal, hogy olcsón vegyünk szőlőt, akkor nemigen éri meg reménykedni az árzuhanásban – és ezért elhalasztani a szőlővásárlást – még ha az igen valószínű is.

Hogy jön mindez a klímaváltozáshoz? Mikor feltesszük a kérdést: meddig helyénvaló reménykedni, mikor adhatjuk át magunkat a kétségbeesésnek, akkor voltaképpen azt kérdezzük, mennyire értékes és fontos az a valami, amiben reménykedünk, amire az időnket és energiánkat készülünk szánni, aminek a kedvéért latba akarjuk vetni cselekvőképességünket. A kérdés tehát, hogy a klímaváltozás kapcsán érdemes-e még reménykedni, elsősorban arra vonatkozik, mi is pontosan az, amiben reménykedünk.

Nem szándékom kétségbe vonni azoknak a szavahihetőségét, akik azt állítják, azért vesz erőt rajtuk a klímaváltozással kapcsolatos kétségbeesés és szorongás, mert nem bírják elviselni a civilizációs összeomlás kilátását, az emberiség végromlását. Elhiszem – hisz magam is tapasztaltam –, hogy gyakran erős érzelmekkel viseltetünk mások szenvedése, az emberiség nagy munkáinak pusztulása, akár az egész emberiség iránt is.

Mégis naiv volna nem tudomást venni arról, hogy e klímaszorongás részben afelett érzett szorongás is, hogy az életünk – és itt most elsősorban a fejlett országok viszonylagos jólétben és biztonságban élő lakóiról beszélek – nem mehet tovább úgy, ahogyan eddig.

Hogy minden meg fog változni, hogy a továbbiakban nem élvezhetjük azoknak a gazdasági, társadalmi és politikai struktúráknak az előnyeit, amelyek meghatározzák a globális világrendet a huszonegyedik század elején. Hogy a valóság betör az ablakon, és arra kényszerít minket, hogy időnket és energiánkat saját jólétünk ápolása helyett azokra az embertársainkra fordítsuk, akiket e globális struktúrák megkárosítottak és sebezhetővé tettek.

A klímaváltozás nem csak szenvedéssel és nehézségekkel, hőhullámokkal és vízhiánnyal fenyeget, de azzal is, hogy a modern világ embertelen volta immár nem csak a híradók kényelmes távolságából kerül a szemünk elé, hanem teljes testi valójában bekopog az ajtón, és felhív minket, hogy válasszunk: emberség és embertelenség, zárt határok és szolidaritás, a szűkös erőforrások kisajátítása és elzárása avagy igazságos szétosztása között. A klímaváltozástól való félelem e kettős kihívástól való félelem: hogy egyszerre kell nehezebben és jobban élnünk.

Miben reménykedünk tehát? Abban-e, hogy a klímakatasztrófa elmarad, és mi élhetünk tovább ugyanúgy, ahogy eddig, hogy nem kell szembesülnünk a szolidaritás és igazságosság kihívásával, hogy életszínvonalunkat is megőrizhetjük, hogy minden marad a régiben? Ez lehetetlen és ebben reménykedni irracionális.

Ha azonban abban reménykedünk, hogy a ránk váró nehézségek közepette képesek leszünk jók lenni, hogy képesek leszünk a közös cselekvés erejét a globális felmelegedés kihívásai közepette is az igazságosság és a szolidaritás érdekében mozgósítani; hogy képesek leszünk közös akarattal gátat szabni a természet rombolásának és az ember ember általi kizsákmányolásának – melyek egyazon érem két oldalát jelentik –; hogy képesek leszünk társadalmainkat olyan módon újraszervezni, hogy az egyik ember rövidtávú előnyei ne csakis a másik alávetése és kihasználása arán legyenek előmozdíthatók; hogy végtére is élhetünk egy talán szerényebb, dolgosabb, de egyenlőbb és szabadabb társadalomban – e célok olyan értékesek és fontosak, hogy cselekvésünket mindig érdemes lesz feléjük fordítanunk, köréjük szerveznünk: mindig helyénvaló lesz megőriznünk a reményt.

Végszó

A klímaváltozás érzelempolitikája összetett problémákat vet fel: félnünk kell, igen – ez a félelem óvatosságra int, és segít megértenünk a kihívás súlyosságát. Érdemes a legrosszabb forgatókönyveket a szemünk előtt tartani, tudni, mi várhat ránk, ha nem vigyázunk. E forgatókönyveket bizonyosságként kezelni azonban helytelen és visszaélés azzal a természetes félelemmel, amelyet a klímaváltozás kihívása joggal kelt bennünk.

A klímakatasztrófa elkerülésére, vagy ha ez már lehetetlen, úgy a károk enyhítésére, az egymás megsegítésére való erőfeszítéseinket nem a pánik és a rettegés kell, hogy vezesse – ez a józan félelemmel szemben elhamarkodottságra és a valóságos helyzet helytelen értékelésére indíthat, ami a klímakatasztrófa körülményei közt emberéletekbe kerül –, hanem a remény.

A remény, amely nem az abban való bárgyú vakhitet jelenti, hogy minden rendben lesz, hanem azt, hogy cselekvésünket, közös, politikai cselekvésünket annak a meggyőződésnek a fényében irányítjuk, hogy egy jobb, igazságosabb, szolidárisabb, szabadabb világ – egy világ, amelynek létrehozása a klímakatasztrófa elkerülésének vagy mérséklésének elengedhetetlen feltétele – lehetséges. Azaz bármilyen valószínűtlen is, érdemes küzdenünk érte. A klímaváltozás érzelempolitikájának feladata e meggyőződés kialakítása és életben tartása, hogy az útmutatóul és kiindulópontul szolgálhasson a cselekvésünkhöz.

Köszönettel tartozom Takács Dórának, aki sokat segített a gondolataim tisztázásban erről a kérdésről

Olvass tovább!