Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Energiaválság: piac helyett közösségek kellenek

Régen volt annyira forró téma a hazai közbeszédben az energia, mint az elmúlt hetekben. Egyrészt a COP26 klímakonferencia kapcsán – ahol a világ vezetőinek ígéreteinél talán csak az azok hamisságát megmutatni szándékozó demonstrációk voltak látványosabbak –, másrészt az elmúlt hónapokban Európa- és világszerte tapasztalt, elképesztő mértékű energiadrágulás miatt.

Hazánkban a háztartások közvetlenül viszonylag keveset érzékelnek a kontinenst felforgató jelenségből, köszönhetően a rezsicsökkentéssel mesterségesen alacsonyan tartott lakossági áraknak – de közvetve szinte az életünk minden területére hatással van. Az üzemanyagárak lélektani, 500 forintos határ fölé emelkedésének köszönhetően drágul minden, amit szállítani kell, így az alapvető élelmiszerek is, és a járvány alatt napi szintűvé váló házhozszállításért is többet kell fizetni. (Az üzemanyagár emelkedésének a kormány időszakosan gátat szabott a 480 forintos maximum árral, azonban ez még így is 100 forinttal több, mint egy évvel ezelőtt.) A rezsicsökkentésben nem részesülő vállalkozásoknak egyre nehezebb befizetniük a számláikat, ami a szolgáltatások és termékek árszabásában is előbb-utóbb jelentkezni fog.

Mindez a drágulás, a világ vezetőinek több évtizedes átállásról szóló ígéreteivel ellentétben, éppen a fosszilis energiahordozóktól való függőségünknek is köszönhető.

Egy bonyolult, sok együtthatós jelenség eredménye, amelyben a kínai szénkvóta szigorú betartatása miatt megnövekvő ázsiai gázkereslet pillangóhatás-szerűen idézi elő a magyar boltok polcaira kitűzött árak emelkedését.

Forrás: Facebook / Fridays For Future (Dörgő Zsuzsanna)

Ahhoz, hogy a földünk megmentése és nem utolsósorban a mindennapi életünk, kiadásaink feletti kontroll visszaszerzése érdekében kilépjünk a fosszilis energia köré épült világunkból, nem igazán számíthatunk a nagyvállalatokra és a világ vezetőire.

Erre jelenthetnek alternatívát az úgynevezett energiaközösségek, amelyeknek Európa más részein már vannak működő intézményei, de hazánkban csak nyáron nyílt meg a jogi lehetőség a létrehozásukra.

Ennek egyik első, valóban közösségi kézben lévő pilot projektjét is bemutatjuk.

A piaci alapú zöldítéssel az a baj, hogy a piac nem akar zöldülni

Az Európai Bizottság már egészen régóta, 1996-tól kezdve igyekszik az energiapiac liberalizációján keresztül, a „verseny logikájában” bízva a zöld energia felé tolni a kontinenst, ám az elmúlt bő húsz évben kiderült, a „verseny” célja nem a klímakatasztrófa megelőzése.

A liberalizációnak hála azt sikerült elérni, hogy a nagy energiaóriásokkal szemben ugyanazon feltételek között kell elindulniuk az (így biztosan bukásra ítélt) energia-kistermelőknek:

ugyanazon a pályán kell megmérettetniük magukat a támogatásokért, és ugyanazon zöldítési pénzekért is a hatalmasokkal kell megküzdeniük.

A kiegyenlítetlen verseny eredményeképpen a helyi vagy közösségi energiatermelési kezdeményezések száma az EU sok országában csökkent, az évezred elején tapasztalt, felfelé ívelő alapítási kedv megtorpant. Ezt jól mutatja az is, hogy itthon mindössze három, de Németországban is csak öt nagyvállalat szolgálja ki a lakosság túlnyomó többségét a XXI. századi életben a vízhez hasonló alapszükségletet jelentő árammal.

Ezzel több probléma is van. Egyrészt a piaci hozzáállásnak köszönhetően – az energia termékként és nem szükségletként való kezelésével – rengetegen, akik nem képesek a termék megvásárlásra, nélküle maradnak. És amíg a víz esetében az ingyenes köztéri kutakból a leginkább út szélén hagyottak is be tudják szerezni a számukra szükséges literszámot, addig ez az áramnál egyszerűen nincs így. Azok, akik nem tudnak fizetni, 19. századi körülmények között élnek; gyermekeik, különösen az online oktatás mindennapossá válásának küszöbén, nem hetekkel, hónapokkal, évekkel, hanem évtizedekkel, évszázadokkal maradnak le társaiktól.

Másrészt a piaci logikából következően a szolgáltatóóriásoknak nem csak a szolgáltatás fenntartásához szükséges összeget kell előteremteniük, hanem a befektetőik, tulajdonosaik és vezérigazgatóik számára is nyereséget kell termelniük. Ez a rendszer amellett, hogy részben alacsony jövedelműekkel fizetteti meg a gazdagok profitját, egyszerűen képtelen megfelelő gyorsasággal válaszolni a korunk és a jövőnk szempontjából legégetőbb problémára: ha nem hagyjuk abba a föld alól kihordott, évmilliók alatt a természet által elraktározott szén légkörbe égetését, akkor az univerzum egyetlen ismert élhető helyét is lakhatatlanná tesszük.

A hagyományos energiacégeknek nem célja a számukra jól ismert, kiszámítható és még a zöld átállás leple alatt is elképesztő mértékben támogatott fosszilis energiahordozókról az ismeretlen, nagyrészt politikai helyzettől függő támogatások révén profitábilis megújuló forrásokra átállni.

Ez a saját logikáján belül teljesen érthető is: nyereséget kell termelni, a fosszilis erőművek megvannak, a meglévő bányák üzemelnek, a csövekben folyik az olaj, hízik a bankszámla.

Forrás: Pixabay

Ebben a környezetben a zöldülés a nagy energiacégek számára hatalmas újabb befektetéseket, a meglévő infrastruktúra lecserélését jelentené egy meg nem lévőre. Tiszta sor: magas kockázat és versenyhátrány.

A létező hálózatok, erőművek és szolgáltatások ráadásul egyszerűen nem arra épültek, hogy az ország-, sőt Európa-szerte sok kis ponton megtermelt energián keresztül lássuk el magunkat árammal. A rendszer jelenleg arra van kitalálva – és ez egy újabb probléma –, hogy a nagy atom-, szén-, olaj- és gázerőművekben elégessenek, fuzionáljanak valamit, aztán azt házhoz szállítsák.

Számok: a világ zöldülésről beszélő vezetőinek ellenfelei

Mindeközben a világ energiaéhsége folyamatosan nő. És bár sokan szeretik azt emlegetni, hogy még soha annyi energiát nem termeltünk meg különböző megújuló forrásokból, mint most; az általában kimarad, hogy soha ennyi energiát nem termeltünk még ki fosszilis tüzelőanyagokból sem, mint most.

A növekvő igények kielégítéséhez igazított növekvő termelésben tényszerűen egyre nagyobb a megújulók aránya, de azzal együtt nő a nem megújulók mennyisége is.

Közben a zöldenergia-befektetések mértéke a 2011-es 100 milliárd euró körüli tetőzés óta folyamatosan csökkent, az évtized első felében közel 50%-kal. 2018-tól kezdve 60 milliárd euró körül stagnál.

Emellett az úgynevezett Feed-in-Tariffek (kötelező átvételi támogatások) – amelyeken keresztül az energiatermelők minden betáplált egységnyi zöld energiáért cserébe állami támogatásokban részesültek – legtöbb európai országban történő kivezetésével, ismét az energiaóriások kerültek helyzeti előnybe. Ugyanis az állami támogatások nélkül, amiknek a nagy része egyébként is a legnagyobb vállalatokhoz került, a zöld kistermelőknek a piacosított aukciós támogatási rendszerekben esélyük sem maradt a fosszilisokkal szemben. A megmaradt zöld fejlesztési pénzekért pedig a befektetők egymás alá ígérnek abban, hogy ki mennyiért hajlandó megújuló erőműveket építeni – a kistermelők ezekben a versenyekben is alulmaradnak. A befektetők pedig a támogatások nélküli fejlesztéseknél kevésbé megbízhatónak és nyereségesnek ítélik a megújulókat, így a tőkét sem ezekben helyezik el.

Látjuk azt is, hogy ugyan a mostani COP-ot már 25 hasonlóan nagyotmondó dzsembori előzte meg, mégis 2019 első fele volt az emberiség történetének legnagyobb szénkibocsátású időszaka. Egyetlen, váratlan globális esemény tudta csak letörni a légszennyezők győzelmi menetét: a világjárvány.

Korona után is a szén a király

A koronavírusnak köszönhetően mindenhol leállt a nemzetközi turizmus, az irodák kiürültek és fűtetlenül maradtak, leálltak gyárak, bezártak a közintézmények, iskolák. És bár ténylegesen sokhelyütt olyan javulást jelentett a leállás, hogy régen nem látott vadmadarak költöztek vissza a városokba, a járványhullámok közti völgyekben a részleges visszaállásokkal előbukkant a dombok mögött az ismerős világ: nem egy zöldebb jövő vár minket a válság után, hanem az ismerős fosszilis arcok.

Az idei nyár hosszan tartó „békeidőszakával” és a nyugati (globális északi) országok lassú visszatérésével a „normális” élethez, félfával együtt rúgta be az ajtót. A hirtelen, több mint egy éves kihagyás után magára találó energiakeresletet nem tudja azonnal kielégíteni a piac. Ennek eredményeként elszálló energiaárak rázzák meg a jóléti államokat, aminek hatásai legördülnek az élet elemi szintjeire is.

Így a jelenlegi helyzetben éppen a fosszilis energia árváltozása mutatja meg, hogy az attól való függés és a nagyvállalatok elégtelen zöld átállása mekkora befolyással van (még mindig) a mindennapi életünkre.

Mivel a mostani válságot egyfelől az ázsiai piac megnövekedő cseppfolyós gáz (LNG) igénye okozza (részben pont egy, a zöld átállást célzó intézkedés, Kínában a cégek számára bevezetett szén felhasználási kvóta szigorú betartása érdekében), részben pedig a térség gazdasági fellendülése, aminek köszönhetően megnőtt a gáz- és olajigény.

Európában még két folyamat játszik nagy szerepet az árak emelkedésében. Egyrészt Németország energiafordulata (Energiewende), amely során a németek egyszerre vezetik ki a szén- és a nukleáris energiát. A szenet annak környezetkárosító hatásai miatt, a kibocsátást nem produkáló atomot pedig a fukusimai katasztrófa utáni félelemből. Mindeközben a megújulók korábbi növekedése megtorpant és mérséklődött, miután a német szövetségi állam kihátrált mögülük. Az energiatermelésben a zöld energiára való átállás megtorpanása és a szén- és atomenergia kivezetésekkel kialakuló lyukakat a németek is gázzal igyekeznek betömni. Másrészt a gázt szállító oroszok és a németek Északi Áramlat-2 gázvezeték körüli politikai játszmáinak köszönhetően emelkedik az energiahordozó piaci ára, ami a többi fosszilis forrást is húzza magával.

A fentiekből is kiderül, hogy az államok és a piaci szereplők az egyes szennyezők helyett csak más, szintén szennyezőkhöz fordulnak, így nem történik itt semmilyen klímasemlegesítés.

Ha drágul a fosszilis energia, drágul minden. Pont. Nincs zöld alternatíva, mert a piac eddig egyszerűen nem építette ki azt.

Tény persze, hogy egy igazságos és szolidáris átmenet keretében nem lehet egyik napról a másikra lekapcsolni az erőműveket, és kirakni az utcára minden dolgozót. Ahogy a hirtelen átállásra nincs lehetőség, mert az az energiarendszer összeomlásával járna, úgy az ágazatban dolgozók elhelyezkedésének érdekében is szükség van a fokozatosságra. Erre az EU már létrehozott egy 17,5 milliárd eurós Méltányos Átállást Támogató Alapot, amivel a zöld energiára váltás gazdasági és szociális hatásait enyhítenék.

Mindemellett a mostaninál sokkal nagyobb erővel kéne azon dolgoznia a világ legnagyobb gazdaságainak, hogy a saját állampolgáraik és a környezet védelme érdekében legyen mire átállni.

Ezen a téren egyelőre elégtelen teljesítményt nyújtott a piac, amitől ezt a vezetők eddig várták. Elégtelennek bizonyultak az államok intézkedései is, hiszen a párizsi egyezményben 2015-re lefektetett klímacélokat egyikük sem teljesítette. És ennek mindannyian isszuk a levét, úgy ma, mint a következő 100 évben.

Forrás: Facebook / Közösségi Energia Szolgáltató – KESZ

Kiskertemben megterem az áram

Mit tehetünk hát? Ha a piaci szereplőktől és az államoktól nem várhatunk segítséget, akkor úgy tűnik, hogy megint magunknak kell megoldanunk a fent részletezett problémákat. Ennek egyik lehetősége az energiaközösségekbe szerveződés.

Az energiaközösségek olyan termelő-fogyasztók (prosumerek) szerveződései, akik magukat látják el megújuló energiával, a megtermelt felesleget pedig értékesíthetik.

A közösségi energia előnye, hogy a megtermelt áramot az azt elsősorban felhasználó közösség egészen közelről nyomon tudja követni, mélyebben megismeri a saját fogyasztási szokásait, és a szükséges pontokon így fejlesztéseket tud eszközölni a megtermelt haszonból.

Éppen ez adja a másik nagy előnyét: a megtermelt haszon nem kilométerekkel arrébb, egy svájci bankszámlán csapódik le, hanem közvetlenül a közösségnél, akik így az (általában 8-10 éves) megtérülési időt követően, az energiahatékonysági fejlesztésekkel csökkentett fogyasztásnak köszönhetően növekvő „profitot” a saját céljainak megfelelően tudják hasznosítani.

Ahogy a gangon, kiskertben megtermelt paradicsomhoz máshogy viszonyul az ember, az energiához való hozzáállásban is szemléletformáló ereje lehet annak, ha az ember magának termeli meg azt. A klímaváltozás és a fosszilis tőke elleni fellépésnek éppen az áram alapszolgáltatássá válása az egyik nehezítő tényezője, mivel az emberek jelentős része nem foglalkozik azzal, honnan jön az energiája.

Az is biztos, hogy amíg a nagy cégek zöldítési fejlesztései gyakran a közösségek kárára történnek – legyen szó a táj megváltoztatásáról, a környezet használatáról vagy a zajszennyezés figyelmen kívül hagyásról –, addig az energiaközösségek maguk döntenek például arról, hogy hova helyezzenek el egy szélturbinát, melyik dombon legyenek napelemek.

Így a felhasználók sokkal szívesebben is vesznek részt ezekben a projektekben, magukénak érzik a zöld fejlesztéseket.

Európa-szerte már most is sokhelyütt találunk működő, sőt egyre nagyobb forgalmat bonyolító energiaközösségeket – az egészen apró, néhány szomszéd összefogásával létrehozott szerveződésektől, az önkormányzati tulajdonú akár falvakat, városokat kiszolgáló, köztulajdonban álló, közepes energiaszolgáltatókig: Spanyolország legnagyobb városai közül több (Barcelona, Pamplona) saját, közösségi alapon döntéseket hozó energiacéget alapított, mások szerződéseket kötöttek ilyen szolgáltatókkal, hogy ilyen módon is küzdjenek az országban a jelentős drágulások miatt növekvő energiaszegénységgel.

Két évvel ezelőtt az Európai Bizottság szélesebb körben is kaput nyitott azok számára, akik megtermelnék a maguk áramát. A felülvizsgált Megújuló Energia Irányelv (RED II) ugyanis garanciákat biztosít az európai egyének és közösségek számára, ami lehetővé teszi, hogy képesek legyenek megújuló energiákba beruházni, és részesüljenek az energiaátmenet hasznából.

Ezt idén nyáron emelte át a hazai jogalkotás, így már itthon is nyitva áll a lehetőség az energiaközösségek létrehozására.

Úttörőként, közösségi kézben talán elsőként indul Közösségi Energia Szolgáltató néven egy pilot projekt – a Magyar Természetvédők Szövetsége (MTVSZ), a Szolidáris Gazdaság Központ (SZGK) és a Gólya együttműködésében.

A három szervezet elsőként a Kazán Közösségi Ház tetőteraszán alakítana ki egy megközelítőleg 30 kW kapacitású napelemes rendszert. A Közösségi Házban a Gólya Presszó mellett a Lahmacun rádió, a Gólyafészek Napközi, a Deviszont Közösségi tér, a Helyzet Műhely, a Periféria Közpolitikai és Kutató központ, a Mérce és a KözMű kollektív alkotótér, kerámiaműhely működnek. A napelemes rendszer az épület két legnagyobb fogyasztójának, így a Gólya Presszó koncert terének és pultjának, valamint a KözMű agyag kemencéjének energiaigénye mellett a többi szervezet áramszükségletét is zöld forrásból tudná kielégíteni.

Forrás: Facebook / Magyar Természetvédők Szövetsége- Föld Barátai Magyarország

A pilot projekt megvalósulása után a KESZ további fejlesztéseket tervez kivitelezni összesen több mint száz kW kapacitással, elsősorban vidéki helyszíneken. A pilot során megszerzett tapasztalatokkal pedig fontos támaszt tudna nyújtani mindazoknak, akik hasonló lépésekkel vennék saját kezükbe az energiaügyeiket.

A megvalósításra eddig részleges állami támogatást sikerült szerezniük, a fennmaradó önrészt pedig részben hitelekből, részben pedig mikroadományokból fedeznék, amihez nemrég indítottak egy kampányt.

A valós előrelépéshez új ösvényeket kell kitaposni

A klímakatasztrófa elleni küzdelem az elmúlt években sajnos egyre inkább messiásváráshoz kezd hasonlítani. Egymás után mozdulnak meg milliók, hogy felszólítsák a jelenlegi piaci és közszolgálati vezetőket a létfontosságú lépések megtételére, akik erre reakcióként rendre csak újabb ígéreteket, céldátumokat és számokat jelentenek be, amelyeket azután rendre igyekeznek elfelejteni.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy ők is valamiféle csodára várnak: majd magától rendeződik a helyzet, vagy az utolsó pillanatban megjelenik egy technológia, ami majd megment minket. A radikális és szükséges cselekvés helyett a következő generációkra, a határidők előtti utolsó éjszakáig halogatják a csak elégtelen osztályzattal minősíthető közlemények és statisztikák összeállítását.

Addig is versenyt futunk az idővel, és minden érdemi lépés nélkül eltelő percbe emberek halnak bele, vesztik el otthonaikat, szegényednek el, fagynak halálra.

Így azoktól várni a helyzet megoldását, akik idejuttattak minket, és az elmúlt bő harminc évben nem tudtak érdemi válaszokat adni a legalapvetőbb kérdésekre sem, nyilvánvalóan tévút. Ahogy a történelem során a többségi lakosságot érintő kérdésekben általában, most is alulról szerveződően lehet a leggyorsabban valós eredményeket elérni. Úgy tűnik, a saját kezünkbe kell vennünk a jövőnket (no nem neoliberális értelemben), és megszerveznünk a magunk zöld átállását. Az alternatív megoldásokkal a kevesek érdekeit leső nagytőkét is gyengíthetjük, és a tárgyalóasztalhoz kényszeríthetjük.

Ehhez a hátteret az Európai Bizottság nyomán megteremtette már a magyar jogkörnyezet is, de piaci logika alóli kilépés ösvényét még ki kell taposni.

A KESZ pilot projektje egyelőre az első hazai kezdeményezés az energiaügyek saját kézbe vételére, azonban megvalósulása szinte biztosan hozzájárul majd ahhoz, hogy többen, bátrabban vágjanak bele hasonlóba.

Úttörő mivolta mellett pedig (nem utolsósorban) olyan szervezetek számára teremthet zöldebb és olcsóbb mindennapokat, akik a hatalom által hátrahagyottakon igyekeznek segíteni, akik a jelenlegi kizsákmányoló gazdasági rendszer igazságos alternatívájának építésén gondolkoznak.