Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mit ér az újságíró, ha vajdasági magyar?

„Végtére is a tájékoztatás kérdése, a nélkülözhetetlen anyagiak rendezése mellett, nem is ezekben a formai keretekben dől el, hanem a professzionista szempontok és erények további térhódítása, a többszólamúság szigorú betartása, a manipulációk elleni tartós küzdelem, a szabadság határainak örökös tágítása során.” /Kalapis Zoltán/[1]

 

Kisebbségben felnőni és élni számtalan dolgot foglal magába. Identitásomból kiindulva – ami nem pusztán magyar, hanem vajdasági magyar identitás –, szeretem azt gondolni, hogy ez mást – számomra legalábbis többet – jelent, hiszen bármennyire szeretném is az ellenkezőjét állítani, mégsem magától értetődő, hogy ez a kijelentés ma elhangozhat Szabadkán. Emigrálhattam volna EU-állampolgár gazdasági bevándorlóként, vagy akár asszimilálódhattam volna is. Hogy ez nem így történt, az nem csak a sors kezén múlott, hanem elsősorban döntés eredménye. Ugyanez a döntés azonban, amely élettér és identitás kérdésében nem ismer kompromisszumot, újságíróként folyamatosan kérdések és kétségek elé állít.

Mert mit is jelent a kisebbségi újságírás? Mást jelent-e újságírónak, mint kisebbségi újságírónak lenni? Mit ad hozzá és mit vesz el a nemzeti közösségtől a kisebbségi lét?

Lehetünk-e jó újságírók attól, hogy egy alig több mint 200 ezer lelket számláló – és egyre fogyatkozó – közösség tagjai vagyunk, ugyanakkor nem teszünk egyenlőségjelet a vajdasági magyar politikai elit érdekei és a vajdasági magyarság érdekei közé? És lehetünk-e jó kisebbségiek – ha úgy tetszik, jó magyarok –, ha a mindenkori hatalomhoz való lojalitással szemben a szakma iránti – magasabb rendű – hűséget választjuk inkább?

Mi fog történni az erdélyi, szlovákiai, ukrajnai és vajdasági magyar közösségekkel, ha 2022 áprilisában bukik a Fidesz? S ha csakugyan bukik, pontosan mi tűnik el? S mi történik, ha képes megtartani a hatalmát? Mi marad a magyar sajtóval és nyilvánossággal? Hogyan látják a határon túli magyarok a magyarországi választásokat?

Sorozatunknak sötét hátteret fest az ukrán-orosz konfliktus, az erdélyi Transindex szerkesztőségének felmondása és a szintén választásokra készülő Szerbiára is jelentős hatást gyakorló boszniai válság.

Úgy képzelem, a fenti kérdések – valamilyen formában – elődeimben is megfogalmazódtak. Másként nem élhette volna túl ezt a hetvenöt évet a sajtószakma. Csak hát a vajdasági magyar közösségnek sosem volt ekkora szabadsága és felelőssége abban, hogy hogyan válaszolja meg őket, mint az utóbbi tíz évben, hiszen mostanra már körvonalazódott, hogy a legnagyobb ellenlábasunk a – párt- és pozícióharcok felett álló – negatív demográfia. De hogy is jutottunk idáig?!

Jóllehet a polgári újságírás hagyományai a 19. századig vezetnek vissza Vajdaságban, a ma (is) megjelenő magyar sajtótermékek jórészt a második világháború – és az északi határvonalak véglegesítése – után, a Jugoszláv állam kezdeményezésére születtek, annak az egyszerű stratégiai megfontolásnak az okán, hogy az államvezetés könnyebben birkózik meg a konszolidációval, ha a társadalmi-politikai tényállást az anyanyelvi tájékoztatás is megerősíti. A jugoszláv egypártrendszerrel nehéz is lett volna szembehelyezkedni. A titói rezsim ugyanis elejét vette bárminemű lázongásnak azzal, hogy néhány – a Goli Otokon létesített munkatáborba történő – száműzetéssel példát statuált azokon, akik esetleg – a felkínáltakon túl – további lehetséges válaszok után kutattak volna. Később, hogy mégse erről emlékezzenek rá, inkább megelőzte az engedetlenséget, és igyekezett kifogástalan körülményeket biztosítani az állami alkalmazottak, így a sajtómunkások számára is. A ’60-as, ’70-es, ’80-as évekről szinte kizárólag szuperlatívuszokban mesélnek az egykori újságírók. Mint mondják, számolatlanul térítették meg az üzemanyagköltséget, bármilyen szakmai elképzelés megvalósítására módot találtak, és honorálták a kiemelkedő teljesítményeket is. Ugyan, miért is lázadoztak volna?!

Tito halála és a nacionalizmus előretörése a ’90-es évek elejére Jugoszlávia széteséséhez vezetett. A vajdasági magyarság nem tudott azonosulni az új ideológiákkal, a sajtóorgánumok sztrájkoltak, és megtagadták azoknak a főszerkesztőknek a kinevezését, akiket felülről, a miloševići államhatalom kívánt a szerkesztőségek élére helyezni az irányítás kézbentartására. Hányatott időszak következett, melyet a papírhiány, a fizetések megvonása és a katonai behívóktól való rettegés jellemzett. Szerbiának tíz évébe telt, mire elűzte a zsarnokot, aki háborúba kényszerítette az országot. A demokratikus fordulat után újra kellett építenie a társadalmat, az intézményi rendszert, a káderállományt, úgy szólván mindent. Ám – ahogyan azt a fenti idézet is jelzi – azt már Kalapis Zoltán, a Magyar Szó egykori főszerkesztője is megfogalmazta, hogy a vajdasági magyar sajtónak nem ez lesz az elkövetkező időszak legnagyobb kihívása, hanem az újságírás szakmai és etikai normáinak betartása, a többszólamúságra való törekvés, a kritikus hozzáállás és a bátorság.

Azóta újabb húsz év telt el. A nemzeti tanácsokról szóló törvény értelmében a Magyar Nemzeti Tanács (MNT)[2] is élt a lehetőséggel, hogy alapítói, illetve társalapítói jogokat gyakoroljon a számára különös jelentőséggel bíró sajtóorgánumok felett, így 2004-ben átvette Vajdaság Autonóm Tartománytól a Magyar Szó napilap és a Hét Nap hetilap alapítói jogait. Egy évvel később pedig létrejött a Pannónia Alapítvány, illetve a kereteiben működő Pannon Rádió és Televízió, amelynek az MNT 2010 óta szintén társalapítója. Nem volt egyszerű az újságok számára a magánosítás folyamata, és a Pannon RTV is állandó anyagi nehézségekkel küzdött. A vajdasági magyar sajtó szekerét végül a magyar kormány támogatásai billentették ki a kátyúból[3], persze csak az után, hogy leváltották a rebellis főszerkesztőket, és ellehetetlenítették a kákán is csomót kereső újságírók munkáját. Tulajdonképpen nem csináltak mást, csak újrahasznosítottak egy modellt, amit a titói rendszer egyszer már tökéletesített: előbb leszámolt a kritikusaival, majd igyekezett mindent elkövetni azért, hogy a továbbiakban senkiben se merüljön fel megkérdőjelezni a rendszer fenntartásához nyújtott asszisztenciát. Azóta ismét van feneketlen benzinkassza és napidíjtérítés, elnézik a folyton csökkenő példányszámokat és az eredménytelen médiamenedzselési stratégiákat.

A Vajdaságba is begyűrűző Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) a Bethlen Gábor Alap támogatásain keresztül tehát megoldotta a mainstream vajdasági magyar sajtó anyagi gondjait. Stabilitást nyújtott a folytonos küzdelmektől megfáradt médiumoknak, ennek fejében pedig hűséget fogadott neki az immár közösség iránt elkötelezett sajtó, és ezzel elvesztette azt, amiről Kalapis is beszélt, és ami a lényege: a problémafeltáró, megoldásközpontú, kíváncsi jellegét, amely hangot adhatna a közösség panaszainak.

Helyette paravánt tart a vajdasági Patyomkin-falvakban, hogy egy többségi társadalmon belül, csorbítatlan jogok és körülmények között létező, jól működő nemzeti közösség illúzióját keltse.

A vajdasági magyar újságírás jövőképének kialakulása több tényezőn múlik. Először is áprilisban fog eldőlni, hogy a kormány megy vagy marad – úgy Magyarországon, mint Szerbiában, ahol 2022. április 3-án előrehozott parlamenti és köztársasági elnökválasztás lesz. Szerbiában nem ritka, hogy előrehozott választásokat tartanak, hiszen 2008-ban, 2014-ben és 2016-ban is a négyéves parlamenti ciklus félidejénél járultak urnák elé a választók. A legutóbb viszont, 2020-ban, szinte a teljes szerb ellenzék bojkottálta a választáson való részvételt, amiért nem látta biztosítottnak a választások lebonyolításának tisztaságát. Nem így a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), amely nem csak hogy részt vett a választásokon, de megerősítette a 2014 óta tartó koalíciós megállapodását a regnáló Szerb Haladó Párttal (SZHP), amellyel egyébként a magyar kormány is jó viszonyt ápol – ahogy ők mondják: „történelmi csúcson van a magyar-szerb barátság”. A belgrádi parlamentben tehát két éve egyáltalán nincs jelen az ellenzék, az SZHP pedig – akárcsak Magyarországon a Fidesz – minden fontosabb területet, így a médiát és a közvállalatokat is az irányítása alá vonta, amivel olyan erős infrastruktúrát alakított ki, hogy a legfrissebb kutatások szerint a választók 43%-ának a bizalmát élvezi. Ezúttal ugyan több ellenzéki párt is megméretteti magát a polgárok előtt, de mivel az egyesült ellenzék gondolatáig már nem sikerült eljutni, sajnos borítékolható az SZHP hatalmi fölénye.

A választás már önmagában is hatással lesz a jövőre, elsősorban a média finanszírozására, de ami ennél is fontosabb, annak körvonalazódására csak szeptemberben kerül sor. A magyar és szerb kormány közötti hídszerepet ugyanis meglehetősen jól kiaknázó VMSZ az utóbbi három mandátum során – amióta a nemzeti közösségek közvetlen módon választhatják meg a saját kisebbségi önkormányzatukat – túlnyomó többséget élvez az MNT-ben. Ez leginkább az utolsó, 2018-as MNT-választásnál éleződött ki, mert ekkor már nem csak egy sima választási eredmény volt a tét, hanem hogy a VMSZ-ben 2015-ben bekövetkező pártszakadás – amely alkalmával a szakkáderek többsége is a VMSZ-től leszakadó, újonnan alakult Magyar Mozgalomhoz sorolt át – milyen hatással lesz a kisebbségi önkormányzat összetételére. A fontosabb diplomáciai kapcsolatok és az anyagi erőforrások birtokában a VMSZ pozícióját megerősítve jött ki a belső konfliktusból, így befolyása is megmaradt az általa alapított vagy társalapított médiumok szerkesztéspolitikáját leginkább meghatározó főszerkesztők és Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületi (TJGYT) tagok kinevezésében.

Megtépve bár, de a vajdasági magyar sajtó alapvetően rendelkezik humán erőforrásokkal. Jó kvalitású újságírók, szerkesztők és technikusok (is) dolgoznak a szerkesztőségekben, függetlenül attól, hogy a mainstream vagy az alternatív tájékoztatást képviselik-e. Mindenekelőtt azonban értékes vajdasági magyar emberekről beszélünk, akik voltak annyira lokálpatrióták, hogy ne szédítse meg őket a külföldi jólét ígérete. Abból kellene kiindulnunk, hogy mindenkinek, aki magát itt és ebben a szakmában képzeli el, annak helye van benne. Ez lenne a többszólamúság záloga. Ehhez képest, miközben a mainstream média korlátlan erőforrásokkal rendelkezik, a kormányfüggetlen sajtó képviselői szinte folyamatosan hagyják el a pályát és akár a szülőföldjüket is, elsősorban azért, mert elegük lesz a hasztalan erőfeszítésekből, a hiába feltett újságírói kérdésekből, az egyenlőtlen bánásmódból.

Ez a mintegy 200 ezer lélekszámú vajdasági magyar közösség nem csak egy Debrecen-nagyságú városhoz mérhető, hanem a teljes humán tőkénk a Vajdaságban. A legoptimistább számítások szerint ennyien maradtunk, és ezen a csökkenő tendencián már semmilyen gazdaságélénkítő, nemzetstratégiai támogatás nem változtat.

A vajdasági magyar sajtó – és közvetve a közösség – sorsát meghatározó egyedüli kérdés tehát, hogy képes lesz-e a vajdasági magyar politikai elit belátni, hogy a demográfiai mélyrepülése megállíthatatlan?

Tudomásul veszi-e a vajdasági magyar politikum, hogy a közösség iránti elkötelezettség számonkérése legfeljebb kézenfekvő érv, de magyarázat aligha lehet arra, miért ennyire megosztó a vele szemben kritikus sajtóorgánumokkal? És rá tud-e cáfolni arra, hogy a hatalmi pozícióban maradása fontosabb annál, semmint megőrizze a közössége minden tagját? Ezeknek a kérdéseknek a mérlegelése 2022-ben sorsdöntő lehet, tekintettel arra, hogy a vajdasági magyar közösség irányításának szabadsága és fennmaradásának felelőssége immár egyedül őt magát terheli.

[1] – Kalapis Zoltán: Százötven éves sajtótörténetünk dátumai és fejezetei (1848-1998). Létünk, 2002. 1-2.

[2] – A vajdasági magyarság kisebbségi önkormányzati szerve, amely törvényben szabályozott keretek között a nyelvhasználat, az oktatás, a tájékoztatás és a kultúra kérdéseiben képviseli a magyar nemzeti közösséget. Egyes kérdésekben – mint például a magyarok által is jelentős számban lakott települések hivatalos magyar elnevezése – döntéshozatali jogkörrel rendelkezik, valamint intézményeket alapíthat.

[3] – A kétezres években az anyaországi támogatások az Illyés Közalapítványon keresztül érkeztek a határon túli területekre, de ezek nagyságrendekkel kisebb összegek voltak, mint amihez a magyar kormány jóvoltából, a Bethlen Gábor Alapkezelőn (BGA) keresztül az MNT-alapítású és más médiumok az utóbbi néhány évben hozzáférhetnek. 2011 és 2016 között 16,7 és 413,4 millió forint között mozgott a BGA által a vajdasági magyar sajtóorgánumoknak juttatott támogatás. 2017-ben ugyanez már 1,1 milliárd forint volt, és onnantól kezdve 910 millió és 1,3 milliárd között mozgott 2020-ig. A támogatás összege 2021-ben visszaesett 95 millió forintra (utoljára 2011-ben volt ilyen „alacsony” a támogatás).