Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kísértetjárás a peremvidéken – választások a vučići Szerbiában

Szerbiában az eredetileg április 26-ára tervezett parlamenti, tartományi és önkormányzati választásokat a koronavírus-járvány következtében bevezetett rendkívüli állapot miatt végül 2020. június 21-én tartják meg. A választások kapcsán Losoncz Márk filozófussal, a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet kutatójával Kocsis Árpád beszélget.

Kocsis Árpád: Számos okunk lehet, hogy a szerbiai választásokról hallván csak legyintsünk: a 8 éve kormányzó Szerb Haladó Párt (Srpska Napredna Stranka, SNS) népszerűsége töretlen, akár a szavazatok 60 százalékát is megszerezheti, a győzelme mind köztársasági, mind tartományi és önkormányzati szinten biztosnak tűnik. Aleksandar Vučić államfő a nyugat-balkáni régió stabilitásában érdekelt, ami talán a nyugati államok számára – amelyek mindig is erős befolyással bírtak a régió politikáira – pillanatnyilag a legfontosabb. Az ellenzék szétmángorolt, a szava halk, a megnyilatkozási lehetősége szűkös, a haladók befolyásának erősen kitett, az egyik része ráadásul bojkottálni fogja a szavazásokat – nagy meglepetések tehát vélhetőleg nem várnak ránk. De akkor mégis: mi történik veled, Szerbia?

Losoncz Márk: A Haladó Pártnak pillanatnyilag mintegy 700 000 tagja van, vagyis Szerbia lakosságának 10%-a a párt tagja (összehasonlításképpen: a putyini Egyesült Oroszország csak a lakosság 1,5%-át tudja a tagságában). Nincs szinte társadalmi mozgás, amelyhez a haladóknak ne lenne közük, a választói bázis mobilizáltsága, felajzottsága egész éven át tart. Mindazonáltal a szembetűnő dominancia mellett is tény, hogy a lecsökkentett választási küszöb (3%) miatt legalább 6-7 tömörülés van, amely reális esélyekkel indul a választásokon.

Bizonyosnak tűnik, hogy a miloševići utat soha el nem hagyó Szerbiai Szocialista Párt (SPS) és a Šešelj-féle Szerb Radikális Párt (SRS) bejut a skupštinába. Kísértetjárásnak vagyunk szemtanúi. Míg a 2000-es évek rendszerváltó erői (például a Demokrata Párt (DS) vagy a Szerbiai Demokrata Párt (DSS) manapság válságban vannak, a 1990-es évek díszpintyei virulnak. A kísértetekről tudjuk, hogy nem lehet őket elpusztítani, mert már nem élnek – de sokszor elevenebbek, mint az élők. Nem hiszem, hogy bele kellene törődnünk ebbe, hogy meg kellene tanulnunk velük együtt létezni. Jellegzetes, hogy a Haladó Párt elnevezése is egy Šešelj által kitalált, valamikor radikális választási szlogenből ered – „Előre, Szerbia!” (Napred Srbijo!).

A magyarországi olvasók talán nem tudnak róla: Vučić egykoron azzal fenyegetőzött, hogy minden szerb haláláért száz muszlimnak kell lakolnia, előszeretettel emlegette Nagy Szerbia nyugati határait (Karlobag–Ogulin–Karlovac–Virovitica). 1999-ben, amikor tájékoztatási miniszter volt a miloševići rendszerben, nyilvánosan, kormányzati ülésen olvasták fel a hazaáruló bitang újságírók nevét, továbbá elképesztő nagyságú szankciókkal lehetetlenítettek el ellenzéki médiatermékeket (és – nem mellesleg – a titkosszolgálat ebben az időszakban gyilkolt meg több újságírót).

A „transzatlantista-sorosista” médiát ma is úgy üldözik, mint egykoron. Déjà vu. Tegyük azonban hozzá, hogy a kísértetjáráshoz számos fantom csatlakozott: különösen bizarr benyomás keltenek a rojalisták, a tökéletesen demagóg csoportosulás, amely az egykori vízilabdás sztár, Aleksandar Šapić köré tömörült, valamint a Zavetnici és a Levijatan, amelyek a Radikális Párthoz képest is jobbra állnak – nem kis teljesítmény. Utóbbiak a roma lakosság terrorizálásáról híresültek el, valamint arról, hogy egyik tagjuk autóval hajtott be az obrenovaci Privát Menekültközpontba. Szép kis társaság.

Frankensteint teremtettek, aki ellenük fordult

K. Á.: A közvélemény-kutatások tanúsága szerint még az is megtörténhet, hogy a 250 fős köztársasági parlamentbe pusztán 3 lista fog bekerülni (a kisebbségi pártok mellett, amelyekre nem vonatkozik a 3 százalékos küszöb): a Szerb Haladó Párt listája, az Ivica Dačić vezette Szocialista Párt és az Egységes Szerbia (JS) közös listája és végül a Radikális Párt listája, amelyet Vojislav Šešelj vezet. A 90-es évek megannyi szereplője. 2000. október 5-én nem történt semmi?

L.M.: A miloševići rendszerre gyakran mondják, hogy két dologra támaszkodott a hatalom újratermelését illetően: a médiára és a titkosszolgálatokra. A vučići rezsim sem működik másként. Mindkettő elsősorban információs harc, de különböző eszközökkel. Azonban van egy fontos különbség: Miloševićet csak ritkán ünnepelte a Nyugat (mondjuk amikor elfogadta a Vance-Owen-tervet, embargóval sújtotta a Drinán túli szerbeket vagy a daytoni békeszerződés megkötésének idején),

Vučić viszont egyenesen a Nyugat látványterméke. Ha olykor össze is húzzák a szemöldöküket „a szerbiai demokrácia hiányosságai” miatt (a Freedom House például a minap értékelte le Szerbiát, a növekvő és sejtelmes kínai befolyás, valamint a „despotizmus” intenzívvé válása miatt), és nem siettetik Szerbia EU-csatlakozását – a rezsim alapvetően élvezi a nyugatiak támogatását.

Vita tárgyát képezi, hogy a Szerb Haladó Pártot Boris Tadić [volt demokrata párti államfő] és Miodrag Rakić [a Demokrata Párt egykori alelnöke] „teremtették-e” meg, vagy a nyugati nagykövetségek, a francia Arnaud Danjean és az amerikai Morton Abramowitz. Ezeknél a spekulációknál fontosabbnak tartom a Haladó Párt létrejöttének funkcionális szerepét. Egyrészt azt remélték, ezzel legyengítik a nagyszerb, szélsőséges Radikális Pártot, amely a 2000-es években a legerősebb volt Szerbiában (még Šešelj hágai „kiruccanásakor” is).

Rossz lóra tettek: egy Frankensteint teremtettek meg, aki ellenük fordult, vagyis végül legyőzte a Tadić-féle Demokrata Pártot. Még két ok nagyon fontos: a Nyugat úgy vélhette, Vučić kezesebb bárány lesz Koszovót illetően, paradox módon éppen azért, mert ők „jobb szerbeknek” számítanak, mint az ellenfeleik.

Mint láthatjuk, Vučić kissé felemásan teljesít e téren, hiszen, úgy tűnik, a hivatalos szerbiai diplomácia mintha éppenséggel nem akarná teljesen kiengedni a kezéből a tartományt (ugyanakkor azoknak, akik azt hiszik, Koszovóról csakis az önrendelkezés és a szuverenitás fennkölt terminusaiban érdemes gondolkodni, ajánlom az Insajder Hazafias lopás [Patriotska pljačka] című régi, de tanulságos sorozatát).

Fontos szimbolikus pillanat volt, amikor Vučić egykori társutasa, Tomislav Nikolić [a Haladó Párt egykori elnöke, volt államfő] kijelentette, hogy Nagy-Szerbia már csak egy szép álom – elég baj, ha még álmodoznak róla, de fontos, hogy immár nem paramilitáris osztagokat szerveznek, vagy lépnek be önkéntesek hadaival a Jugoszláv Néphadseregbe. Nem mindegy.

Rendkívül lényeges továbbá, hogy a haladók rendszere a lehető legkedvezőbb a külföldi tőke számára: óriási állami szubvenciókban részesítik, miközben a munkaügyi törvény könyörtelenül leépítette a munkások jogait. Az olcsó munkaerőtömeg immár háborítatlanul rendelkezésre áll.

dél-koreai Jura szerbiai gyárában a munkásokat pelenka viselésére kötelezték – hogy a WC-re menéssel sem vesztegessék a drága idejüket. Tömeges elbocsátások, megszorító intézkedések, aggasztó munkanélküliség, a szociális juttatások visszanyesése – ugyanaz a történet, mint oly sok helyen, és a koronavírus okozta válság csak tovább rontott a helyzeten. Szerbia – Macedónia és Törökország mellett – Európa legegyenlőtlenebb országa (a lakosság 80%-a 344 eurónál kevesebbet keres). Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a pozícióit élvező középosztály és felső középosztály egyes részei nem érzékelik ezt a problémát.

A Szerb Haladó Párt (SZHP) óriásplakátja Szabadkán 2020. június 14-én.  A felirat jelentése: Aleksandar Vucic gyermekeinkért, Építjük Szerbia jövõjét. MTI/Molnár Edvárd

A médiahelyzet hasonló, mint Magyarországon, vagy tán még rosszabb is: a pálya nagyon durván lejt. Ellenzéki politikus szinte nem teheti be a lábát azokba a stúdiókba, amelyeknek csatornái országos frekvenciával rendelkeznek. És hogy a kísértetjárás se maradjon el: a PINK televízió tulajdonosa egykoron Milošević felesége, Mira Marković pártjának a tagja és jelöltje volt; a HAPPY TV tulajdonosa Milošević lányától, Marijától vette át a csatornát, és a 2000-es évek elején a hírhedt surčini maffiaklán tagja volt…

Ami a titkosszolgálatokat illeti: az intelligence studies-ban (titkosszolgálati tanulmányok) afféle közhely, hogy a titkosszolgálatoknak óvakodniuk kell az átpolitizáltságtól, részben pragmatikus okokból (mert egyszerűen elvesztik a józan ítélőképességüket), másrészt meg elvi okok miatt (a politikusok visszaélhetnek velük stb.). Nos, Szerbiában 2012-ben volt olyan pillanat, amikor Vučić egyszerre volt pártelnök, a biztonsági kérdésekért is felelős kormányalelnök, belügyminiszter és a biztonsági szolgálatok koordinációjáért felelős vezető.

Ma a BIA igazgatói pozícióját a szintén a Haladó Pártból érkező Bratislav Gašić tölti be, akit egykoron egy szexista kijelentése miatt váltottak le a belügyminiszteri posztjáról. Másfél évig nem volt funkciója, mondta pityeregve az elnök. Hallatlan! A titkosszolgálatokat, a „polgárit” és a katonaiakat a szintén haladó Nebojša Stefanović koordinálja. A titkosszolgálatokra vonatkozó törvényeket is számos bírálat érte. Egy olyan országban, mint Szerbia, ahol a titkosszolgálatok a közelmúltban rémtetteket követtek el, ez rendkívül aggályos. Érdemes elolvasni a belgrádi Biztonságpolitikai Központ ezzel kapcsolatos kritikai elemzéseit. Dragan Đilas ellenzéki politikus azzal vádolta a haladókat, hogy tömegével vesznek fel titkosszolgálatosokként párttagokat vagy pártközeli embereket.

Persze alapvetően sötétben tapogatózunk. A miloševići rendszerrel való analógiák szembetűnőek. Igazából úgy vélem, a miloševići rezsim már „demokratikus despotizmus”, „hibrid rendszer”, „kompetitív autoriter” stb. volt, a mai, efféle rendszerek izgalmas előőrseként. Hasonlóan ingadozott a szabadság intézményei és a vezérelvűség között, hasonlóan szervezte ki az erőszakot, hasonló mellveregetéssel hivatkozott az állítólagos népakaratra… Közben a vučići propaganda kísértetiesen hasonlít a miloševićire: egyformán állították, hogy Szerbia Európa-első a gazdasági növekedést illetően.

A nyomor kormányzása zajlik

K.Á.: Milyen ideológiai sémába illeszthető be a vučići rendszer?

L.M.: Kétségtelen, hogy a vučići rendszernek nincs „saját” ideológiája. A nagyszerb álmokat ma már csak dédelgetik, a lényeg az, hogy a gyakorlatban foganatosítják a neoliberális projektet. Szerbia szófogadó peremvidéki ország lett a 90-es évekbeli relatív különutasság után (amikor még komoly nyugati baloldaliak is azt hitték Miloševićről, hogy a „kommunizmus utolsó bástyája” és a nyugati imperializmus esküdt ellensége).

Nem véletlenül mondta Vučić, hogy a Haladó Párt megteremtésekor a németországi Kereszténydemokrata Unió (CDU) catch-all mintája lebegett a szeme előtt. „Posztideológiai” párt, amely egyszerűen megnyeri magának a népet.

Végrehajtja az autoriter hipermodernizálást, miközben a fő aktorai – mint Filip Balunović és Ivica Mladenović helyesen megfogalmazták – az erősek felé szervilisek, a gyengéket illetően brutálisak. A nyomor kormányzása zajlik.

A Nyugattal a hátuk mögött (és persze rengeteg tanácsadóval, William Dale Montgomerytől [Szerbia és Montenegró, Bulgária és Horvátország egykori amerikai nagykövete] Dominique Strauss-Kahnon át Tony Blairig), odahaza pedig félelmetes méreteket öltő klientúrarendszerrel – miközben egyébként évente 60.000 ember vándorol el.

Persze a rezsim Vučić körül forog – mindenki más csak marionettbábu (még a miniszterelnök is), annak ellenére, hogy maga Vučić is csak egy üresség, tartalom híján van. Ennyiben egyenes ági leszármazottja a szintén üresfejű Demokrata Pártnak (valaki egyszer azt mondta, Tito és Edvard Kardelj között több különbség volt, mint Zoran Milanović [horvát államfő, volt szociáldemokrata miniszterelnök] és Tomislav Karamarko [volt horvát konzervatív miniszterelnök] vagy Tomislav Nikolić és Boris Tadić között – van benne valami).

Egykoron azzal kampányolt, hogy könyörtelenül leszámol a korrupcióval (az elején látványosan le is tartóztatta a leggazdagabb tajkunt, Miroslav Miškovićot), mára azonban ez a harc semmivé foszlott. Ugyanez történt a párturalom, a „rablóprivatizálás” leszámolásával vagy a 90-es évek tisztázatlan, botrányos ügyeinek (pl. a gyilkosságok) felderítésével. Üres ígéretek maradtak, sőt, az ellentétükbe fordultak. Míg a Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) regnálása idején a rendszer korrumpáltsága szétszórt, heterogén volt a sok párt miatt – most mindenekelőtt a haladóknál összpontosul, ez így félelmetesebb.

Aleksandar Vucic szerb elnök hivatalában fogadja Orbán Viktor miniszterelnököt Belgrádban 2020. május 15-én. MTI/Koszticsák Szilárd

Az államot foglyul ejtették (vö. captured states). A posztideológiai üresség vagy az ideológiai kakofónia persze az ellenzéket is jellemzi. A fasisztoid szélsőjobboldalitól a puszta technokratáig igyekeznek összefogni – sikerrel vagy sikertelenül. Az ellenzék vesztét részben a tartalmatlansága, sterilsége okozza, részben pedig az elviselhetetlen zavarossága.

Milyen ország az olyan, ahol még a politikusok fiaiba is belekötnek?

K. Á.: 2017 decemberétől a járvány kitöréséig hétről-hétre országos utcai megmozdulásoknak lehettünk szemtanúi, amelyeket az idézett elő, hogy Borko Stefanovićot, a Szerbiai Baloldal (Levica Srbije) vezetőjét megverték a Szerbiáért Szövetség (Savez za Srbiju) ellenzéki csoportosulás fórumán. S bár a tömegtüntetések, amelyek kezdetben a Megállj a véres munkásruháknak!, majd pedig az #1az5millióból (#1od5miliona) néven futottak – s amelyekből időközben a Szövetségtől elszakadva mozgalom nőtt ki –, több szempontból is bírálhatóak voltak – lásd ezzel kapcsolatban Ana Vilenica írását a Mércén –, a kormánypártok számos kétes ügyét problematizálták. De nem egy hír szólt arról is, hogy a hatalomhoz köthető csoportok tiltakozó egyetemistákat vertek meg Belgrádban és Újvidéken.

L. M.: A Haladó Pártnak annyi afférja van, hogy szinte követni sem lehet őket. Mintha egy csatorna mexikói, török, brazil és egyéb szappanoperákat is sugározna, s mi egyszer csak belátnánk, hogy képtelen vagyunk mindegyikkel tartani a lépést. Ugyanakkor úgy látom, figyelembe kell vennünk, amit Kierkegaard mondott: „a kivétel önmagát és az általánost is megvilágítja” (amúgy Carl Schmitt is szerette ezt a belátást). Az afférok néha csak arra jók, hogy gumicsontként elvonják a figyelmet a mélyszerkezeti gondokról, néha viszont éppenséggel leleplezik őket.

Ilyen például a jovanjicai botrány: hatalmas marihuánaültetvényt lepleztek le, amelynek tulajdonosáról kiderült, hogy számos diplomáciai úton képviselte Szerbiát, és rengeteg állami támogatásban részesült. Az ellenzéki kritikusok azt is felvetették, hogy közel áll Aleksandar Vučić testvéréhez, Andrejhez. Maga Aleksandar Vučić pedig – döbbenetesen – azt nyilatkozta, hogy tagadhatatlan: az ügyben nagyban érintett a titkosszolgálat (BIA) és a belügy (MUP). Mit mondhatnánk ezek után??!

Vagy egy másik példa: a Balkánt nagyban beárnyékolja a szervezett bűnözés, most éppen a škaljarski és a kavački maffiaklán konfliktusa. Az államelnök fiát mostanában többször lefényképezték az egyik klán tagjaival – vidám, felhőtlen hangulatban. A haladók médiája erre így reagált: milyen ország az olyan, ahol még a politikusok fiaiba is belekötnek? Vagy ott van a Krušik fegyvergyár esete: a belügyminiszter apja úgy vett részt a szaúdiaknak való fegyvereladásban, hogy általában véve a cégre jellemző volt: a termékeket sokkal olcsóban adja el, mint amennyiért végül a külföldiek kezébe jut. Az ilyen afférokból, botrányokból rengeteg van (Milutin Jeličić „Jutka” nemi zaklatása, Nebojša Stefanović és Siniša Mali plágiumügye, Zlatibor Lončar és Bratislav Gašić helikopterügye, a Zoran Babić által okozott közlekedési tragédiának elleplezése, a vád, miszerint Dragoljub Simonović haladó politikus gyújtotta rá egy újságíróra a házát, Bogdan Laban szabadkai polgármester fenyítései és – talán – testőri-testi agressziója stb. stb. stb.), nem is akarom a részletekkel untatni a nem-szerbiai olvasót.

Az a fontos, hogy ezekben az esetekben, ha lehetséges, meglássuk a mintát, a mélyszerkezeti összefüggéseket, a dermesztő-éjsötét mélyállam (deep state) ténykedését.

Bojkott? – Részvétel?

K. Á.: Az utcai megmozdulások szervezői végül a 2020-as választások bojkottjára szólítottak fel. Az ellenzék „zavarossága” itt is tetten érhető, hiszen a bojkottot meghirdető Szerbiáért Szövetség nem mindegyik tagpártja tartotta magát a megegyezéshez, ráadásul az #1az5millióból mozgalom is indul a köztársasági választáson. Meglehet, a távolmaradásra való felszólításnak nem is lesz hatása a választási részvételre, hiszen a járvány megfékezését célzó határlezárás előtt közel 400 ezer vendégmunkás tért vissza Szerbiába, s az ő szándékaik – figyelmeztet Tóth Szilárd János politológus – megjósolhatatlanok. Miképpen értékeljük a bojkottra való felhívást?

L. M.: Sokan sokféleképpen biztattak a választások bojkottjára az elmúlt harminc év szerbiai–jugoszláviai politikatörténetében. Hadd elevenítsek fel két példát. 1992-ben a széles körű bojkott a Szocialista Párt dominanciájához vezetett a szövetségi parlamentben, Vojislav Šešelj ekkor kapott először 1 milliónál több szavazatot, s ugyanekkor kapott parlamenti széket a rettegett Željko Ražnatović Arkan, a koszovói albánok távolmaradásának köszönhetően – aki egy ízig-vérig arcanaszerű (titokkal övezett) elem volt, a szervezett bűnözés üdvöskéje, a titkosszolgálat által megbízott gyilkos, és számos háborús bűn elkövetője. Ezekre a választásokra mondják, hogy ha csak az albánok vesznek részt, már akkor is megakadályozhatják Miloševič hatalomra kerülését.

A másik eset az 1997-es. Az ellenzék a parlamentből kiszorulva általában véve eljelentéktelenedett a nyilvánosságban, és utólag megbánta a stratégiáját. A hatalom eloszlása hasonló volt, mint a korábbi példa esetében. Megjegyzem: a vajdasági magyar pártok mindkét esetben kivételt képeztek – helyi szinten mindenképpen meg akarták őrizni a pozícióikat, és nem akartak zavart keltő üzenetet küldeni a választóknak (mondjuk azt, hogy „köztársasági szinten ne szavazzatok, de lokális szinten igen”).

A pozitív ellenpélda pedig a 2000-es: a Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) széles körű, de nem teljes, nem maradéktalan ellenzéki összefogása buktatta meg a miloševići rezsimet, a választási részvételével és az eredmények elfogadásának kikényszerítésével. Ezekből a példákból tanulni kellene. Ma azt láthatjuk, hogy egyre több ellenzéki tömörülés gondolja meg magát, és indul mégis, mások pedig csökönyösen kitartanak a bojkott mellett. Ez így nyilvánvalóan elhibázott stratégia. Némely szavazók egyébként is minden áron részt vesznek, így pedig, hogy még találhatnak is számukra vonzó jelölteket – pláne.

K. Á.: A Szerbiai Baloldal párt már szóba került. Mi jellemzi a szerbiai baloldali tömörüléseket?

L. M.: Szerbiában a baloldalnak nehéz túljutnia az 1990-es évek vákuumán. Akkoriban ugyanis az autentikus baloldaliság feloldódott – egyfelől a miloševići srbokomunizam látszatbaloldaliságában, másrészt a „polgári”, ún. második Szerbia homályos „balliberálisságában” (nálunk is ismert ez a portmanteau: levoliberali).

Kétségtelenül mára kialakult egy jelentős, kapitalizmuskritikus vagy -ellenes szubkultúra. Az Egyesült Szerbiai Baloldal (Levi Samit Srbije) érdekes kezdeményezés, de nem látni, mire fogja vinni végül. A Borko Stefanović-féle Szerbiai Baloldal legutóbb 0,94% százalékot kapott, most bojkottál. Diplomatikusan szólva: nem patyolattiszta a múltjuk, és manapság is vannak bizarr megnyilvánulásaik. A kirakatbaloldali Szocialista Párt nem említésre méltó.

Érdekes kezdeményezés a Jovo Bakić-féle Szociáldemokrata Unió, amely egyelőre kezdeti fázisában van. Kiáll a munkások mellett. Szerintük a haladók és az ellenzék ugyanazon oligarchia részei, valódi ellenzékre van szükség. Hasonlóképpen vélekednek az Európai Unióról, mint a perifériánk központi vezérlésének alanyáról, és az „eurofanatizmus” helyett egy szociális Európa mellett teszik le a voksukat.

A vajdasági magyarság két útja

K. Á.: A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) 2014 óta támogatja a haladók által uralt kormányokat, s noha a megalapítása óta törekedett a jó kapcsolatokra a mindenkori magyarországi kormányokkal, a legszívélyesebb viszonya kétségkívül a Fidesz-KDNP kormánykoalícióval alakult ki: Orbán Viktor miniszterelnök, Áder János államfő vagy Kövér László házelnök évente többször is Szerbiába látogat, Szijjártó Péter külügyminisztert pedig már régi ismerősként üdvözlik a belgrádi szónoki emelvények, amelyekről szerb nyelven szól a tömeghez. A vajdasági magyarság két illiberális rezsim kötőszövetévé vált? Milyen lehetőségei vannak?

L. M.: A vajdasági magyarság előtt két út áll: vagy pragmatikusan együttműködik Orbán és Vučić rendszerével, és profitál belőle, vagy ultimátumszerű követeléseket fogalmaz meg, összefog a többi ellenzéki párttal, és az érdekérvényesítés terén semmit nem tud letenni az asztalra.

Az egyeduralkodó Vajdasági Magyar Szövetség kétségtelenül az előbbi úton halad. Majláth Roland egy nemrégi cikkében azt fejtegette, hogy az Orbán-rendszernek sok mindent köszönhet a VMSZ és a vajdasági magyarság: a kettős állampolgárságot (bár hozzátenném: ez nagyban hozzájárul a tömeges elvándorláshoz, és Magyarország többnyire csak tranzitállomás); a szerb-magyar viszonyok jobbítását; valamint az eszméletlenül sok pénzügyi támogatást (akár, lélegeztetőgép gyanánt, a Magyar Nemzeti Tanács számára, akár a Prosperitati Alapítványon keresztül).

Majláth a negatívumok között megemlíti, hogy az Orbán-rendszer hatására a vajdasági magyar politika is polarizáltabb lett, a média pedig egyöntetűbb, mindinkább pártvezérelt. Az utóbbit illetően nem értek egyet: a megosztottság és a média (pl. a Magyar Szó) kisajátítása jóval a NER előtt megkezdődött, illetve megvolt. Amivel viszont egyetértek:

budapesti hatásra a vajdasági magyar választók egy része jelentősen fanatizálódott. Korábban nem történhetett volna meg, hogy az egyetlen napilapunkban olyan cikk jelenik meg, amely a globalista-sorosista vajdasági magyar balliberálisokat ostorozza (akik amúgy nem nagyon léteznek, ez fantazmagória).

Van új a nap alatt. Megjegyzem, egykoron, az 1990-es években éppen a Soros Alapítvány mentette meg a csődtől a Magyar Szót (is). Abszurd dolgok ezek.

A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) óriásplakátja Szabadkán 2020. június 14-én. Szerbiában június 21-én háromszintû – köztársasági-, tartományi- és helyi szintû – választásokat tartanak. MTI/Molnár Edvárd

K. Á.: Pásztor Bálint személyében 4 esztendő után ismét magyar polgármestere lehet Szabadkának. Az elmúlt esztendőkben több hír is érkezett arról, hogy a haladók és a VMSZ közt – legalábbis önkormányzati és tartományi szinten – súrlódások vannak. Mi jellemzi a két párt viszonyát?

L. M.: A VMSZ csak kevés kérdést illetően fogalmaz meg különvéleményt. Az egyik Vajdaság autonómiájának ügye, amit a Haladó Párt a legszívesebben teljesen elfelejtene. A VMSZ számára azonban ez nem olyan probléma, amely miatt konfrontálódna vele. Érdekes változás ez, mert volt korszak, amikor a Vajdaság önállósága és fejlettsége egyenesen az első számú kampányszlogenjük volt.

Láthattuk továbbá, hogy a VMSZ már a koronavírus-válság véget értekor sietett jelezni: a menekültkérdés ismét égető. Ez ügyben mintha olykor közelebb állnának a szerbiai szélsőjobboldal prioritásaihoz, mint a Haladó Párthoz. Egyébként azonban nagy az egyetértés (akár Koszovót illetően is), a VMSZ pedig előszeretettel és részben joggal említi meg, hogy miként profitál ő, illetve a magyar közösség a koalícióból.

Szabadkáról röviden: gyakran megesik, hogy mondjuk két párt egymásra borul helyi szinten, de köztársasági szinten nem. Ennek az ellenkezőjét látjuk most. Az a kérdés, mikor látja be a VMSZ, hogy valójában a Haladó Párt országos szinten még sötétebb is, mint szabadkai szinten – és mikor fog ezzel összhangban cselekedni. Izgalmas pillanat lesz. Ám attól tartok, ez igazából nem a puszta belátáson múlik, hanem stratégiai-taktikai kérdés a VMSZ számára.

Kivételes siker vagy rés a rendszeren?

K. Á.: 15 hónapig tartó ádáz harc után véget érni látszik a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet (IFDT) és a kormány közti küzdelem. A kormány új igazgatótanácsot nevezett ki, amelyből kikerült Zoran Avramović, a szélsőjobboldali Szerb Radikális Párt egykori magas rangú tisztviselője. Mi a siker titka?

L. M.: Mint mondtam: a Vučić-rendszer egyik alaptámasztéka a média. Azonban ez azt is jelenti, hogy éppen e téren a legsérülékenyebb. Az ügyünkkel sikerült elérnünk minden releváns szerbiai, ellenzéki média ingerküszöbét, a Vremetől az Insajderig, a NIN-től a Danasig és az N1-ig (hogy a nemzetközi visszhangokról ne is szóljak: a Le Monde-tól a Frankfurter Allgemene Zeitungig). Ezzel, a nemzetközi, a regionális és a szerbiai nyomásgyakorlással értük el a sikert – tizenöt hónapnyi küzdelem után.

Valaki azt mondta a minap: megmutatkozott, hogy Orbán a legrosszabb a régióban, nem más. Ezzel nem értek egyet. Nem „jobb” vagy „rosszabb” – ezek elhibázott kategóriák. A strukturális helyzetük más: Szerbia nem EU-tag, Vučić számára nagyon fontos, hogy a nyugati imázsa rendben legyen.

Tünetértékű, hogy a javunkat szolgáló kormányzati döntés után rögtön személyesen írt a legfontosabb aláíróknak (Chomskytól Fukuyamáig), hogy megnyugtassa őket, Szerbiában a tudománnyal és a demokráciával minden okés – noha a hatásköreit illetően amúgy semmi köze az ügyünkhöz. Nem tudok az elmúlt nyolc évben olyan szerbiai állami intézményről, amely ilyen fenyegetettség esetén győzelmet aratott volna a Vučić-rendszerrel szemben.

De ne kiabáljuk el: az igazgatónk megválasztása csak ezután következik, várjuk ki a végét. Teofil Pančić joggal vetette fel, hogy ez talán csak egy kivételes siker, a szerbiai politikai szisztémán nem ütöttünk lényegi rést. Lehet. Ráadásul azzal, hogy Vučić személyesen lépett közbe (és, mint hallottuk, személyesen telefonálgatott az igazgatóbizottságunk jelöltjeinek), azt mondhatja, lám, én, a kegyes nagyúr nagyvonalúan megmentettem az Intézetet, legyetek hálásak, csodáljatok. A józan elemzés majd csak ezután következik. Majd ha Minerva baglya megkezdi röptét.

Kiemelt kép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher