Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Orbán apánk

Orbán magát – ahogy egyébként Putyin is – a nyugat-európai dekadenciával szembeszegülő szabadságharcosnak igyekszik beállítani, ellenfelei azonban, akik a „Nyugatban” inkább szolgaian követendő mintákat vélnek felfedezni, csupán a köpcös, vidéki, primitív zsarnokot szeretnék látni benne. De Orbán valódi karakterét ezek az eurofetisiszta karikatúrák sem találják el.

Néha úgy tűnik, lehetne úgy is érvelni, hogy Orbán mint a „brüsszeliták” „csúf másikja” csak pofátlanul kimondja, amit azok is gondolnak, csak jobbnak látnak kulturáltan elleplezni. Pontosabban, Orbán nyíltan vállalja azt, amit azok elegánsan elfojtanak, de amire maguk is titokban vágynak, gondolnak, sőt amit titokban maguk is tesznek.

Mi fog történni az erdélyi, szlovákiai, ukrajnai és vajdasági magyar közösségekkel, ha 2022 áprilisában bukik a Fidesz? S ha csakugyan bukik, pontosan mi tűnik el? S mi történik, ha képes megtartani a hatalmát? Mi marad a magyar sajtóval és nyilvánossággal? Hogyan látják a határon túli magyarok a magyarországi választásokat?

Sorozatunknak sötét hátteret fest az ukrán-orosz konfliktus, az erdélyi Transindex szerkesztőségének felmondása és a szintén választásokra készülő Szerbiára is jelentős hatást gyakorló boszniai válság.

Tegyük fel, hogy Orbán nem szabadságharcos, nem is csak primitív zsarnok, hanem az EU elfojtott tudattalan Másikja: a kicsi, kövér és csúf uraság, a „vidéki rokon”, akit legszívesebben dagonyázó disznóként ábrázol a „felvilágosult nyugati” képzelet. Csakhogy ezzel saját elfojtott, egyszerre vágyott és gyűlölt énjét rajzolja meg. S bár kétségtelen, hogy Orbán szimbolikus birodalmai, amelyeknek hősies és bajnoki vezetőjeként szeretne gondolni magára („Kárpát-medence”, „fehér, keresztény Európa”, részben a „határokon átívelő nemzet”), egyelőre hagymázak, karikatúrák, amolyan imaginárius földrajzi projekciók, mégis a tény, hogy az orbáni politikai képzelet túlmegy az államhatárokon, hogy van valamifajta imperialista képzelőereje, egy kicsit azért elgondolkodtató.

Máris van két fogódzónk ehhez az egyszerre forradalmi és retrográd karakterhez: az Európa-tudatra jellemző konszenzuális elfojtások megszegése és a burkolt, illetve karikaturisztikus imperialista vágyfantáziák (a nemzet újrafölemelése, az EU-hoz képest alternatív birodalmi aspirációk stb.).

Azt mondhatjuk, hogy az orbáni stratégiának ezek a regionális pszichopatológiákat összegző vonásai, bár irreálisak, valamilyen értelemben mégiscsak reális igényekre válaszolnak, és föltehetően pontosan ezért működőképesek a mi szimbolikus univerzumunkban.

Az a kérdés így: hogyan lehet tehát valaki, egy teljhatalmú miniszterelnök, egyszerre disznó és szabadságharcos, méghozzá ugyanannak a társadalomnak a képzeletvilágában? Aki ebben az ellentétben pusztán (ön)kép és valóság, vagy propaganda és igazság ellentétét, meg nem felelését látja, szerintem elvéti a lényeget. A szabadságharcos disznó, az aljas hős olyasmi, ami nagyon is rezonálhat a kelet-európai népek rejtett politikai képzeletvilágával, amely valamiképpen mégiscsak leképezi a valóságos viszonyokat.

Hajdúhadház, 2022. február 26. A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök határszemlét tart Hajdúhadházon 2022. február 26-án.
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Köztudott, hogy még a forradalmaknak is létezik komikus verziójuk. Emlékezetes módon Marx azt állította az 1848-as forradalom kapcsán, hogy az csupán az 1789-es forradalom paródiája volt. Így kezdi Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című könyvét: „Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat.”

Az aljas hős, a disznó forradalmár, vagyis az ellenforradalmár, úgy tűnik, egyesíti magában ezt a két végletet: a tragédiát és a bohózatot. Jegyezzük meg azt is, hogy a Marx és Lassalle közti esztétikai vita tükrében az esztétikai és a politikai fogalmak összekapcsolódása nem csupán hasonlatszerű, hanem lényegi: tragikum csak ott lehetséges, s talán igazi komikum is, ahol a forradalomról van szó, bármi is legyen ennek kimenetele.

De a kérdés az, hogy mi teszi esztétikailag szükségszerűvé és mi ruházza fel történelmi példázat-szerűséggel ezt az alakzatot, ezt az egyszerre komikus és tragikus kelet-európai zsánerfigurát, az aljas hőst, a disznó forradalmárt, az ellenforradalmárt?

Miért lehet egyáltalán jogosult ez a szerep a mi politikai színpadunkon? Úgy gondolom, mindez forradalom és ellenforradalom különös kelet-európai dialektikájával is összefügghet.

Hogy értem ezt? Megmondom.

A legnagyobb punk, Lenin apánk a következőképpen tanít minket: forradalmi szituáció akkor van, ha az uralkodó osztály nem tud, az elnyomottak pedig nem akarnak többé a régi módon élni. Azaz az uralkodó osztály helyzetének fenntarthatósága gazdasági vagy politikai korlátba ütközik, s emiatt pozíciója sérülékennyé válik, miközben az elnyomottak rendelkeznek a helyzet kihasználásához szükséges tudással és a helyzetük megváltoztatására irányuló akarattal. Tiszta sor.

Mi mármost az ellenforradalmi szituáció? Erre Lukács György, aki hol punkot, hol heavy metalt, hol retró bluest nyom, adja meg a választ Nietzsche és a fasizmus című könyvének első lapjain: „A fasizmus az imperialista ökonómia szükségszerű terméke, mely az osztályharc bizonyos kiélesedése esetén fellép. Hogy Leninnek a forradalmi helyzetről tett meghatározását variáljuk: ha az elnyomó osztályok már nem tudnak a régi módszerekkel uralkodni, de az elnyomottak még nem képesek e viszonyokon döntően változtatni.” Az ellenforradalom tehát azt jelenti, hogy az uralkodó osztály hatalma fenntartása érdekében köznyelvien szólva „szintet lép”, mondhatni forradalmasítja az uralom eszközeit és módszereit abból a célból, hogy továbbra is megőrizhesse uralmát. No, ez is tiszta sor.

Jegyezzük meg még, mert fontos, hogy az ellenforradalmi szintlépés Lukács szerint az „imperialista ökonómia” szabályai szerint megy végbe.

Eszerint a fasizmus lényegéhez tartozik, hogy terjeszkedni, növekedni akar, és mivel nem áll rendelkezésre alulról jövő forradalmi energia, amely kiegyenlítené az asszimetriát, ezt nem tudja máshogy realizálni, mint az uralmi eszközök és célok forradalmasításával.

Az imperialista ökonómia tehát a hatalom oldalán túlhalmozódott tőkének a kiáradása a hatalom eddigi határain túlra. A hódítás, az imperializmus, az uralom eszközeinek brutalizálódása vagy éppen rettenetes kifinomultsága, a fasizálódás gazdasági kényszerré lesz, amennyiben az elnyomottak nem képesek, illetve nem akarnak forradalmi módon változtatni a hatalmi viszonyokon egy válságos gazdasági szituációban.

A terjeszkedéshez ugye tér kell. Magyarország geopolitikai pozíciója és súlya, a világgazdasági rendszerben elfoglalt alávetett helyzete azonban kizárja az imperialista politikát (a határon túliak politikai „gyarmatosítása” vagy a dél-európai országokbeli projektek ahhoz édeskevesek). Orbán grandiózus imperialista fantáziáit, a felhalmozott túlhatalmat és tőkét ezért kénytelen aprópénzre váltani, azaz a terjeszkedés gazdasági kényszerét nemzetének kicsinyes, ostoba, gonosz kirablásába, fölösleges és irracionális túlköltekezésbe, teljesen idióta hobbiprojektekbe, informális és korrupt szövetségekbe fektetni be.

Mivel csak önmagát zsákmányolhatja ki, csak önmagát gyarmatosíthatja.

Tragikomédiája az, hogy nem lehet még ellenforradalmi hős sem, nem lehet mondjuk egy Hitler, egyszerűen mert Magyarország kicsi és a kapitalista centrumnak („Nyugat”) alávetett hűbéri állam, melynek a globális erőviszonyok szerint még ellenforradalomra sincs joga és lehetősége, nem hogy forradalomra. Szabadsága a függés és alávetettség módjainak, a rajta uralkodó erőknek a megválasztására korlátozódik. De lehet, hogy még erre sem, legalábbis mindaddig, amíg a „fehér, keresztény Európa” fantazmagóriája mögött megbújó, a gyarmatos Európa iránti imperialista gyarmatirigység uralja úgy a jobboldali, mint az „ellenzéki” politikai képzeletvilágot.

Eközben potenciális politikai kihívói a magyarországi politikai mezőnyben csak annyit ígérhetnek, hogy esetleg nem lesz szembetűnő ellenforradalmi pszeudofasizálódás, de a szolgai, a hűbéresi pozíció és az ebből fakadó ősi magatartási mintázatok változatlanok maradnak.

Orbán esetleges bukásával kevesebbek leszünk egy álommal. Azzal az álommal, hogy a magyar nép az ő vezérletével ellenforradalmi hős lehet a népek harcában. Nem rajta múlik, hogy ez nem valósulhat meg. Orbán két birodalom, az euroatlanti tőkefasizmus és a putyini militáns-autoriter ellenhatalmi törekvések közti úgynevezett „hintapolitikája” a napokban azzal a nehézséggel néz szembe, hogy az előbbivel szembeni „szabadságharca” az utóbbi háborús törekvéseinek a kezére játszik, ami erkölcsileg és politikailag is vállalhatatlanná teheti.

Most látszik, hogy valódi alternatívája nincs: a körülmények kényszere mentén cselekszik, katonaruhában bohóckodva néz el a nagy büdös semmi felé az országhatáron, miközben egy tollvonással visszavonni kényszerül eddigi militáns menekültellenes politikáját, amelynek legutóbbi választási győzelmét köszönheti.
Ami azonban most zajlik, már nem pusztán bohózat. Sokan máris „új világrendről”, új geopolitikai szituációról beszélnek, ami abból állna, hogy a Szovjetunió megszűnése után kialakult egypólusú világrend (vagy talán inkább világkép) korszakának Európában is vége van. Putyin Ukrajna elleni háborúja talán ennek a geopolitikai átrendeződésnek a tünete.

Csak a másik opció mi lenne? Bár az úgynevezett „Nyugat” hegemóniája geopolitikai értelemben már nem az egyetlen opció, nekünk itt, Európa keleti felében, úgy tűnik, továbbra sincs más választási lehetőségünk. Legalábbis mindaddig, amíg nincs valódi alternatíva az akár „nyugati”, akár „keleti” imperializmusok ellenében.

Címlapkép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán