Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Combcsonttöréssel a betonon

Az alábbi történetben a helyszínt és az időpontot a szereplők személyazonosságának védelmében nem tüntettük fel. A szövegben foglaltakkal kapcsolatban az Országos Mentőszolgálatot is megkerestük, amennyiben reagálnak, álláspontjukkal kiegészítjük a cikket.

1. perc

Hétköznap kora délután, Budapest, forgalmas csomópont. Befut a busz, megindul a tömeg, de valami gond van. Idős hölgy a leszállás közben rosszul léphetett, és elesett. Rögtön látszik, hogy nagy a baj, nem tud felkelni. Legalább öten-hatan álljuk körül, tiszta Hősök tere. Ezek szerint még képesek vagyunk reflexből jót cselekedni.

Két férfi rögtön próbál segíteni neki feltápászkodni. Nem megy. A busz kiáll a forgalomból, a sofőr odajön megnézni, mi történt. Amikor látszik, hogy a sérült továbbra sem tud ráállni a lábára, arrébb emeljük. Leültetjük, félig lefektetjük Budapest egyik legnagyobb forgalmú, legkevésbé kellemes buszmegállója mellett a földre, jobb híján. Nincs pad, nincs itt semmi, csak a forgalom.

A nő nem egyedül van: a 10-12 éves unokája rémülten figyeli az eseményeket, sőt, magát okolja, sír. Van, aki a hideg aszfalton fekvő nagymamát igyekszik betakarni, mások a gyereket nyugtatgatják. Hamar egyértelművé válik, hogy mentőt kell hívni.

3. perc

Eleinte úgy tűnik, a mentőt intézi a sofőr. Biztos van tapasztalata. Aztán kiderül, hogy a 112-t hívogatta (mialatt ezt írom, épp felugrik egy FB-hirdetés, talán a tűzoltóktól, hogy ha baleset van, a 112-t kell hívni – na persze!). A sofőr az első diszpécseren sem jutott túl. Közben teltek a percek. „Hívta már valaki a mentőket?” „Igen, a sofőr.” „ Ja, jó”. Ja, mégsem.

8. perc

Hát akkor hívom a 104-et.

A mentőket nem egyszerű elérni, de végül felveszik. Bemutatkozom. A nevem/elérhetőségem nem érdekli őt (picit furcsa), annál inkább a baleset pontos helyszíne. Ok, jogos. Vázolom, hol vagyunk, melyik buszmegállóban, melyik oldalon. „Na, de mi a pontos cím? Utca és házszám.” Újrakezdem, a lényeg az, hogy melyik buszmegálló, nehogy a zsúfolt tér másik oldalán kössön ki a mentő.

Kicsit abszurdnak érzem, ahogy az utca-házszám információn pörgünk leginkább a diszpécserrel. Persze addigra már megnyugtattam, hogy nem, fejsérülés nem történt. Aztán hosszú másodpercek után közölte, hogy rendben, küld kocsit. Persze igazán az nyugtatna meg, ha kapnék valami visszaigazoló sms-t a hívásról, egy körülbelüli érkezéssel, de hát ez nem az a szektor, meg ahhoz persze fel kellett volna venni az adataimat.

20. perc

A kocsi negyedóra múlva még sehol. Elképesztően soknak tűnik, amikor egy feltételezhetően combcsonttörést szenvedő, 75 éves nagymama fekszik a hideg betonon. Mellette a szintén kétségbeesett unokája…

Az egyik férfi megunja, és újra felhívja a mentőket. Egy icipicit megnyugtató, hogy a diszpécser tudott a bejelentésről, minden más viszont kezd elég nyugtalanító lenni. Mi a pontos cím (utca, házszám?!), érdeklődik. Nincs meg? Vagy mégsem tudott a bejelentésről? Semmi konkrétumot nem mond, hol tart a kocsi, mikor ér ide. „Várjunk türelemmel, érkezik a kocsi.” Egyre rosszkedvűbben álldogálunk.

Mindenki kitart, mert egyre világosabbá válik, hogy még jó ideig nem lesz itt semmi, és nem hagyhatjuk magára a hölgyet.

Felhívom az anyósomat, később érek csak oda a gyerekért. A többiek is telefonálnak.

25. perc

Végre befut egy rokon, ez kicsit segít a kétségbeesett unokán, akit addig a sérült nagymama erőn felül próbált vigasztalni. Kissé ijesztő, hogy a sérült hölgy 25-30 perc után szemmel láthatóan elfáradt. Nyilván kiment az adrenalin is, de talán jót tett volna, ha eddigre már nem a koszos, hideg aszfalton van, félig fekvő pózban.
Egyre reménytelenebbnek tűnik a helyzet.

Közben sok minden megtörténik, ami errefelé az utcán megtörténhet, csak legyen ott kellő ideig az ember. Egy delíriumban imbolygó, magán a közelben könnyítő nő jön fenyegetőzve, mert ideges lett a telefonálás látványától. Nehogy hívjuk rá a rendőröket!

Vele is meg kell küzdenünk, egy magas srác nyugodt arccal, a testével védi a földön fekvő sérültet, mert a „támadó”, persze semmit sem érzékelve a szituációból, ott bóklászik és hadonászik abban a tudatban, hogy miatta hívunk rendőrt. Nem jutnak el hozzá a szavak, hogy nem róla van szó, és nem rendőrt, hanem mentőt.

Közben a buszsofőr a kötelezőn kívül (112) elég tehetetlen, kérdezem, nincs itt valami BKK-iroda, nem lehetne onnan pokrócot vagy valamit hozni? Teljesen hiábavaló, a sofőrnek megfejthetetlen kérdések.

Újabb telefon valakitől a mentőknek, semmi kézzelfogható eredmény, kis fenyegetőzés, hogy ha nem küldenek most már kocsit, akkor ez benne lesz a Tényekben (sokfélék vagyunk, sokféle médiát fogyasztunk).

40. perc

Mondjuk azért lett rendőr is: az egyik srác észrevesz néhány közelítő járőrt, leinti őket, vagy talán a delíriumos nő miatt tartanak eleve felénk. Odajönnek, igyekeznek segíteni.

Kérdezik, hogy mikor hívtam először a mentőket: 40 perce. Felveszik az adatokat, telefonálgatnak, hatóságilag beszélnek a mentősökkel, majd elmondják, hogy ne várjunk semmi jót, ez a késlekedés abszolút nem meglepő, sőt mindennapos. És fényt derítenek arra is, hogy a mentősök miért tudakolták a pontos címet. Hát azért, mert a diszpécser valószínűleg nem budapesti. De ez még hagyján – valószínűleg a mentő sem lesz az, ugyanis nincs elég mentőautó Budapesten. Ilyeneket hallani, de hogy tényleg nincs?!

És előkerülnek a rendőrök sztorijai, hogy nemrég például ugyanilyen utcai sérülthöz hívott egy kolléga mentőt, akkor 134 km-es távolságból érkezett a kocsi a fővárosba. Hát annak a sofőrje tényleg nem tudhatta, hogy hol áll meg az adott busz. Szóval, ne csodálkozzunk, egészen biztos vidékről jön majd a kocsi. Örüljünk, ha közeli megyéből. Ez így működik, csak nem beszélnek róla, mondja az egyik egyenruhás. Reméli, teszi hozzá, két hónap múlva már nem ez lesz. Hoppá.

Tovább telnek a percek, tényleg mindenki türelmes, emberséges, csak hát a mentő nem jön.

55. perc

Míg egyszer csak…. mégis! Izgatottan nézzük a szembe sávból a délutáni csúcsban villogó kocsit. Lassít, ez lesz az, ez biztos nekünk lassít! Sőt, indexel, át akar kanyarodni, most már biztos, hogy minket keres – juhhé!

De ez nem az a kocsi ám, amit mi hívtunk, hanem egy sérült beteggel siető mentő. Észrevették, hogy baj van, az egyik rendőrünk meg állítólag leintette – hát ezért állt meg nekünk. Talán ezt nem is szabad nekik – de, magyarázza a rendőr, tudja a mentős is, mint ahogy a rendőr is, hogy totális kapacitáshiány van. Ha ő nem áll le, akkor ki tudja, meddig kell várni.

Megvizsgálja – tudósítja a rendőrünk, de nem fogja elvinni, nem szabad neki, mivel van már egy sérült a kocsiban.

Tényleg megvizsgálják a hölgyet, vagy legalábbis kikérdezik.
Visszamennek a kocsihoz… valami történt, most már legalább látta egy mentős, de nem értjük, most tényleg ennyi, elmegy?

60. perc

Rövid tanakodás után, a harminc méterrel arrébb álló mentőautó mégis megindul lassan a járdán felénk. Felveszik a hölgyet. Hurrá! Az állásával játszik, jegyzi meg a rendőr, mint ahogy ő is, de hát ez van, mondja.

Előkerül a hordágy, nyílik a kocsi ajtaja, látjuk a már benne ülő sérültet. Biztos nagy öröm ez neki is. De intéződik a dolog.

Belegondolni is rossz, mi lett volna az idős nővel, ha kevésbé segítőkészek a köré verődött emberek. Az 5-6 járókelő, akik végigvárták a procedúrát, a rendőrök, a leintett mentős. Csak hát a rendszer, ha nem működik, akkor hiába a sok egyéni jószándék. Olyan ez, mint a visszautalt szja: egyénenként vehetünk belőle szép ruhát, nemes cselekedetként pénzszűkében lévő alapítványoknak továbbutalhatjuk a pénzt vagy félretehetünk belőle, hogy, ha baj van – mondjuk, egy súlyos csonttörés – akkor utána ne legyen probléma a magángyógytornász.

De a nagy ellátórendszereket sehogyan sem tudjuk egyénileg működtetni, a mentő egyre kevésbé fog jönni.

Hogy utána mi történt a hölggyel, azt nem tudom, de hát sok sztorit ismerünk órákig-félnapig tartó sürgősségis, traumatológiás várakozásokról. Drukkolok neki, mégiscsak 75 éves, combcsonttörés, a végére már valószínűleg jött mellé a felfázás is.

De drukkolok annak a mentőautónak is, amelyik valahonnan elindult, mondjuk 60 kilométernyire Budapesttől, és egyszer talán odaért a célponthoz, de már csak a hűlt helyünket találta, feltéve, hogy jó helyre ért ki. Utca, házszám?!

Az olvasói levélként közreadott szövegeket nem szerkesztjük, csupán lektoráljuk, és nagyrészt változatlan formában közöljük.

Kiemelt kép: MTI/Balogh Zoltán