Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nincs középen, és nem osztály, mi az?

Mi az „a középosztály”? Hogyan egyeztethető össze az osztályok polarizációjának marxi tézise a középosztályosodás folyamatával? Barbara és John Ehrenreich koncepciója a professzionális-menedzseri osztályról e problémára keresett megoldást. Észrevételeik a mai viszonyokra nézve is megvilágítóak.

A középosztály” eszménye és a tőke–munka-ellentét, amit elfed

„A középosztály” képzetével legalább két komoly gond van. Az egyik, hogy nincsen középen, a másik, hogy nem osztály. De legalább a többi stimmel! – mondhatnánk, csakhogy a többi sem stimmel: „A középosztály valójában egy osztályelmélet nélküli osztálykategória” – írta Egy demokrácia halála című könyvében Scheiring Gábor, majd így folytatta:

„A középosztályt egyének alkotják, akiket lakóhelyük, képzettségük és fogyasztási szokásaik kötnek össze. Középosztályról beszélni tehát azt jelenti, hogy lemondunk az osztályok létéről, amelyek a munkamegosztásban elfoglalt egyenlőtlen pozíciók alapján antagonisztikus viszonyokat takarnak.” (Scheiring 2019: 93.).

Ennek ellenére rengeteg szó esik „a középosztályról”. Talán a leggyakrabban használt kategória azok közül, amelyek a társadalom valamely konkrét szegmensét próbálják megjelölni. A közéleti-politikai diskurzusok középpontjában visszatérően ez áll: ismerős politikai jelszó és identitáskategória egyben.

Egyesek inkább a világra nyitott, liberális, illetve városi „középosztályért” lelkesednek, mások a nemzeti, keresztény, konzervatív, illetve polgári „középosztályt” kívánják megerősíteni vagy inkább újrateremteni.

A különbség ellenére az elképzelés magja ugyanaz. „A középosztályt” a nemzet gerincének, a piacgazdaság letéteményesének, a demokrácia stabilizáló ballasztjának szokás gondolni: józan, polgári középnek, mértékadó, tiszteletreméltó, független, önálló, becsületes, szabad és művelt emberek összességének.

Egy ideális társadalom széles és erős középső sávjaként képzelik el, amely életvezetésével, mentalitásával és munkaetikájával példaként állítható mindenki elé. A „polgári középosztályba” tartozás „jó életet” jelent, középosztálybelinek lenni annyit tesz, mint „jól élni” (Crăciun–Lipan 2020). Ez tehát egy mozgósító, újabb és újabb erőfeszítések megtételére sarkalló eszmény. Ha az emberek „jól akarnak élni”, akkor azt úgy képzelik el, ahogyan elképzeltetik velük: „középosztálybelivé” akarnak válni. A centrista, illetve polgári erők azt ígérik, hogy segítik és támogatják őket „felzárkózni” ehhez az ideálhoz.

Mára ez a polgári politika közös pillérévé vált. Valamivé, amit jobb lenne minél előbb elfelejteni (Antal 2020).

Ha célunk nem a politikai mozgósítás, hanem a valóságos társadalmi-gazdasági folyamatok megértése, akkor más fogalmakkal kell e folyamatok felé fordulnunk. Ez esetben nem „a középosztály” eszményéből kell kiindulnunk, és nem ehhez kell hozzámérnünk a valóságot, hanem – megfordítva – a valóságos folyamatok megragadását kell célul tűznünk annak érdekében, hogy ezek felől érthessük meg az e folyamatokból kisarjadó eszményeket (Gagyi 2018: 99–144.; Éber 2020: 142–158.).

Ez esetben

a kérdés az, hogyan értelmezhetjük mindazok osztályhelyzeteit, akik a tőkések és a bérmunkások osztályhelyzetei között helyezkednek el? Mit tudunk a tőke–munka-ellentét köré szerveződő osztályszerkezetben valóban köztes-közvetítő pozícióban lévőkről?

A válasz megfogalmazásában nagy segítséget nyújt Barbara és John Ehrenreich 1977-ben két részben megjelent tanulmánya. Az első rész a professzionális-menedzseri osztály kialakulását és sajátos helyzetét mutatja be, a második pedig ennek az új baloldallal kialakult ambivalens viszonyáról szól a hatvanas-hetvenes évekbeli Egyesült Államokban (Ehrenreich–Ehrenreich 1977a, 1977b). E kétrészes tanulmány első része már meg is jelent magyarul az Eszmélet folyóirat hasábjain, a második része az Eszmélet nyári számában várható (Ehrenreich–Ehrenreich [1977] 2020, [1977] 2021).

Az alábbiakban két téma rövid tárgyalására szorítkozom. Hogyan kívánta feloldani Ehrenreichék elemzése az osztályszerkezet átalakulásának egyik feszítő ellentmondását? Mit világít meg mindez számunkra a honi társadalmi viszonyokból?

Osztálypolarizáció vagy középosztályosodás?

Barbara és John Ehrenreich elemzésének célja az volt, hogy feloldják a marxi hagyomány előrejelzése és a valóságos folyamatok között feszülő ellentmondások egyikét.

E paradoxon abból fakadt, hogy Marx diagnózisából következően a centrumkapitalista társadalmak osztályszerkezetében egy másik folyamatnak kellett volna lezajlania (az osztálypolarizációnak), mint ami ténylegesen végbement (a köztes helyzetek bővülése).

Marx elemzése szerint a kapitalizmus fokozza az osztályok polarizációját, vagyis a tőke–munka-ellentét mentén mindinkább el fog válni és el fog távolodni egymástól tőke és bérmunka pólusa.

E diagnózisból az osztályszerkezet polarizálódásának prognózisa, valamint az a további előrejelzés következett, amely szerint a tizenkilencedik és huszadik században a köztes helyzetben lévők meggyengülése és fokozatos eltűnésük várható (nagyrészt proletarizálódásuk, kisebb részt burzsoává válásuk). Ezzel szemben a kapitalizmus legfejlettebb térségeiben, a centrumországokban a huszadik század második harmadától kezdődően, különösen pedig a második világháború után a köztes és közvetítő osztályhelyzetben lévők számának bővülése következett be.

Ez az egyik fő érv, amire hivatkozva a polgári politika és a polgári társadalomtudományok képviselői rendre kijelentik: Marx tévedett, előrejelzését megcáfolta a történelem, a marxizmus megbukott, béke poraira, fedje el végre a jótékony feledés televénye!

Kétségtelen, hogy e probléma komoly intellektuális és politikai kihívás elé állította a huszadik századi marxistákat. Egyrészt meg kellett magyarázniuk, hogy miért nem az következett be, aminek a marxi elemzés alapján „meg kellett volna történnie”. Másrészt ki kellett dolgozniuk egy új diagnózist. Harmadrészt választ kellett adniuk a kérdésre: mi a teendő politikailag e megváltozott politikai helyzetben?

Ami a történeti magyarázatot és a diagnózist illeti, elvben több lehetőség is adódott. Első lehetséges megoldásként kínálkozott rögtön a paradoxon tagadása.

Eszerint Marx előrejelzését egyáltalán nem cáfolták a történtek, az osztálypolarizáció tézise továbbra is megállja a helyét, szó sincs középosztályosodásról. Mindösszesen annyi történt, hogy az osztálypolarizáció kibővítette a munkásosztályt, létrehozott egy új munkásságot, javarészt képzett, bürokratikus intézményekben foglalkoztatott, magán- vagy köztisztviselői pozícióban dolgozó alkalmazottakból (vö. Mallet 1975).

E szerint a tőke–munka-viszonyban köztes és közvetítő pozícióban lévők voltaképpen szintén bérmunkások: ők képezik az új munkásosztályt, a munkásság új rétegét-rétegeit. A polgári politika ugyan elhiteti ezekkel az új munkásokkal, hogy a középosztályhoz tartoznak, ez azonban semmi más, mint tévedés, azaz hamis tudat a javából.

Egy másik álláspont elismerte az ellentmondást: e szerint valóban megfigyelhető valamiféle középosztályszerűség, ez pedig valóban ellentétben áll az osztálypolarizáció tézisével, így tehát ez esetben valóban fel kell oldani a paradoxont, és egy új magyarázattal kell előállni. A megoldást itt a kispolgárság vagy kisburzsoázia koncepciójának újrafelhasználása kínálta (vö. Poulantzas [1973] 2008, [1974] 1975).

Eszerint a régi, tulajdonos kisburzsoázia – a kiskereskedők, kisiparosok, kisvállalkozók, farmerek és önállók – mellett megerősödött egy új kispolgárság is, amely jellemzően immár alkalmazott, túlnyomórészt képzett, fehérgalléros tisztviselőkből áll.

Új, megváltozott formában lépnek tehát elő egy régről jól ismert társadalmi alakulat figurái: jóllehet e kisburzsoák egzisztenciája már nem a kistulajdonon nyugszik, hanem köz- és magántisztviselőként, alkalmazottként keresik a kenyerüket, politikailag azonban ugyanúgy viselkednek, mint a régi kispolgárok – szól az érvelés.

E felfogással volt rokon a harmadik álláspont is, amely e feldúsuló és kibővülő helyzetekben új középosztály(oka)t látott (vö. Mills 1951, [1951] 1970). Ez esetben azonban az osztályelemzés hiányzott, különösen a marxi hagyomány kizsákmányolásra összpontosító viszonyalapú (relacionális) osztályszerkezet-elemzése.

Ez az értelmezés ugyanis elmulasztotta a társadalmi viszonyokat a termelési viszonyok dinamikájából, a tőke–munka-antagonizmusból levezetni. Így noha osztályokról beszélt (hiszen látszólag a középosztály estében is az osztályelemzés egy kategóriájáról van szó), ezt legfeljebb fokozati (graduális) értelemben tette (vö. Wright 1979: 5–8.).

Nem világos ugyanis, hogy e magyarázat szerint ez az új középosztály hogyan illeszkedik a kizsákmányoló termelési viszonyokba, hol foglal helyet a tőke–munka-ellentéten belül, milyen módon viszonyul a tőkés, illetve a munkásosztályokhoz. A „középosztály” e felfogása éppen elfedi a tőke–munka-antagonizmust, egy valóságos osztályt láttat ott, ahol relacionális értelemben nem jött létre ilyesmi, mindezt ráadásul „középre” helyezi, holott ténylegesen az így jelzett társadalomszerkezeti pozíciók nem középen vannak (hanem inkább köztes, illetve közvetítő helyzetben tőke és bérmunka pólusa között).

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

A professzionális-menedzseri osztály, vagyis a PMO

John és Barbara Ehrenreich 1977-en megjelent elemzésükben mindhárom álláspontot és magyarázatot elégtelennek tartották. Elismerték, hogy a marxi előrejelzés annyiban valóban nem vált valóra, hogy a tőke és a bérmunka között új helyzetek jelentek meg és bővültek ki. E helyzeteket azonban következetesen osztályterminusokban kívánták értelmezni:

„A professzionális-menedzseri osztályt [a PMO-t] olyan fizetésért dolgozó szellemi munkások összességeként határozzuk meg, akik nem rendelkeznek termelőeszközökkel, és akiknek fő feladatkörük a társadalmi munkamegosztásban nagy vonalakban úgy írható le, hogy a kapitalista kultúrát és a kapitalista osztályviszonyokat termelik újra.”

A PMO Ehrenreichék szerint egyaránt elkülönül a tőkésosztálytól vagy burzsoáziától (felül) és a munkásosztálytól vagy proletariátustól (alul). Elkülönülése sajátos osztályként viszonyalapú (relacionális) értelemben, osztályszerkezetileg értendő. Vagyis az élet termelésének és újratermelésének viszonyrendszerében elfoglalt osztályhelyzetük különbözik, nem pedig arról van szó, hogy jövedelmeik, életkörülményeik, vagy más, fokozati (graduális) különbségek tekintetében különülnének el egymástól (Wright 1979: 5–8.). Ez utóbbi szempontból sokszor sem egyértelmű elkülönülésről nincs szó, sem éles határvonal nem vonható az egyes osztályok között.

A PMO elkülönülése tehát strukturális jellegű – és mint ilyen, történeti magyarázatot igényel. Mindezt a szerzőpáros is tudja, igyekeznek ennek megfelelően felvázolni azt a történeti mozgást, amelynek eredményeként a PMO önálló érdekekkel bíró, sajátos osztállyá formálódott az Egyesült Államok tizenkilencedik és huszadik századi történelme során. Hangsúlyozzák: sajátos helyzete és érdekei nemcsak a tőkésosztállyal fordítják szembe, hanem a munkásosztállyal is. Márpedig talán éppen ez a szerzőpáros legfontosabb és legelgondolkodtatóbb állítása. Érdemes ezért szó szerint is idézni őket:

„A PMO és a munkásosztály közötti viszony […] objektíve ellentétes. A két osztály feladatkörei és érdekei nem pusztán különböznek, hanem kölcsönösen ellentmondásosak. Való igaz: mindkét osztály arra kényszerül, hogy eladja munkaerejét a tőkés osztálynak; mindkettőre egyaránt szükség van a kapitalizmus termelőfolyamatában; és ellentétes viszonyon osztoznak a tőkés osztállyal szemben. […]

E közös vonások azonban nem terelhetik el a figyelmünket arról a tényről, hogy a professzionális-menedzseri munkások csak annak köszönhetően vannak tömeges csoportosulásként jelen a monopolkapitalista társadalomban, hogy az eredetileg a munkásosztályhoz tartozó készségeket és kultúrát kisajátították és elvonták tőlük.”

Barbara és John Ehrenreich tehát olyan módon oldotta fel az ellentmondást az osztálypolarizációra vonatkozó marxi előrejelzés és a valóságos középosztályosodás között, hogy megmutatta: egyszerre igaz az egymásnak ellentmondani látszó két állítás. Egyszerre állja meg a helyét a tőke–munka-ellentét és a kizsákmányolás okozta osztálypolarizáció tézise a termelőeszköz-tulajdon tekintetében, és az a tézis is, ami szerint a tőke–munka-viszonyban számos újfajta köztes-közvetítő helyzet jelent meg, bővült ki és terjedt el, vagyis valamiféle középosztályosodás is végbe ment.

Egyfelől, ami a tulajdont illeti, való igaz, hogy a tulajdonos kisburzsoázia (a kisvállalkozók, kisiparosok, kiskereskedők, családi farmjukon gazdálkodó mezőgazdasági kistermelők átfogó kispolgári osztálya) arányaiban visszaszorult (Mills 1951, [1951] 1970), a helyüket pedig nagyrészt érdemi termelőeszköz-tulajdonnal nem rendelkező alkalmazottak vették át (szakértelmiségiek, menedzserek, szakértők, tisztviselők, bürokraták), vagyis az egykori tulajdonosok helyén nagyrészt képzett tulajdonnélkülieket találunk. A tőkefelhalmozással párhuzamosan tehát a tőketulajdon koncentrációjának folyamata is megfigyelhető – az osztálypolarizáció marxi tézise ennyiben megállja a helyét.

Másfelől viszont az is igaz, hogy a kibővülő államapparátusok a maga köztisztviselőivel és közalkalmazottjaival, a magánvállalatok pedig a maguk kibővülő irodai-adminisztratív szervezeteivel mind több magántisztviselőt és alkalmazottat foglalkoztatnak, akik valóban eltérő feladatokat látnak el a tőkés viszonyok és kultúra (újra)termelésében, mint az értéktöbbletet közvetlenül megtermelő bérmunkások. Vagyis a magán és közhivatalok bürokratikus szervezeteinek, illetve személyzetének kibővülése miatt a középosztályosodás tézise is megállja a helyét a második világháború utáni Egyesült Államokban.

Hogyan értelmezzük a PMO-t a kelet-közép-európai félperiférián?

A hatvanas-hetvenes évek centrumkapitalizmusának tapasztalatai természetesen több ok miatt is különböznek a mai magyarországi viszonyoktól. Mind közül a történeti és a térbeli különbségek a legkézenfekvőbbek: a hatvanas-hetvenes években az Egyesült Államok a második világháború utáni globális, rendszerszintű tőkefelhalmozási ciklusának hegemónja volt. A hetvenes évek válsága – 1973-tól az olajválság, majd a stagflációs válság – azonban már kibontakozóban volt.

A megdrágult energiahordozó már a felszínre hozta a tőke jövedelmezőségének súlyosbodó krízisét; a fordi termelésszervezés ellentmondásai mind nyilvánvalóbbá váltak; a reálgazdaság profitabilitási problémái már sejtették, hogy a megtérülést kereső tőke egyik menekülőútja az árutermelés és csere fokozása helyett a pénzügyi szféra deregulációja, a financializáció lehet; mindazonáltal még nem köszöntött be a Ronald Reagan nevéhez kötődő fordulat, nem indult még meg az ipari kapacitások leépítése és áthelyezése olcsóbb bérköltségű (fél)perifériás térségekbe; nem voltak még érzékelhetőek a legnagyobb támadások a bérmunkások szerveződései és érdekvédelmi szervezeteik (a szakszervezetek) ellen; nem történt még meg az észak-amerikai székhelyű transznacionális nagyvállaltok áttörése, ami fokozottabban a külső piacok meghódítása felé terelte az e cégekbe és pénzügyi közvetítőintézményekbe szervezett centrumtőkét. Utólag persze pontosan látható, hogy ez történt (vö. Ehrenreich–Ehrenreich 2011, 2013).

A jelen kelet-közép-európai félperifériája ugyanúgy a részét képezi a globális kapitalizmusnak, ugyanúgy a kapitalista világrendszer dinamikájának terméke, mint a centrumhelyzetű Észak-Amerika. Mégis, annak egy egészen másik pontján (más történeti és térbeli pozíciójában) található és így itt némileg eltérő történeti-társadalmi formák alakulnak ki. A fő különbség, hogy a tőkefelhalmozás Egyesült Államokhoz fogható mértéke ismeretlen e régióban.

A tőkefelhalmozás centrumokhoz fogható mértéke ismeretlen a globális perifériákon és félperifériákon; az volt és az is maradt az egykori államszocialista Kelet-Közép-Európában is (Arrighi [1990] 2014; Arrighi–Hopkins– Wallerstein [1983] 2016). Ebben azonban semmilyen kelet-európai „sajátosság” nincsen. Ez nem térségünk esszenciális sajátossága.

A tőkés világrendszer centrum–periféria-tagoltsága egyazon érem (a globális munkamegosztás) két oldala, amelyben történetileg Kelet- és Közép-Európának a (fél)perifériás helyzet jutott osztályrészül. Az e térségben megtermelt értéktöbblet jelentős része történetileg nem a helyi tőkefelhalmozást táplálja, az itt realizált profit egy része nem az itt élők életkörülményeinek és életesélyeinek javítását finanszírozza. A tőkés világrendszer centrum–periféria-szerkezete lényegében ezt az egyenlőtlen fejlődést jelöli meg (Arrighi [1990] 2014).

Ahol kisebb a tőkefelhalmozás mértéke, és ahol ebből adódóan a tőkés vállalatok kevesebb fehérgalléros magántisztviselőt (szakértőt, szakértelmiségit és menedzsert) alkalmaznak, ott nagy eséllyel a professzionális-menedzseri osztály is szűkebb, gyengébb és kisebb számú lesz. (Nem beszélve arról, hogy bérjövedelmeik is alacsonyabbak lesznek a centrumokban található PMO-étól.) Ilyen helyzetben a helyi PMO fő foglalkoztatója a helyi állam, amely főképpen fehérgalléros köztisztviselői és közalkalmazotti pozíciókat tud kínálni. A közszféra fizetései a magánszféra béreinél is alacsonyabbak, a PMO állami alkalmazotti csoportjainak autonómiája is jóval korlátozottabb.

A középosztály” mint politikai csali

E helyi PMO – a hatvanas-hetvenes évek Egyesült Államokbeli változatához képest – tehát szűkebb, gyengébb, arányait tekintve kisebb, egzisztenciáját tekintve sérülékenyebb, autonómiájában korlátozottabb, a helyi hatalmaknak jobban kitett, kedvezőtlenebb életkörülmények közt, alacsonyabb bérrel és fizetéssel jutalmazott. E hátránya ráadásul évszázados, emiatt pedig az „elmaradottság” tapasztalata és a „felzárkózás” akarása egyaránt komoly történeti gyökerekkel és mozgalomszerveződési mintákkal rendelkezik.

E helyi PMO ugyanis régtől fogva a centrumbéli PMO-hoz méri magát, ezért aztán sokkal többre is vágyik. Meggyőződése, hogy ennél sokkal többet érdemel. Állandósult frusztrációja éppen abból fakad, hogy az ő szolgálataiért cserébe „Nyugaton” sokkal jobb élet jár. Ezért aztán állandósult motorjává válik „a Nyugathoz” való felzárkózás mozgalmi-politikai kezdeményezéseinek (Gagyi 2018). Osztályérdekeit visszatérően a haza, a nemzet, a magyarság, az ország, a társadalom és a gazdaság közös érdekeként fogalmazza meg: mindenki felzárkózását követeli és ígéri, hogy önmaga felzárkóztatásához elegendő felhajtóerőt teremthessen.

„A középosztály” mozgósító eszménye általuk van és elsősorban nekik szól. Ők termelik, ők ápolják és mindenekelőtt ők is fogyasztják. A helyi PMO az eszmény forrása és elsődleges címzettje is. Ugyanakkor, mint minden ideológia, rendeltetése szerint másokat is bűvkörébe von. „A középosztály” jelszava mindenki számára vonzó, aki szeretne „jól élni”. A jólét és a szabadság, a józan polgári életvitel vágyterébe invitál. Erőfeszítésekre sarkall, hiszen egy jobb élet reményében valóban megéri küzdeni.

Hogy aztán ez a jobb élet majd mégsem lehet mindenkié? Hogy mégsem emel majd meg mindenkit, miközben mindenki erőfeszítését bevonja a kevesek megemelésébe? Hogy valójában ez csak egy eszmény, egy illuzórikus ígéret, ami közben valóságos társadalmi helyzetek leírásának álcázza önmagát?

„A középosztály” a centrum polgári életkörülményeire áhítozó helyi PMO álma. Éppúgy politikai termék, mint a „polgári Magyarország” jelszava volt. Politikai csali – kéretik ekként is kezelni.

Irodalom

Antal Attila (2020): A középosztály mint hazugság. Mérce, 2020. augusztus 23.

Arrighi, Giovanni ([1990] 2014): A fejlődés illúziója: A félperiféria koncepciójának megújítása. (Ford.: Éber Márk Áron.) Eszmélet, 26 (103): 159–192.

Arrighi, Giovanni – Hopkins, Terence K. – Wallerstein, Immanuel ([1983] 2016): Osztály és rend a világrendszer-elemzés perspektívájából. (Ford.: Éber Márk Áron.) Eszmélet, 28 (112): 165–184.

Crăciun, Magdalena – Lipan, Ștefan (2020): Introduction: The Middle Class in Post-Socialist Europe: Ethnographies of Its „Good Life”. East European Politics and Societies and Cultures, 34 (2): 423–440.

Éber Márk Áron (2020): A csepp: A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete. Budapest: Napvilág Kiadó.

Ehrenreich, Barbara – Ehrenreich, John (1977a): The Professional-Managerial Class. Radical America, 11 (2): 7–31.

Ehrenreich, Barbara – Ehrenreich, John (1977b): The New Left: A Case Study in Professional-Managerial Class Radicalism. Radical America, 11 (3): 7–22.

Ehrenreich, Barbara – Ehrenreich, John ([1977] 2020): A professzionális-menedzseri osztály. (Ford.: Éber Márk Áron.) Eszmélet, 32 (127–128): 249–264.

Ehrenreich, Barbara – Ehrenreich, John ([1977] 2021): Az újbaloldal: Esettanulmány a professzionális-menedzseri osztály radikalizmusáról. (Ford.: Éber Márk Áron.) Eszmélet, 33 (130), megjelenés előtt.

Ehrenreich, Barbara – Ehrenreich, John (2011): The Making of the American 99%: And the Collapse of the Middle Class. The Nation, 2011. december 14.

Ehrenreich, Barbara – Ehrenreich, John (2013): Death of a Yuppie Dream: The Rise and Fall of the Professional Managerial Class. New York: Rosa Luxemburg Stiftung.

Gagyi Ágnes (2018): A válság politikái: Új kelet-közép-európai mozgalmak globális perspektívában. Budapest: Napvilág Kiadó. (Recenziónk róla elérhető innen.)

Mallet, Serge (1975): Essays on the New Working Class. (Ford.: Howard, Dick.) St. Louis: Telos Press.

Mills, C. Wright (1951): White Collar: The American Middle Classes. New York–Oxford: Oxford University Press.

Mills, C. Wright ([1951] 1970): A fehérgallérosok. In uő.: Hatalom, politika, technokraták: Válogatás C. Wright Mills műveiből. (Ford.: Kemény István.) Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 113–256.

Poulantzas, Nicos ([1973] 2008): On Social Classes. In Martin, James (ed.): The Poulantzas Reader: Marxism, Law and the State. London–New York: Verso, 186–219.

Poulantzas, Nicos ([1974] 1975): Classes in Contemporary Capitalism. (Ford: Fernbach, David.) London: New Left Books.

Scheiring Gábor (2019): Egy demokrácia halála: Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. Budapest: Napvilág Kiadó.

Wright, Erik Olin (1979): Class Structure and Income Determination. London–New York, Academic Press.

 

Ez az írás rövidített és szerkesztett változata az alábbinak: Hogyan értelmezzük a tőkések és a bérmunkások között elhelyezkedők osztályhelyzeteit? Barbara és John Ehrenreich koncepciója a professzionális-menedzseri osztályról. Eszmélet folyóirat, 2020. 32. évfolyam, 127–128. lapszám, 234–248. oldal. Elérhető innen.

 

Kiemelt kép: Marc Barrot / Flickr.