Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A középosztály mint hazugság

Ha a baloldal nem lesz képes feladni kizárólag a középosztály védelmére alapozott politikáját, akkor még jó ideig velünk marad Orbán autoriter rendszere.

Önmagában persze nem a „középosztályi életformára” törekvő emberekkel van probléma, hanem azzal, hogy ha szemet hunyunk afelett, hogy a középosztályi életformához való görcsös ragaszkodás elsősorban a tőkés elitek üzleti érdeke és csakis mások kizsákmányolásával érhető el – ebben a tekintetben pedig nincs lényegi különbség Orbán és liberális ellenzéke között. A hazugságokkal való szembenézés azonban nem könnyű, mert 2010 előtt nem alakult ki olyan polgárság, amely a demokrácia motorja lett volna,

2010 után viszont létrejött egy olyan (felső)középosztály, amely az autoriter berendezkedés fő kedvezményezettje és így működtetője.

James Carville és Stan Greenberg 2012-ben publikált, It’s the Middle Class, Stupid! című könyve egyfajta amerikai hitvallás a középosztály védelmére és kampányszervezési útmutató is. Carville szerint nem jelent osztályharcos felfogást az, hogy a politika a középosztályi érdekeket képviseli a szupergazdagokkal szemben. Éppen az Obama-projekt teljes kudarca, a milliárdosok érdekeit képviselő Trump elborzasztó sikere és az amerikai „csendes többség” lázadása mutatta azt meg, hogy a középosztály amerikai álma nem más, mint a piac- és az uralkodó elit által vezérelt politikai projekt. Természetesen óriási a különbség, hogy az óvatoskodó demokraták és az agresszív republikánusok hogyan védik a középosztály érdekeit, de éppen a mostani amerikai elnökválasztási kampány bizonyította be ismét, hogy a politikai és gazdasági elitek számára húsbavágó kérdés a társadalmi centrum uralása, ugyanis a középosztály a legnagyobb fogyasztó – mind a nagypolitika, mind a kapitalizmus szempontjából. Ezzel magyarázható a Demokrata Pártban a Biden-Harris páros felülkerekedése, illetve azok kirekesztése (Bernie Sanders és támogatói), akik a középosztályon túlra, a társadalom legalsó szegmensei felé tekintettek.

A világszerte hajszolt középosztályi politikának azonban több ellentmondása, tragédiája is van. Egyrészt a globális középosztály, pontosabban a tőkés elitek azon politikája, hogy a középosztályosítás globálisan elérhetetlen vágyálmát kényszerítették rá az országokra tette tönkre ezt a bolygót. Az Európai Bizottság előrejelzése szerint 2030-ra 2 milliárd fővel, 5 milliárd fölé emelkedhet ugyan a globális középosztály (66%-a pedig Indiában és Kínában fog élni), de ez hihetetlen energia-, étel- és vízigénnyel fog párosulni.

A 21. század elején ideje kimondani: a Föld bele fog roppanni abba, ha tovább kergetjük a középosztályosodás fenntarthatatlan lázálmát.

Mindez korántsem jelenti azt, hogy az kellene, hogy legyen egy baloldali politika feladata, hogy megakadályozza az emberek felzárkózását, az esélyteremtést, a jobb életfeltételek elérését. Éppen ellenkezőleg, baloldaliként ki kell mondani azt a kellemetlen igazságot, hogy az eddig ismert, fogyasztásorientált és a globális elitek által diktált (hiszen a középosztályi fogyasztás ezen csoportok tőkeérdekét szolgálja) középosztály-politika hazug és fenntarthatatlan, másrészt egyszerre okozza az osztályönzésbe zárkózó középosztály, de mindenekelőtt az az alatti és tulajdonképpen a létükért küzdő társadalmi csoportok kizsákmányolását.

Recseg-ropog tehát a középosztályokra felépített álom, nem csak az USÁ-ban, hanem Európában is. S itt érkezünk el a legnagyobb ellentmondáshoz: ahogyan azt Huszár Ákos és Berger Viktor Az új középosztály? (Politikatudományi Szemle, 2020/2. szám) című cikkükben kimutatják, hogy megdőlni látszanak azok a feltételezések, amelyek szerint a széles és erős középosztály a társadalmi stabilitás és demokratizálódás záloga. Éppen a 2010 utáni magyar helyzet bizonyítja azt, hogy a megerősödő (felső)középosztály nem tartja fontosnak a demokratikus intézményi és szabályrendszer kikényszerítését, hanem ki tud egyezni és együtt tud működni az autoriter rendszerrel.

Úgy vélem, a helyzet ennél jóval súlyosabb, mivel a liberális demokráciák meggyengülésével és jórészt bukásával eljutottunk oda, hogy

a Trumphoz és Orbánhoz hasonló politikusok nyíltan vállalják, hogy az adott társadalom középrétegeinek gazdasági, kulturális életformája csakis autoriter eszközökkel, a piac és az állam együttes önkényével őrizhető meg.

Ennek a következménye az állami rasszizmus, a hatalmi eszközökkel feltüzelt menekült- és bevándorlóellenesség, a közszolgáltatások (főként az egészségügy és oktatás) piacosítása és a legszegényebbek szándékos kiszorítása.

Ebben a helyzetben kellene a baloldalnak új viszonyulást felépíteni a társadalmakba belekódolt, más tekintetben az említett fogyasztói okokból ráerőszakolt középosztályosításhoz. Ez pedig nem könnyű, mert a liberálisok nem hajlandók beismerni a középosztályi politika kudarcát és fenntarthatatlanságát, ugyanis akkor a kapitalizmushoz való viszonyukat is meg kellene változtatni. Ahogyan ezt Éber Márk Áron kimutatja kiváló, A csepp. A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete című könyvében (Napvilág Kiadó, 2020): a középosztályosodásra való hivatkozás nem más, mint a kapitalizmus egyik fő legitimációs pillére. Éber kifejti:

„A munkásosztály felbomlásáról és a középosztályosodásról, vagy ellenkezőleg: a munkásosztály elnyomorodásáról és megszerveződéséről folytatott vita közvetetten a tőkés magántulajdonon alapuló kapitalizmus meghaladhatóságáról illetve meghaladandóságáról folytatott vita is.” (144.)

A középosztályi státusz elérése, idealizálása olyan élethazugság, olyan hamis tudat, amely nyilvánvalóan azt a tényt kívánja elfedni, hogy a középosztályi lét elviselhetetlen terheket ró a középosztály alatti társadalmi csoportokra és magára a természeti környezetre – eközben pedig félelemmel béklyózza meg magát a középosztályt is, hiszen egy létért folyó harccá válik a saját életszínvonal fenntartása. A középosztály, mint torz mérce tehát nem szolgál másra, mint az uralkodó osztályok hegemóniájának biztosítására: „A középosztályról szóló beszéd elfedi a tőke és a munka antagonizmusát, és így az uralkodó és az alávetett osztályok közti ellentétet is.” (148.).

Vagyis a középosztály egyáltalán nem a társadalmi középről, hanem arról szól, hogy az uralkodó tőkésosztály „mitológiája” hogyan kívánja mindenkor pacifikálni és kizsákmányolni a társadalmakat. A liberális és a korszakunk autoriter jobboldali középosztály-koncepciói között az a fő különbség, hogy a liberálisok abban a hitben ringatták magukat, hogy demokratikus keretekkel korlátozhatják a globális kapitalizmus folyamatait, így a középosztályosodás említett árnyoldalait is (mindez gyakorlatilag megbukott), az autoriter populista vezérek számára mindez azonban már egyáltalán nem számít.

Közeledik a 2022-es választás és nagyjából az ismertetett keretek között vergődik a hazai politikai baloldal is, amely a rendszerváltás óta hozzáláncolta magát a középosztályi politikához, amit a liberálisok „polgárosodásnak”, a jobboldaliak pedig „nemzeti középosztálynak” neveznek. A tragikus pedig az, hogy 2010 előtt nem alakult ki olyan polgárság, amely a demokrácia motorja lett volna, 2010 után viszont létrejött egy olyan (felső)középosztály, amely az autoriter berendezkedés fő kedvezményezettje és így működtetője.

Amíg nem hozunk létre egy olyan baloldalt, amely el mer mozdulni a középosztályra alapozott politikától, addig nem lehet az Orbán-rendszert leváltani.

Ez azonban nem könnyű, különösen, ha fordítva ülünk a lovon. A 21 Kutatóközpont nemrégiben megállapította, hogy „… a magyar társadalom felső tizede döntően ellenzéki, onnan pedig lefele haladva folyamatosan csökken az ellenzék, és nő a kormány támogatottsága: a legkiszolgáltatottabbak között kiemelkedő a Fidesz népszerűsége.” Ebből sokan azt a következtetést vonták le (és amennyire látjuk, így fog felépülni a 2022-es ellenzéki kényszer-koalíció is), hogy az Orbán-rendszert csakis a (városi) középosztály maradékainak segítségével lehet leváltani. Ez azonban nem fog így menni! Egyrészt a középosztály, ha (meg)élni akar, egyre nagyobb kiegyezésre van kényszerítve a rendszerrel. Másrészt pedig ez azt vonja maga után, hogy hallatlanul növekedni fog a társadalmi és politikai nyomás az középosztály alsó, és az az alatti csoportokon. Mindez csakis egy fokozódó autoriter rendszerrel tartható fenn.

Ebben a helyzetben a baloldal célja és politikája nem lehet az, hogy gyűlöletet keltsen a legkiszolgáltatottabbak iránt, akiket maga a rendszer, illetve közvetetten a középosztályok is kizsákmányolnak, és akik az ebből fakadó élethelyzet elviselhetetlensége miatt válhattak az Orbán-rendszer biológiai játékszereivé. Azonban azt is el kell kerülni, hogy a gyűlölet a középosztály ellen forduljon, hiszen „a középosztályi lét elviselhetetlen könnyűsége” korántsem ezen rétegek hibája. Vagyis nem a középosztállyal, hanem magának a középosztálynak a koncepciójával (amely ökológiailag fenntarthatatlan, társadalmilag kizsákmányoló és rasszista osztályönzéshez vezet) kellene leszámolnia a baloldalnak.

Címlapkép: MTI/Mohai Balázs