Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

2015-2020: Ciprász elvtárstól Dr. Gődényig (2. rész)

A járványt megelőző öt év legmeghatározóbb eseményei a görög adósságválságra született baloldali válasz kapitulációra kényszerítése, és a menekültválság voltak, melynek nyomán a populista jobboldal tudott megerősödni. A becsületes választ, mely szerint a válság addig tart, ameddig a kiváltó okok – a fegyverexport és a fokozódó klímaváltozás – fennállnak, a globális és helyi eliteknek nem állt érdekükben meghallani. Noha a klímaválság 2019 meghatározó témája lett, a járvány most megmutatja, hogy az ökológiai katasztrófa nem kerülhető el, ha a zöld kapitalizmus illúzióját kergetjük. A rendszert kell szétvernünk, de hogyan? A kétrészes évértékelő második része. (Az első rész itt olvasható.)

2020

I. A járvány

A járvány közvetlen okairól biztosat nem tudunk. Könnyen lehetséges, hogy az éghajlatváltozás vagy a természetes élőhelyek beszűkülése vezetett ahhoz, hogy új, eddig ismeretlen betegség üthesse fel a fejét. Lehet, hogy mindez korábban bármikor is megtörténhetett volna. De az sem zárható ki, hogy egy laborból szabadult el a vírus.

Azt azonban szinte senki sem vitatta, hogy annak, hogy járvány világjárvánnyá szélesedett ilyen sokkolóan rövid alatt, annak elsősorban a globalizáció az oka, melynek gazdasági rendszerében az emberi tömegek és az áruk áramlása korábban sosem látott intenzitásúvá, sebességűvé és erejűvé vált. A csúcspontot 2020 februárjában érhette el, azóta azonban erre a szintre visszakapaszkodni nem tudott.

A járvány tehát vagy maga is az ökológiai válság következménye, vagy legalább része annak. Fő oka mindenképp azonos a környezeti válságéval: ez a globális kapitalista rendszer. Emellett az események rámutatnak arra, hogy az emberiség mobilitásának valószínűleg biológiai korlátja van: ekkora embertömegek ilyen távolságra történő, ekkora intenzitású mozgása során a világjárványok kirobbanása elkerülhetetlen. Pedig ezek az embertömegek az emberiségnek töredékét alkotják csupán.

Az első hullám idején a korlátozások súlyosan érintették a légiközlekedést, amelynek túlnyomó része leállt. A benzin fogyasztása is 25-40%-kal csökkent az európai országokban. A szigorú határellenőrzések miatt akadozni kezdett a távolsági kereskedelem, emiatt pedig ipari üzemek álltak le, de járványügyi intézkedések következtében is sok gyárat kellett bezárni ideiglenesen. A vendéglátó szektor összeomlott, a tőzsdék szintén, és – az élelmiszerek és gyógyszerek piacát kivéve – a lakossági fogyasztás is jelentősen csökkent. Néhány hét alatt kiderült, hogy a globális kapitalizmus megváltoztathatatlannak hitt rendszere mennyire sérülékeny valójában.

Ha a sok ezernyi kilométerre megnyúlt termékláncok megszakadnak, és az emberek csak azt vásárolják meg, amire valóban szükségük van, akkor a gazdaság összeomlik. Ennek következménye volt viszont az is, hogy a környezetszennyezés és a károsanyag kibocsátás is jelentősen csökkent. Soha, sehol semmilyen „zöld technológia”, nemzetközi egyezmény vagy a tudatos fogyasztást propagáló kampány, de ezek együtt sem vezettek olyan látványos eredményekhez e téren, mint a járvány első hullámának néhány hete.

A hatalmas, ház-és betonrengeteg fölött még sosem volt olyan tiszta az ég, mint a pánik és a félelem első heteiben.

A globalizáció és a járvány közti összefüggés feltárása a mainstream sajtóban is elkerülhetetlen volt, mert a globalizációval járó nemzetközi munkamegosztás korábban kialakult rendje a járvány kezelését is megnehezítette. Sokáig hiány volt például maszkokból, mert az csak néhány országban gyártották korábban. És kiderült az is, hogy a világon felhasznált gumikesztyűk 60%-a egyetlen országban, Malajziában készül.

A francia gazdasági miniszter azt nyilatkozta, hogy a jövőben ösztönözni kell, hogy a francia vállatok visszatelepítsék termelésüket az anyaországba. Az MSZP azt javasolta, hogy a magyar parlament hozzon létre egy bizottságot, mely azt vizsgálja, miképp lehetne az ország önellátóbb. Orbán Viktor a kezdeményezést konstruktívnak nevezte. De a bizottság azóta sem jött létre, a francia cégek sem kezdtek el hazatelepülni, és a termékláncok sem rövidültek meg, hiába szorgalmazták ezt többen a mainstreamhez tartozó közgazdászok közül is.

A járvány lecsillapultával az élet nagyjából visszazökkent a megszokott, (ab)normális rendjébe. Újraindult a légiközlekedés (az utazók fokozott ellenőrzése mellett), Nyugat-Európában a benzinfogyasztás visszakapaszkodott korábbi szintjére (Magyarországon kisebb volt a bezuhanás, viszont nyáron is a korábbi fogyasztási szint alatt maradtunk 10%-kal). Újra beindult a termelés az autógyárakban, és sok országban a kormány pénzügyi támogatást adott a fogyasztóknak új autók vásárlásához.

A gazdaság csökkenése rekordmértékű volt az év második negyedévében Európában mindenhol. A korábbi válságokból némileg tanulva a kormányok hatalmas méretű mentőcsomagokat állítottak össze, és irdatlan pénzmennyiséget injekcióztak a gazdaságba, hogy a cégek ne csődöljenek be, és a munkanélküliség ne duzzadjon kezelhetetlen méretűre. A mentőcsomagok finanszírozását mindenhol gigantikus hitelfelvételekkel, és kötvénykibocsátásokkal (tehát virtuális pénznyomtatási kampányokkal) oldották meg. Kivételeket csak Argentína és Bolívia jelent, ahol a gazdagokra kivetett vagyonadó a fő finanszírozási forrás a tervek szerint.

A mentőcsomagokkal sikerült megakadályozni, hogy a gazdasági válság elmélyüljön, és sikerült az időlegesen leálló szektorokat újra beindítani a nyár elejére. Mindennek ára azonban az elszálló költségvetési hiány és az eladósodás volt, melynek súlyos következményei lesznek a következő években.

A járvány első hullámának levonulása után a globalizáció problémája szinte azonnal lekerült a napirendről. Ennek egyik oka az volt, hogy hirtelen gyorsasággal és erővel, nekikeseredett dühvel újra berobbant a Kulturkampf, az identitáspolitikai háború – időnként már a virtuális térből kitörve, az USA-ban halálos áldozatokat is szedve.

A másik ok – amely valószínűleg összefügg az előzővel – az volt, hogy az elitek a történtekből azt a következtetést vonták le, hogy a gazdaságot nem szabad jelentős mértékben korlátozni járványügyi megfontolásokból, mert ez veszélyezteti a globalizált gazdaság működését. Azt pedig végül most sem vállalták, hogy megpróbálják legalább megreformálni, korlátozni a globalizációt és a globális kapitalista rendszert – holott ez már a mediterrán országok adósságválsága, a menekültválság és a klímaválság okán is indokolt lett volna.

A második hullám idején már sokáig halogatták a korlátozások bevezetését, melyek jóval kevésbé érintették a gazdaság működését (leszámítva a vendéglátóipart). Ennek másik oka az volt, hogy míg az első hullám idején az emberek elfogadták, támogatták, és betartották a korlátozásokat, addig ősszel már nem. A karantén hatása ugyanis nem csak a gazdaságra, hanem általában a társadalomra nézve is romboló hatású volt. Nőtt az öngyilkosságok, a családon belüli erőszak áldozatainak száma, az alkoholizmus, a depresszióban vagy más mentális betegségben szenvedők aránya. Tovább atomizálódott a társadalom, az emberi kapcsolatok jelentős része virtuális, tehát könnyebben ellenőrizhető és manipulálható formájára redukálódott.

Mindezen viszont nem segített az, hogy a második hullám korlátozásai kevésbé lettek szigorúak. Az ősszel bevezetett korlátozások csak a gazdaság számára jelentettek kisebb terhet, a nem gazdasági jellegű és (még) nem virtuális emberi kapcsolatok vonatkozásában nem. Felülről bevezetett intézkedésekkel jórészt a gazdasági funkcionalitásra és a virtualitásra redukálták tömegek életét. Ez azonban valójában nem hirtelen váltás, hanem egy amúgy is létező tendencia hirtelen felgyorsítása volt.

Lehet-e csodálkozni azon, hogy egyre inkább elterjedtek a vírusszkeptikus és oltásellenes nézetek?

II: Identitáspolitikai visszavágó

Alig csillapodott le a járvány első hulláma, szokatlan hevességgel lángolt fel a kultúrharc az USÁ-ban és Magyarországon is. A kiváltó mozzanat a BLM-mozgalom megjelenése volt, de felerősödött a feminizmus és az LMBTQ-mozgalom hangja, majd mindez részévé vált az elnökválasztási kampánynak, mely a jobboldal vereségével végződött egy „antifasiszta népfront” jellegű szövetséggel szemben, mely a radikális baloldaliaktól az identitáspolitikai mozgalmakon, az álbaloldalon és a liberálisokon keresztül a Nike-ig, a Coca-Coláig, a Facebook-ig stb. terjedt.

Magyarországon a Fidesz-kormány homofób kampányba kezdett, mely azonban néhány hónapon belül becsődölt, és nem elsősorban a Szájer-ügy miatt, hanem azért, mert a propagandagépezet ezúttal elvétette a célpontot. A menekültellenes kampányhoz hasonlóan itt is építhettek ugyan az előítéletekre, de a melegektől az emberek nem félnek, mert nem nincstelenek. A követeléseik teljesítése nem igényel pénzügyi áldozatot, és nem testesítik, idézik meg az emberek egzisztenciális félelmeit. Összeállt közben az antiorbánista szövetség is, mely a közvélemény-kutatások szerint megelőzte a Fideszt. Trump és Orbán kudarcaiban persze a romló gazdasági helyzetnek is jelentős szerepe van.

Az identitáspolitika eredendően jobboldali politikai stratégia. A jobboldal elsősorban mindig a helyi közösségekhez, az etnikumhoz, a nemzethez, a vallási közösségekkel való kapcsolatot kifejező identitások védelmére hivatkozott más nacionalizmusokkal és a baloldallal szemben is, amely szerintük anyagi érdekellentétek szerint osztja meg a társadalmat. Bár a baloldal szellemi-filozófiai kiindulópontját a tőke és a munka ellentéte jelenti, a politikai gyakorlatban ez még a 19. században a tőkésosztály és a munkásosztály ellentétére egyszerűsödött. Erre építve sokáig sikeresen fogalmaztak meg és juttattak kifejezésre egy osztálytudatot, egy munkásidentitást, mely egyfelől nemzetközi volt, másrészt konkrét munkahelyi közösségekben volt átélhető és megélhető. Miként azonban a görög válság és a menekültválság kapcsán már láthattuk, a radikális baloldal és az álbaloldal is elvesztette a munkásosztály támogatását. Ennek fő okai a globalizáció és a fogyasztói társadalom együttes hatásaiban keresendők. A 80-as években kezdődő globalizáció lényegi mozzanata az, hogy a tőke elszakad a területtől, a nagytőke függetlenné válik a territoriális alapon szerveződő államoktól és a helyi közösségektől is. A munkahelyi közösség szerepe és alkupozíciója leértékelődik, hiszen könnyen behelyettesíthetővé válik a globális terméklánc-hálózatokban. Az alacsonyabb bérekért viszont fogyasztóként határtalan árubőséggel és olcsó árakkal kompenzálja a munkásosztály tagjait a kapitalista rendszer – legalábbis a centrumországokban, ahol a megvásárolható áru jelentős része a volt gyarmatokra kiszervezett, éhbérért dolgoztató és brutálisan szennyező üzemekből származó importáru.

Sokak szerint, de a magyar jobboldali sajtó szerint mindenképp, a baloldali politikában mostanra a különböző kisebbségek váltak a „forradalmi szubjektummá”, akik a munkásosztály helyére léptek. Ez azonban eleve nem lehetséges, ugyanis a rasszizmus, a szexizmus és a homofóbia a tőke – munka viszonytól függetlenül is létezik, a kisebbségi identitásokat elsősorban nem ez formálja, még akkor sem, ha a bérmunka kizsákmányolása összefonódik a kirekesztéssel és a diszkriminációval.

Ezért törvényszerű, hogy ha egy politikai közösség az osztálypolitikát lecseréli progresszív identitáspolitikára, akkor elveszti antikapitalista/ kapatalizmuskritikus jellegét. Emellett akaratlanul is a globalizáció támogatója lesz, mert háttérbe szorítja a még területhez köthető identitásokat.

A fogalom egy általánosabb értelmében persze ezek a mozgalmak is tekinthetők baloldalinak, hisz egy-egy diszkriminált, elnyomott társadalmi csoport felszabadítása a céljuk. Ezek a célok jogosak és támogathatóak függetlenül attól, hogy ki mit gondol a tőke – munka viszonyról vagy a globális kapitalista rendszerről. A választott módszerek azonban erősen vitathatóak, a mozgalom szövetségeseinek kiválasztása pedig botrányosan opportunista. Egy volt rabszolgaság következményei ellen harcoló mozgalom hogyan fogadhatja el pl. a Nike támogatását, amely a jelenkori rabszolgatartásban érdekelt? Hogyan lehetséges, hogy azok, akik ledöntik II. Lipót király szobrát Brüsszelben, nem kérdezik meg: most mi történik Kongóban? Most nincs rabszolgamunka, amely a mi jólétünket szolgálja?

Az emancipációs harc egyik erősen vitatható eszköze a politikai korrektség folyamatos kiterjesztésére való törekvés. Általános közvélekedés, hogy ez a törekvés a 68-as francia posztstrukturalista (nyelv)filozófiában gyökerezik, hisz az felfedte azt, hogy maga a nyelvhasználat miként konstruálja meg a hagyományos identitásokat, melyeket így magától értetődővé tesz, és zavartalanul be tudja illeszteni az egyént például egy patriarchális rendszerbe. Teljesen érthető és jogos, ha pl. a feminista kritika ezekre a belátásokra (is) épít. De ne feledjük, hogy a 68-as filozófus-nemzedék szövegei épp a mindig lehetséges nyelvi kétértelműségekre, az iróniára játszanak rá, ill. feltárják az ideologikus cenzúra követelményeinek megfelelő tabusítás és törlés nyomait. Ezzel szemben a politikai korrektség lecsupaszítja a nyelvet, szavak, fogalmak, nyelvi fordulatok jelentését rögzíti, mikor negatív konnotációjukra redukálja őket. És persze töröl… nem véve tudomásul, hogy a törlés mindig nyomot hagy. A politikai korrektség tökéletes tagadása 68 szellemének, melynek szlogenje a Tilos tiltani! volt.

S ahogy a politikai korrektséget követelő progresszív identitáspolitika marxistának és 68-asnak, úgy liberálisnak sem nevezhető, hiszen a vélemény- és szólásszabadság az alapvető emberi jogok közé tartozik.

Ha elfogadjuk, hogy a szólásszabadságot korlátozni kell, akkor hivatásos cenzorokra és cenzorszervezetekre van szükség, melyek így a mai világunkban, információs társadalmunkban mérhetetlen hatalmat kaphatnak. Elvi szempontból másodlagos kérdés, hogy a munkát milyen mértékben végzik az emberek és milyen mértékben algoritmusok. Gyakorlati szempontból azonban lényeges, hogy a tech-óriások a mesterséges intelligencia segítségével valóban képesek is ilyen funkciókat ellátni. A cenzúra apparátusai pedig – mint minden szervezet – abban lesznek érdekeltek, hogy újabb és újabb cenzúrázandó tartalmat találjanak, hisz azzal tudják újra és újra legitimálni létezésüket, és egyben hatékonyan növelni saját hatalmukat, ha dolgoznak, ha mindig van munkájuk. Hasonlóan például a sztálinista terrorszervezetekhez, melyek eredetileg az osztályellenség/ fasiszták likvidálásával lettek megbízva, és néhány év múlva már a kommunista párt soraiban is felfedezték és megtalálták a terror célpontjait.

A cenzúra és a terror fogalmait persze nem szabad összekeverni, de a köztük lévő különbség csak fokozati, ha a működési logikájuk hasonló. Az altruista eszmények korlátlan totalizálása a morális rossz teljes kiirtásának igényéhez vezet, az elnyomással a rossz és/vagy az elnyomás ellenideológiájához, amely rendszerint az eredeti célokkal ellentétes eredményeket szül. Szinte szükségszerűen, mert az ideológiai-legitimitási kényszer öngerjesztő folyamattá változtatja a terrort és/vagy a cenzúrát. Ezt tapasztalhattuk a középkori inkvizíció és a sztálinista terror esetén is. Korlátlan a hatalma az Egyháznak, ám a Rossz mégsem tűnt el? Nyilván annak köszönhető ez, hogy az igaz keresztények soraiban továbbra is pogányok, boszorkányok eretnekek bújnak meg, netán a zsidók végeznek aknamunkát. A kommunista párt már korlátlan hatalommal rendelkezik, mégis rögös az út a kommunizmus paradicsoma felé? Mert még nem számoltunk le teljesen az osztályellenséggel, amely szabotál, mi több, az imperialista ügynökök beférkőztek a Párt soraiba is. Ennek az ideológiai-legitimitási szükségletnek csalhatatlan jele, hogy a terror egy része a teljes nyilvánosság előtt zajlik: az autodafén, a máglyán, a guillotine színpadán, koncepciós pereken, hasonlóan a köztéri szobordöntésekhez.

Durva túlzás ugyan ezeket is terrornak minősíteni, de az események logikája és funkcionalitása szinte azonos a felidézett, korábbi eseményekével. Míg a sztálinizmus esetén pl. a munkásosztály valódi felszabadításának hiányát részben elfedni, részben pedig magyarázni próbálták a koncepciós perek, addig ez esetben a feketék felemeléséről szóló, valódi, szociális program hiányát takarta el és próbálta kompenzálni a szobordöntő buzgalom.

Korábban többször is megtörtént már, hogy a feketékkel szembeni erőszak egy-egy kirívó esete után spontán tiltakozások robbantak ki, melyek aztán céltalan fosztogatásokba és zavargásokba torkolltak anélkül, hogy valódi célokat kitűző mozgalmak váltak volna belőlük. George Floyd meggyilkolása után az események eleinte hasonló módon alakultak, újdonságuk volt viszont, hogy a tiltakozó hullám nem halt el, hanem a szimbolikus politizálás egy erőszakosabb formáját öltötte. A mozgalom aktivistái ugyanis továbbra is napirenden akarták tartani a felvetett problémát, és szándékuk találkozott a Bident támogató médiumokéval, melyek a mozgalomban egy Trump politikája ellen fordítható ügyet láttak. Valódi, a feketék felemelését megcélzó programról azonban már nem lehetett szó, az előválasztások ugyanis már lezárultak. Sanders programja lehetett volna az, amely ezekre a problémákra valódi válaszokat kínál, ő azonban már elbukott, felvetései ekkor már nem találhattak utat a nyilvánosságba, a Bident támogató demokrata elit ezt el akarta kerülni. Ezért a mozgalomnak valamiképp más célpontokat kellett találni, hogy folytatódhasson, hogy létezését igazolni tudja a szélesebb közvélemény számára.

Az igazságtalanság és az elnyomás ellen természetesen küzdeni kell, de a szólásszabadság vörös vonalat kéne, hogy jelentsen. A konkrét elképzelések hiányát pedig nem szabadna szimbolikus politizálással helyettesíteni, máskülönben az elvhű radikalizmus az ideologikus szélsőségesség váltja fel.

A progresszív identitáspolitika tehát egy nem antikapitalista, de autoriter baloldali vagy polgári radikális iránynak tekinthető. Kérdés, miért támogatja ezt az irányt a globális nagytőke jelentős része?

Halk, birodalmi ének!

A legnagyobb multiknak már nem feltétlenül van szüksége a neoliberalizmusra. Hatalmuk ugyanis akkorára nőtt, hogy maguk, közvetlenül is képesek nyomást gyakorolni az államokra. Jól példázza az ebből fakadó magabiztosságot az, hogy nyíltan beavatkoztak az amerikai elnökválasztási kampányba is. Még a tech-óriások megrendszabályozására irányuló kísérletek is potenciálisan az ő hatalmukhoz járulnak hozzá: a cenzúrázásra, az adatgyűjtésre és a megfigyelésre irányuló kötelezettségek rájuk hárítása valójában csak az általuk megszerzett politikai hatalmat legitimálja. Ebben a műveletben pedig a progresszív identitáspolitika tevékeny részt vállal.

Másfelől, ha az elnyomó szerepkörében a kapitalistákat felváltják a rasszisták, a szexisták, a homofóbok vagy akár a cisz-hetero, fehér férfiak en bloc, akkor a nagytőke – amely így megszabadulhat az elnyomó stigmáitól – szívesen segít az elnyomás elleni harcban. 20 éve, a Seattle-i csata idején az amerikai radikális baloldal számára még ők voltak a fő ellenség, most viszont kvázi szövetségesek lettek egy antitrumpista nagykoalícióban.

Mindezeken is túl, még egy fontos oka van annak, hogy a legnagyobb multik támogatják a progresszív identitáspolitikát. A globális piacban gondolkodó és érdekelt nagyvállalatoknak sokkal előnyösebb helyzetet jelent, ha az emberek számára elsődlegesen már inkább például a szexuális orientációjukra épülő identitások a fontosak, és háttérbe szorulnak a hagyományos közösségekhez tartozást kifejező identitások. Ezek ugyanis jelentős részben helyhez, területhez kötődnek, míg a 80-as években induló globalizációs hullám lényegi mozzanata épp az, hogy a tőke elszakad a területtől, vagyonának, hatalmának, ön-reprezentációjának nagy része már nem lokalizálható a hagyományos értelemben vett térben, csak egy globális virtualitásban (épp ezért adóztatni vagy kisajátítani is csak minimális mértékben lehet). Egy globális multi számára nyilván jelentős költségmegtakarítást jelent, ha nem kell – vagy csak kisebb mértékben kell – alkalmazkodni a Föld sokezernyi kultúrájához, nyelvéhez, sokmilliónyi helyi közösségének sajátos igényeihez. Így még hatékonyabban lehet profitot realizálni, növelni a befektetések volumenét, tovább pörgetni a gazdasági növekedést, fenntartani és kiterjeszteni a fogyasztói társadalmat – egyben tovább lökdösni az emberiséget az ökológiai katasztrófa felé vezető úton.

Ezen általános megfontolások mellett 2020-ban az amerikai elnökválasztási kampányban való részvétel is motiválta a nagytőke politikai szerepvállalását. Sokuknak érdekükké vált Trump megbuktatása. Trump elnöksége alatt ugyanis – természetesen nem elvi okokból – megrekedt a TTIP ügye. Az EU-USA szabadkereskedelmi egyezmény számtalan nyilvánvaló előnyt jelent a már minden kontinenst behálózó vállalatbirodalmak számára. Ezek közül a legfontosabb az ISDS, az ún. befektetésvédelmi mechanizmus, amely garantálja minden külföldi tulajdonú vállalat számára, hogy a nemzetállamok, sőt az EU igazságszolgáltatási rendszerén kívüli, attól független ún. választott bíróságokhoz forduljon, ha úgy gondolja, hogy az adott állam szabályozásával, rendeleteivel megfosztotta a várható haszontól. A választott bíróságok pedig kötelezhetik az államokat arra, hogy ezt az elmaradt hasznot megtérítsék. Ily módon teljesen ellehetetlenül a multik tevékenységének akár szociális, akár ökológiai szempontú szabályozása. Az állami szuverenitás többé nem terjed ki – már elvben sem – a globális nagytőkére. Bár a Biden-kormány aláírja majd a fabatkát sem érő klímavédelmi egyezményt, de valószínűleg ezt is.

A populista jobboldal nyomulása, az Orbán-, Putyin-, Erdoğan-, és Trump-féle politika átmeneti sikerei a globális nagytőke számára kedvező módon elfedték a közvélemény elől azt a folyamatot, melynek során a globális nagytőke elkezdte mérhetetlen gazdasági hatalmának politikai, és adott esetben ideológiai tőkévé való konvertálását.

A 2010-es években az infokommunikációs forradalom újabb hulláma révén megszerezte az ellenőrzést a közéleti diskurzus jelentős része fölött, és ma már tetszése szerint hatolhat be a magánszférába is, mindeddig példátlan méretű és hatékonyságú tömegmanipulációs arzenált építve ki. A TTIP révén formálisan is elismertetik a világgal, hogy az állami szuverenitás felett állnak, miközben már az államként-lét számos attribútumával rendelkeznek: saját egyetemeik, tudományos kutatóhálózataik, klinikáik, bürokratikus apparátusaik, titkosszolgálataik, kikötőik, repülőgép-flottáik és vagyon- és személyvédelmi cégeik, tehát fegyveres erőik is vannak. Sőt, ami Elon Muskot illeti, ő már az űr teljesen önkényes privatizációjába is belekezdett, ezrével bocsátva fel műholdjait bolygónk felszíne fölé.

A járvány megjelenését követő kaotikus pánikban mintha megingott volna néhány hétre a globális nagytőke mindenhatóságába vetett hit, mikor a nemzetközi termékláncok megreccsentek és a mainstream közbeszédben is megjelenhettek a globalizációkritikus hangok. A második hullám kezdetére viszont már minden visszazökkent a régi kerékvágásba: az államoknak szükségük volt a globális nagytőke szolgálataira a járvány kezelése során. Cserébe a korlátozások az ő tevékenységeiket már kevésbé érintették. A mostani korlátozásoknak az a meghatározó jellemzője pedig, hogy az emberi tevékenységeket és kapcsolatokat a gazdasági funkcióikra (munkavégzés, vásárlás) redukálja, ha azok nem virtuális jellegűek, egy olyan világ perspektíváját jelentik, melyben hatalmuk és kontrolljuk a hétköznapi élet szinte egészére kiterjeszthető. Valószínűleg ezért volt Orbán Viktornak annyira fontos, hogy – a szakértők tanácsa ellenére – szentestére vonatkozóan felfüggessze a kijárási tilalmat. Így próbálta meg demonstrálni, hogy az identitáspolitikája (kereszténység, család) számára talán legfontosabb napot még képes megvédeni attól, hogy csak a virtuális térben, a Skype-on vagy Messengeren történhessen meg.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy az ilyen és hasonló szimbolikus álengedmények nem mindenkit elégítenek ki. Míg a Fidesz szavazótábora általában fegyelmezetten betartja a korlátozásokat, és a leginkább mutatkozik hajlandónak arra, hogy beoltassa magát, addig a valóban antiglobalista érzelmű, ma már pártnélküli jobboldaliak és persze mások körében is terjed a vírusszkepticizmus, az oltásellenesség és a chemtrail. Állításaik szerint a koronavírus-járványt vagy tudatosan robbantották ki, vagy tudatosan túlozták el annak érdekében, hogy az emberiséget szorosabb kontroll alá vonják, és oltásokkal tudatosan mérgezzék (ez utóbbi szintén a kontrollt szolgálja). Mindez valamely háttérhatalom vagy az államok felett álló szervezett magánhatalmak műve. Ezekre az állításokra persze nincsenek bizonyítékok, és a mainstream médiában mindezt veszélyes konteóként szokás leírni, mondván, a víriusszkepticizmus aláássa a védekezés hatékonyságát, és így több halálesethez vezet. Ez a gondolatmenet pedig szintén a cenzúra, sőt a hatósági fellépés követeléséhez vezet. Ha pedig valaminek a betiltását illetően konszenzusra jut a két oldal, akkor már szinte azonnal a legsötétebb időket idéző módon járnak el.

A konteók ugyan konteók, ez igaz, azonban erős részigazságokat tartalmaznak, és erről nem vesznek tudomást még azok sem, akik kiállnak a szólásszabadság ügye mellett. Mert bár a pandémia kirobbanása aligha lehet tudatos döntések következménye, az nem vitatható, hogy a globalizált kapitalista rendszer a felelős érte. Az pedig tény, hogy az eddigieknél sokkal erősebben tudják kontrollálni az emberek életét a már az államhatalmat és a globális gazdasági rendszert irányító globális erők, érdekek, mechanizmusok is. Mindez azonban csak ideiglenes állapot – mondják. Jönnek a vakcinák, elérjük a nyájimmunistást és a járványnak vége. Mikor? Nem tudjuk. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy egy hasonló helyzet, egy újabb pandémia bármikor bekövetkezhet a jövőben is.

A tisztességes, becsületes válasz tehát az (lenne), hogy a veszély mindaddig fennáll, amíg a kiváltó okok fennállnak.

Ezekről az okokról azonban csak az első hullámot kísérő kaotikus pánik idején eshetett bővebben szó. Nyáron és a második hullám idején már nem. Így a járványból sem tanulunk, és most sem kezdünk neki, még a rendszer óvatos reformjának sem. Az történik, ami a menekültválság idején is történt: a válság okaival való szembenézés helyett inkább a tüneti kezelést, az erőszakos megoldásokat és a diktatúra felé vezető tendenciák megerősítését, sőt, felgyorsítását választjuk.

A Gődény-ügy azt mutatja meg, hogy mindebben konszenzus van a „progresszív erők” és a populista jobboldal között. A köztük zajló kultúrharc korábban elsősorban a két oldal közti neoliberális konszenzust fedte el. A neoliberalizmusra azonban már egyre kevésbé van szüksége a globális nagytőkének. Érdekeit ma már egyre inkább képes közvetlen nyomásgyakorlással is érvényesíteni. A neoliberalizmus viszont csak tartalmaz klasszikus liberális elveket is, pl. a szabadságjogok tiszteletben tartását. Ez pedig csak akadálya a „hatékony válságkezelésnek”.

Az utóbbi 5 év során a következő új konszenzus kezdett megformálódni. Az egymást követő és egyre inkább globális méretű válságok során – amennyire csak lehetséges – el kell kerülni az okok feltárását. Ha ez a törekvés sikeres, mint a menekültválság és a világjárvány esetén, akkor a tüneti kezelést, és az erőszakos, diktatórikus megoldásokat kell előnyben részesíteni, mert ezek hatékonyabb kontrollt és korlátlanabb tömegmanipulációt tesznek lehetővé. Ha ez nem lehetséges, mint a pénzügyi-gazdasági világválság vagy az ökológiai válság esetében általában, akkor a válságtüneteket elfedő álmegoldásokkal kell operálni (virtuális pénznyomtatás, a környezetszennyezés kiszervezése, „zöld technológiaváltás” stb.).

A lényeg, hogy a globális kapitalista rendszert és a fogyasztói társadalmat mindenáron fenn kell tartani. Ennek a törekvésnek egyenes következménye az, hogy az ökológiai válság tovább súlyosbodik, és újabb és újabb formákban jelentkezik majd. Az ökológiai katasztrófa nem egyetlen, apokaliptikus eseménysort jelent. Már elkezdődött, és bizonyos, hogy folytatódik. A Föld mind nagyobb része válik lakhatatlanná, a növekvő népesség egyre kisebb területen koncentrálódik, és egyre kiszolgáltatottabbá válik. A rendszer és a fogyasztói életformánk fenntartásának ára egyre nő. A természet válaszreakcióinak, válaszcsapásainak nyomán civilizációnk egyre jobban torzul, és sorra adja fel szellemi, kulturális, és elvi értékeit, tehát mindazt, ami egy civilizációt érdemessé tesz arra, hogy civilizációnak nevezzük.

Epilógus helyett

Az utóbbi 5 év tapasztalata az, hogy a rendszer már nem képes az önkorrekcióra. De megreformálására törekedni nem csak reménytelen, nem is érdemes. Nincs kapitalizmus növekedés nélkül, a növekedés pedig szükségszerűen vezet a globalizációhoz, és egy olyan globalizált gazdasági rendszerhez, melyet csak a tőke logikája képes fenntartani és irányítani. Egy zöld-kommunista világállam, amely egy ilyen bonyolult gazdasági hálózatrendszert fenntarthatóan képes működtetni, olyannyira utópikus elképzelés, hogy még elképzelni sem tudjuk, hogyan is nézne ki, azt pedig végképp nem, hogy hogyan is jöhetne létre. Ezzel szemben önellátó közösségek mindig is léteztek az emberi történelem során, ma is léteznek ilyenek, és megvannak a fogyasztói társadalom áldásai nélkül is.

Forradalmi változásra lenne szükség, hogy a további pusztulást elkerülhessük, és hogy a civilizációnkból meg tudjuk menteni azt, ami még menthető, és érdemes is erre. De a Forradalomról alkotott szokványos elképzeléseinket a nagyvárosok utcáin hömpölygő dühös tömegekkel és barikádokkal, el kéne felejtenünk. 1789 Nagy Drámáját ezernyi változatban újrajátszottuk már.

Most nem a köztereket és közintézményeket kell elfoglalnunk, ezeknek már nincs jelentőségük. A termőterületeket, az erdőket, a legelőket, a víztartalékokat és az energiaforrásokat kell visszafoglalnunk és megvédenünk, kiszakítanunk a globális kapitalista rendszerből, hogy az alapvető szükségleteink kielégítése ne függjön többé a környezetpusztító rendszertől, csak a természettel való kapcsolatunktól.

A rendszert csak úgy lehet szétverni, ha szép sorban, mind nagyobb mértékben függetlenedünk tőle, akár mint háztartások, kisebb, helyi közösségek vagy akár egész országok, ahogy Kuba tette a 90-es években, vagy ahogy Görögországnak kellett volna tennie 2015-ben.

Ha ezt reménytelen vállalkozásnak látjuk, akkor csak a kibontakozó disztópia marad nekünk:

„Halk, birodalmi ének
Nagy Testvérünk eljött érted
Nem vagy még egészen jól
A ház előtt sziréna szól
De jó, hogy beteg lettél
Meggyógyít a Nagy Testvér”[1]

de még nincs pont a végén

[1] – URH: A Nagy Testvér

Címlapkép: MTI/Czeglédi Zsolt