Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

5 dolog, amit a kormány 2020-ban megtehetett volna a nők elleni erőszak felszámolásáért

2020 több szempontból is kiemelten fontos év kellett volna legyen a nők elleni erőszak megfékezésében, mégsem lett az. Talán még néhányunknak rémlik halványan, hogy Varga Judit igazságügyi miniszter a 2019 végén történt brutális nő- és gyerekgyilkosságokat követően az áldozatsegítés évének nevezte ki 2020-at, később mégse hallhattunk sokat a témáról. Persze mondhatnánk, hogy a koronavírus-járvány keresztülhúzta a kormány terveit, valójában azonban a bezártság, a távolságtartás, a gazdasági és társadalmi válság még sürgetőbbé tette a rendszerszintű problémák megoldását.

Miközben átment az országgyűlésen a kilencedik alkotmánymódosítás, a választási törvény módosítása, megnehezítették az egyedülállók és azonos nemű párok örökbefogadási lehetőségeit, törvényt hoztak a gödi különleges gazdasági övezetről, megszüntették az Egyenlő Bánásmód Hatóságot (és még hosszasan sorolhatnánk a járvány sújtotta időszakban meghozott – nem éppen indokolt – döntéseket), a nők elleni erőszakkal kapcsolatban nem sikerült a rendszerszintű problémákra reflektáló intézkedéseket hozni még az erre külön kinevezett évben sem. Most, hogy elérkezett az év vége, a teljesség igénye nélkül megpróbáltuk összegyűjteni, melyek lehettek volna ezek az intézkedések.

1. Az Isztambuli Egyezmény elfogadása

Májusban politikai nyilatkozatban utasította el a Fidesz-KDNP, hogy Magyarország valaha is beépítse jogrendjébe a nők elleni erőszakkal kapcsolatos intézkedések bevezetését szorgalmazó Isztambuli Egyezményt, mert az a kormány álláspontja szerint támogatja a migrációt és azt állítja, hogy léteznek társadalmi nemek. A kormánypártok érvelése szerint emellett a magyar jogrendszer a nők védelmében az egyezménynél „hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít”. Ahogy azt már számtalanszor leírtuk, az egyezménynek a „bevándorláshoz” legfeljebb annyi köze van, hogy kimondja: ha az erőszak áldozata külföldi állampolgár, akkor is megilleti a védelem, a gender pedig azért szerepel benne, mert a nőkkel szembeni erőszak hátterében általában tanult társadalmi magatartásformák, és az ezekből fakadó nemek közötti egyenlőtlenségek állnak, azt viszont – bárhogy is próbálja belemagyarázni a kormánypropaganda – nem állítja, hogy az emberek nem férfinak és nőnek születnek.

Az Isztambuli Egyezmény ratifikációja azért lenne fontos, mert az előírja azokat a nemzetközileg már bevált és használható eljárásokat, képzési rendszereket, amelyekkel hatékonyan fel lehet lépni a családon belüli és a nők elleni erőszakkal szemben, miközben Magyarországon még a meglévő törvényeket sem alkalmazzák megfelelően.

2. Az intézményi árulás felszámolása

Amíg a kormány nem ismeri el, hogy a nők és gyermekek elleni erőszak a nők és a férfiak nemi alapon, de társadalmilag meghatározott, alá-fölé rendelt hatalmi pozícióiból fakad, addig a megelőzés és az áldozatsegítés sem tud megfelelően működni.

Nőjogi szervezetek tapasztalatai szerint idén is újabb és újabb ügyek bizonyították: az áldozatvédelmi rendszer működésképtelen, annak résztvevői nem rendelkeznek a megfelelő szaktudással, érzékenységgel. A 2019-ben brutálisan megvert Orosz Bernadett helyzete például önmagában sokat elárul a hazai áldozatvédelem állapotáról: idén ugyanis nem sértettként, hanem alperesként kellett megjelennie a bíróság előtt, miután az őt bántalmazó férfi ötmillió forintra perelte amiatt, hogy megverését követően a nő képeket töltött fel róla, és nevét is nyilvánossá tette közösségi oldalán. Vagy ott van például a „lúgos orvos” által megcsonkított nő, Renner Erika  ügye is, melyben bár 3 év után végre megítélte a bíróság az általa kért kártérítést, idén sokadik alkalommal hosszadalmas és traumatikus szakértői vizsgálatnak vetették alá. Renner korábban a Telexnek beszélt arról, milyen traumát okozott neki a hosszú évek pereskedése és az újra és újra elvégzett vizsgálatok, amit végül szakértői vélemény is alátámasztott: azzal, hogy az ügyészség először meg akarta szüntetni a nyomozást, valamint hogy az elhúzódó bírósági tárgyalások során az áldozatnak főleg férfiak előtt kellett vizeletürítési-, menstruációs problémáiról, nemi szervének állapotáról és megváltozott szexuális életéről beszélni, intézményi abúzus áldozata lett.

Orosz Bernadett és Renner Erika esetei nem egyediek. Idén sokezer nő szembesült vele: továbbra sem sikerült elérni, hogy a hatóságok megfelelő szakmai tudással kezeljék a nők elleni erőszak eseteit, és ne csak akkor cselekedjenek, „ha már vér folyik”; hogy a feljelentés felelősségét ne a bántalmazónak kiszolgáltatott áldozatra hárítsák; hogy az áldozatok ne maradjanak magukra, és ne az a rendszer bántalmazza őket tovább, amelyiknek épphogy igazságot és biztonságot kellene szolgáltatnia számukra. A probléma valódi méretét ráadásul továbbra sem láthatjuk tisztán, hiszen nem állnak rendelkezésre hivatalos központi adatok a nők elleni erőszakkal kapcsolatban.

Bár a Varga Judit által év elején beharangozott javaslatcsomag részeként átment egyetlen törvénymódosítás a feltételes szabadlábra bocsátás szigorításáról, ez azonban önmagában nem elég, hiszen a megelőzéshez nem járul hozzá érdemben, sőt: a Patent Egyesület szerint az egész rendelkezés egyáltalán semmilyen módon nem reflektál a hozzátartozók közötti erőszakra. A kormány másik intézkedése az áldozatsegítő központok megduplázása volt, így a korábbi három helyett már hat darab ilyen központ van az országban, érdemes ugyanakkor hozzátenni, hogy ez a kevés intézmény sem speciálisan a nők elleni erőszak áldozatainak vannak fenntartva. Az áldozatvédelem évére visszatekintve azért érdemes megjegyezni: sok intézkedés egyébként nem szerepelt a kormány eredeti tervei között, valójában azzal a céllal hozták létre idén az úgynevezett Családjogi Szakértői Munkacsoportot, hogy kidolgozza a szükséges intézkedéseket, az itt folyó munkáról és a kitűzött célokról viszont egész évben mélyen hallgatott az igazságügyi miniszter.

Rövid videónk öt, a nők elleni erőszakkal kapcsolatos gyakori tévhittel számol le:

3. Gyors és hatékony reagálás a járvány idején megnövekedett erőszakos esetekre

Ahogy arról a Szolidaritás a válságban című cikksorozatunkban bővebben is írunk, a társadalmi és gazdasági krízishelyzetek általánosan növelik a nők elleni erőszak mértékét. Jellemzően olyan erőszakformákról beszélünk, melyeket a privát szférában követnek el férfiak nők ellen, így ezek a karanténban könnyebben fennmaradnak, vagy akár fokozódhatnak is. A nők ellen elkövetett erőszak lényege a másik feletti kontroll megszerzése, a hatalom fenntartása a másik felett. A bezártságból alapvetően nem következik az erőszak, ilyenkor csak felerősödnek a már amúgy is egyenlőtlen kapcsolatok, több felület jut a hatalomgyakorlásra, így az áldozatok gyakorlatilag folyamatosan ki vannak téve a bántalmazó akaratának, ráadásul az anya ellen alkalmazott erőszakban nagyon gyakran a gyermek az egyik legfőbb eszköz.

Az áldozatsegítés évének bejelentésekor még nem láttuk pontosan, milyen mértékben fogja érinteni hazánkat a koronavírus-járvány,

a tavaszi bezárkózás idején viszont már bőven tudni lehetett, hogy meg fog emelkedni a nők ellen elkövetett erőszakos esetek száma, a kormány azonban a mai napig semmilyen lépést nem tett a hirtelen sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő bántalmazott nők  védelmében.

Ahogy arról beszámoltunk, már a hazai korlátozás elején közölte az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat igazgatója, hogy a korábbi adatokhoz képest jelentősen többen telefonáltak, és a továbbiakban is számítani lehet a hívások számának növekedésére. Később az is kiderült, az utóbbi két évben sosem történt annyi családon belüli erőszak, mint idén márciusban – és ezek „csak” azok, amelyek a hatóságok látóterébe kerültek.

4. A szülő nők jogainak védelme

A strukturális, intézményi erőszak egy formája a szülészeti erőszak. Ide tartozik minden olyan beavatkozás és bánásmód, melyet a nő engedélye nélkül, akarata vagy tudta ellenére végeznek rajta vagy újszülöttjén a szülészeti ellátás bármely szakaszában.

A szülészet egyik legnagyobb problémája ma a felesleges beavatkozások és a bizonyítottan káros gyakorlatok elterjedt alkalmazása. Az idei év fontos áttörést hozhatott volna ezen a területen, miután 2019 végén szülészeti irányelvet publikált az Emberi Erőforrások Minisztériuma, ami már csak azért is nagy dolog, mert 2013 óta nem voltak érvényes szülészeti-nőgyógyászati szakmai irányelvek Magyarországon. A végeredmény azonban nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket. Mint azt a Másállapotot a szülészetben csoport hangsúlyozta, az irányelvnek minden esetben a legfrissebb, korszerű tudományos bizonyítékokat kell közvetítenie, nem szabad, hogy azért ne kerüljenek bele ajánlások, mert ezek a mai magyar rendszerben akár az infrastruktúra (pl. kevés egyágyas vajúdó), akár a humán kapacitás hiányosságai (kevés szülésznő, orvos) miatt nem valósíthatók meg. Ennek ellenére idén sem kezelték önálló döntéshozatalra alkalmas felnőttként a szülő nőket, hiszen az ajánlás továbbra is meghagyja azt a fajta szereposztást, melyben a nő az engedélyt kérő, a szakember pedig az, aki az engedélyt megadhatja – vagy sem.

A járvány ráadásul tovább fokozta a rendszer kiszámíthatatlanságát, és így a nők és az ellátásban dolgozók félelmeit, terheit, kiszolgáltatottságát is. Hiába születnek egyértelmű állásfoglalások, rendeletek, melyek azt szolgálnák, hogy csak a valóban szükséges mértékben korlátozzák a védekezés érdekében a páciensek jogait, ezeket a jogokat és eljárásrendeket nehéz érvényesíttetni, fokozottan vannak jelen a jogsértések, önkényes eljárások.

A szülészeti jogsértések, ártalmak gyakorisága, mindennapisága és az intézmények, az állam jóváhagyó attitűdje is jelzi: a szülészeti erőszak a nők elleni erőszak utolsó kulturálisan elfogadott formája.

5. Megfelelő kommunikáció

A kormány továbbra sem fektet hangsúlyt arra a kikerülhetetlen tényre, hogy a családon belüli és párkapcsolati erőszak során az áldozatok legtöbbször nők, az erőszaktevők pedig férfiak. Márpedig a családon belüli és párkapcsolati erőszak aránytalan mértékben nőket sújt, amit

azért fontos kihangsúlyozni, hogy a segítséget is rájuk keretezve lehessen megadni, és a társadalom is képes legyen realizálni az erőszak tényét, ne csak két egyenlő fél közötti konfliktusnak tudják be a dolgot.

A jelenlegi rendszer azonban nagyon tudatosan csakis családban, vagy anyaszerepben értelmezi a nőket, amely az áldozatsegítést is negatív irányba befolyásolja. Azzal, hogy a kormány a család és a nő szót leválasztja az áldozatvédelemről, nem képes hatékonyan segíteni rajtuk.

Bár immár Alkotmányba is foglalták, hogy az anya nő, a kormányzati kommunikáció  alapján a valóság inkább az, hogy a nő csak anya lehet, az anya pedig megszűnik nőnek lenni, így neki legfeljebb a Novák Katalin családügyi miniszter által felvázolt anyai problémái lehetnek az életben.

+1 Mi is tehetünk a változásért

Mint arra az idei 16 akciónap is felhívta a figyelmet, a nők elleni erőszak nem magánügy, hanem társadalmi felelősség: a nők elleni erőszak a közvélekedéssel ellentétben ugyanis nem egy extrém és ritka esemény. A nagy médiavisszhangot kiváltó nőgyilkosságok egy olyan skála egyik szélső végpontját adják, amely magában foglalja a nőket érő mindennapi zaklatást (utcán, munkahelyen, iskolában, családon belül), a szexuális erőszakot és a gazdasági kizsákmányolást is. Mindezek közös gyökere a nők másodrendű polgárként kezelése a társadalmi berendezkedés és intézményrendszer egészében. Hogy mit tehetünk, ha párkapcsolati erőszakot látunk, arról ebben a cikkben olvashatsz bővebben. Arról pedig, hogy mekkora szerepe van a nők elleni erőszak médiareprezentációjának a társadalom gondolkodásának formálásában, itt írtunk.

A nők szerte a világon egyre nagyobb tömegekben állnak ki egymásért, a jogaikért és az erőszak ellen. Ennek az egyik leglátványosabb és legszebb megnyilvánulása volt tavaly egy chilei feminista kollektíva nemzetközivé váló performansza, melynek egy részlete látható az alábbi videóban:

Címlapkép: MTI/Bruzák Noémi