Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Harminc évig fizethetjük a nemzetközi tőkének Orbán öncélú taktikázását az Unióval szemben

Orbán Viktor miniszterelnök, aki az elmúlt években – vagy bátran mondhatjuk, hogy az elmúlt évtizedben – hangosan tiltakozott a nemzetközi hitelek felvétele ellen, rendszeresen hangoztatva, hogy abból jó nem sülhet ki, sőt, adósrabszolgasorba juttatná az országot, az elmúlt hónapok válságos időszakában láthatóan megenyhült e tekintetben.

Olyannyira, hogy a Kossuth rádió péntek reggeli, 180 perc című műsorában elmondta, Magyarország a nemzetközi pénzpiacokon jutott 2,5 milliárd eurónyi hitelhez, felerészt tíz, felerészt harmincéves futamidőre.

Ez annak fényében némiképp visszásnak tűnhet, hogy a miniszterelnök korábban épp az Európai Unió koronavírus-válság miatt tervezett, újraindító csomagjában foglalt közös, szintén harmincéves futamidejű hitelt kritizálta erősen, épp azért, mert ezzel hosszú távra köteleznék el magukat a tagországok, ráadásul közösen.

A 2021-től kezdődő hétéves, 1074 milliárd eurós költségvetési ciklus mellett 750 milliárd euró lenne a nemzetközi hitelből finanszírozott gazdasági mentőcsomag, ebből 390 milliárd vissza nem térítendő támogatás, 360 milliárd pedig a tagállamoknak nyújtott hitel vagy garancia, ami a gazdasági helyzetük és a válságtól való érintettségük alapján oszlana el EU államai között, azonban a finanszírozására felvett nemzetközi hitelt az országok közösen törlesztenék. Az egyes tagállamok hozzájárulásának mértéke a közös költségbe befizetett összegek arányának felelne meg, a tagállamok tehát olyan arányban járulnának hozzá a törlesztéshez, ahogy az EU költségvetéséhez.

A miniszterelnök még az első hullám idején emlegette, hogy „a magyar ember a hitelt nem szereti”, utalva azon uniós hitellehetőségre, amelyből a társadalom vásárlóerejét fenntartó, ezáltal a belső fogyasztást pörgető bérpótlást lehetett volna finanszírozni (később aztán mégiscsak mellette foglalt állást). Ezzel párhuzamosan fejtette ki többször a kormány azon álláspontját – ami azóta sem változott lényegében -. hogy a kormány nem fog „segélyezni”, inkább a munkaalapú társadalmat támogatja akkor is, mikor nincs munka. A miniszterelnök egyik alkalommal a számtalan közül úgy fogalmazott,

„Én nem szeretnék visszakanyarodni, és nem szeretném, ha hazám visszakanyarodna a segélyalapú gazdaságnak az időszakába. Mert a segélyezésnek a végén hitelt kell felvenni, abból eladósodás következik. Tehát az én fejemben ez úgy néz ki, hogy van a segélyalapú gazdaság, a segély, alamizsna, leértékelődés és függőség. És a végén az egy kuncsorgó élet. És van a másik útvonal, az a munkaalapú gazdaság, ahol van munka, kereset, önbecsülés, függetlenség és a végén van büszke élet. Hát ezt nem lehet feladni. Ezért nekünk munkahelyeket kell megőrizni és teremteni.”

Ez már csak azért is visszás, mert miközben a kormány nagyon szűkmarkúan támogatta és támogatja a dolgozókat, és valamennyi, munkás érdekvédelmet ellátó szervezet és szakmai fórum felhívása ellenére továbbra sem változtat a munkanélküli járadék nemzetközi összehasonlításban különösen fukar szabályozásán, a cégekre két kézzel szórja a pénzt „munkahelyvédelem” címén.

A munkahelyvédelem fontosságának hangoztatása közben pedig – noha az osztrák példa követését előszeretettel hangoztatja a kormány – a szomszédos országoknál sokkal rosszabb feltételekkel lehetett Magyarországon bértámogatást igénybe venni, a jelenleg futó, egyes szektorokra célzott program pedig az érintettek jelentős részét nem tudja támogatni.

Miközben az egyre növekvő munkanélküliségből és az állami ellátások elégtelenségéből éppúgy a tőke profitál, mint a relatíve gyorsan gyengülő forintból. Azaz a magyar kormány nagyon is hisz a „segélyezésben”, csak ennek kedvezményezettjei nem a dolgozók, hanem a szerencsés cégek és tőketulajdonosok.

Ehhez azonban égető szüksége van külső forrásokra, ha fenn akarja tartani gazdaságpolitikáját, az ugyanis nem jött be, hogy a tavaszi hullámból kibontakozó válság után majd jól visszapattan a gazdaság. Így jóval hosszabb felállási folyamatra kell számítanunk, amit nehéz lesz úgy kihúzni, hogy a továbbra is kedvezményezett szereplőkre – egyes cégekre, szektorokra vagy mondjuk az egyházakra – hulló pénzesőt is fenntartsák.

Ez is közrejátszhatott abban, hogy a kormány beállt végül az Európai Unió közös hitelfelvétele mögé – a kormányfő narratívájában egyébként azért, mert „nem akarjuk cserbenhagyni a többi tagállamot”. Vagyis amennyiben a többi ország hitelt venne fel, Magyarország kegyeskedik nem kerékkötője lenni az intézkedésnek. Ezzel kapcsolatban a miniszterelnök elmondta a rádióban, hogy

„Nem arról van szó, hogy az Unió pénzt akar adni a szegényebb vagy bajban lévő tagállamoknak, hanem arról, hogy közösen veszünk fel hitelt 30 évre”.

Ami véleménye szerint veszélyes, azonban úgymond hajlandó belemenni a közösség érdekében. Annál meglepőbb, hogy ugyanebben az interjúban jelentette be a 2,5 milliárd eurós, piaci alapú hitelfelvételt, amit az ország kötvénykibocsátás útján hajtott végre, és szintén – felerészben – harmincéves futamidőre szól. Sőt, a miniszterelnök azt is belengette, hogy ázsiai pénzpiacokról további hiteleket is fel tudna venni az ország (itt valószínűleg további kötvénykibocsátásról lenne szó).

Na de mi indokolhatja, hogy a kormány az uniós, a kormány által elvileg támogatott hitel mellett (helyett?) épp azokhoz a nemzetközi hitelekhez és nemzetközi kötvénykibocsátáshoz fordul, amit eddig a gazdasági szabadságharc jegyében oly hevesen kritizált és utasított el? Miért állhat érdekében ez olyan feltételekkel, amelyek garantálhatóan rosszabbak, mint az Unió által, közös felelősséggel felvett hiteléi?

Amellett, hogy mint láthattuk, a kormánynak el kell engednie az eddigi, az államadósság minimalizálására építő gazdaságpolitikát – vagyis nemzetközileg jobban el kell adósodnia, devizában – a lépés könnyen értelmezhető egyfajta erőfitogtatásként is az EU irányába.

Jelen helyzetben ugyanis a magyar – és a lengyel – kormány a jogállami feltételrendszer bevezetésének terve miatt zsarolják az Uniót a költségvetéssel – amit konkrétan vétóztak – és ennek, a két ország által megvétózott költségvetésnek a része a gazdasági mentőcsomag is.

Azzal pedig, hogy a magyar kormány pont most vett fel piaci alapú hitelt, azt is megmutathatja az uniós döntéshozóknak, hogy az országnak nem kell feltétlenül az Európai Unió intézményeire támaszkodnia, ha a nemzetközi piacokon forrásokhoz akar jutni. Ráadásul, noha a feltételek értelemszerűen rosszabbak, mint az EU-s csomagban foglaltnak, azért nem rémesek.

Vagyis a többi uniós tagállamnak ezzel a lépéssel jelzi a magyar kormány, hogy be tud csatornázni tartalékokat, és van még mozgástere az uniós költségvetés elfogadásának halasztására – még ha a Néppárt meg is van győződve róla, hogy rá tudja venni Orbánt, hogy a jogállami feltételrendszerrel együtt bólintson rá a költségvetésre.

Van emellett a kormány számára még egy nagyon fontos előnye a nemzetközi, piaci alapú finanszírozásnak: ezek a pénzek nincsenek felcímkézve és ellenőrizve, a kormány azt csinál velük, amit akar.

Itt persze nem arról van szó, hogy az uniós pénzeket ne tudná a kormány a saját szájízének megfelelően felhasználni, az elmúlt években láthattuk, hogy az EU-s források elköltése után is igen ritkán indultak eljárások, még ha voltak is kételyek azzal kapcsolatban, hogy szabályszerűen történtek a kifizetések. Még ha változna is a kifizetések  ellenőrzése, a kormány minden bizonnyal meg fogja találni a módját, hogy a pénzeket a megfelelő helyekre csatornázza be.

Az Unió felügyelete és beleszólása nélkül felvett forrásokkal azonban ezeknél sokkal szabadabban gazdálkodhat a kormány, és kitűnő eszközei annak, hogy a  társadalom kontójára tömje ki a nemzeti és nemzetközi nagytőke zsebeit – ahogy egyébként hitelfelvétel nélkül is teszi válságkezelés címén.

Abban pedig igaza van Orbánnak, hogy a hitelfelvétel, pláne az ilyen hosszú futamidejű hitelfelvétel nem játék: hisz ezeket a jelenlegi és eljövendő generációknak kell kifizetniük, és a dolgozók vállát fogja nyomni évtizedeken keresztül a törlesztési kötelezettség. Azok a források ugyanis, melyekből a kormány gazdálkodik, végső soron a dolgozók által megtermelt értékből táplálkoznak.

Az, hogy milyen mértékben terheli a különböző társadalmi osztályokra a jelenkori, valamint a jövőbeli magyar állam ezeket a törlesztéseket, nagyban függ az elkövetkezendő évtizedek adópolitikájától, attól, hogy milyen mértékben oszlanak majd meg a tőkét, a munkát és a fogyasztást terhelő adóterhek.

A jelenlegi tendenciák alapján azonban

azt a hitelt, amivel az alapvetően a tőke, és ezzel egy szűk magyarországi és nemzetközi elit érdekeit kiszolgáló gazdaságpolitikát tartja fenn a kormány, a társadalom széles rétegei finanszírozzák meg a tőkét aránytalanul alacsony, míg a munkát és a fogyasztást aránytalanul magas adókkal sújtó rendszerben.

Ami szintén fontos különbség az uniós és a most felvett hitel között, hogy ezt egyedül kell visszafizetnie az államnak, míg az EU válságkezelésre felvett hitelének egyik nagy előnye, hogy az EU kiváló adósbesorolással törleszthet, és  Magyarországnak a harminc éves törlesztési időszak alatt valószínűleg kevesebb pénzt kellene visszafizetnie, mint amennyit kapott a csomagból. (Ez persze nem jelenti azt, hogy Magyarország nettó haszonélvezője lenne a tranzakciónak, hiszen általánosságban igaz, hogy a periféria több olyan szolgálatot végez, amiből a centrumállamok profitálnak, értve ez alatt javarészt az olcsó munkaerőt és a felvevőpiacot a nyugati multinacionális cégek számára, melyek a profitot a centrumban realizálják.)

Végső soron a felvett hitellel tehát a kormány szabadságot vásárolt magának a mi kontónkra. Persze nem a nemzetközi nagytőkével szemben – vajon ki hisz még a sokáig hirdetett szabadságharcban? Hanem az  Unióval szemben – méghozzá elég szégyenletes céllal: hogy a jogállami kritériumok bevezetését, amellyel egyébként az európaiak és a magyarok túlnyomó többsége is egyetért, akadályozza. Ahogy hátráltatja a vétóval és a hitelfelvétellel párhuzamosan azt is, hogy a gazdasági válság miatt nehéz helyzetbe került tagállamok létfontosságú forrásokhoz jussanak.

A cechet pedig mind a hitel, mind Magyarország európai megítélésének esetében mi fogjuk állni az elkövetkezendő évtizedekben. Viszont ha a kormány beváltja ígéretét (fenyegetését?), és további hiteleket vesz fel a gazdaság finanszírozására a nemzetközi pénzpiacokon, akkor idővel épp abba az adósságspirálba taszíthatja az országot, ami ellen szavakban, és többé-kevésbé tettekben eddig oly harciasan állt ki.

Az persze némiképp tompíthatná a dolog élét, ha a kormány a társadalom széles köreinek az érdekében használná fel a nemzetközi pénzpiacokról szerzett forrásokat. Erre azonban, az Orbán-kormány elmúlt éveit elnézve, nem érdemes nagyobb összegben fogadni.

Kiemelt kép: MTI/Máthé Zoltán