Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Bejött-e a Vučić-ellenes szerb ellenzéknek a választás bojkottja?

A szerbiai választásokat megelőző hónapokban az ellenzéki közbeszéd másról se szólt Szerbiában, csak arról, hogy érdemes-e a választásokon részt venni egyáltalán, ha egyszer a pártok indulási esélyei ilyen végletesen egyenlőtlenek. A Szerb Haladó Párt (SZHP) 2012-es hatalomra kerülése óta ugyanis valami hasonló játszódott le Szerbiában, mint ami 2010 óta Magyarországon. Még ha Magyarországtól eltérően Szerbiára nézve nem is egészen igaz, hogy az eggyel korábbi rezsim konszolidált liberális demokrácia lett volna, azért annyi igenis elmondható, hogy akkoriban messze kevésbé volt koncentrált a hatalom, és a jobboldal és a baloldal közti kiegyensúlyozott erőviszonyok nem tettek lehetővé a maihoz hasonló önkényes kormányzást.

A Vučić-féle rezsim viszont pláne nem liberális demokrácia már, hanem valami más. Ezért az ellenzék egy része végső soron arra jutott, inkább kimarad a választási buliból, és így próbálja meg aláásni a rezsim pozícióit. Összejött vagy sem?

Budapest, 2020. március 22.
A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök (j) fogadja és Aleksandar Vucic szerb államfõt a Karmelita kolostorban 2020. március 22-én.
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher

A június 21-i választáson végül a választásra jogosultak 48%-a vett részt, ami 8%-kal alacsonyabb a 4 évvel ezelőttihez képest. Az Aleksandar Vučić-féle Szerb Haladó Párt totális győzelmet aratott: a szavazatok 60.7% -át szerezte meg, a választási kampányban 3%-ra leszállított küszöböt pedig csak további két párt, a szövetséges, Milosević-utódszervezet szocialista párt (SPS) és egy új szerveződés, a szintén nem harcos ellenzéki Aleksandar Šapić belgrádi polgármester (és vízipóló legenda) Szerb Hazafias Szövetsége (SPAS) ugrotta át. A 250 fős képviselőházban így a Szerb Haladó Pártnak 191, az SPS-nek 32, a SPAS-nak 11 képvielője lesz, rajtuk kívül a magyar (10), a macedón (2), a bosnyák (2) és az albán (2) nemzetiségi listáknak jut hely a törvényhozásban.

A választásokat megelőzően a Mércén Kocsis Árpád és Losoncz Márk beszélgettek a helyzetről.

Eleve nem mindegy, hogy mi volt a bojkott célja. Ha a cél az volt, hogy a részvétel jóval alacsonyabb legyen, mint szokott, akkor az biztos nem jött össze. A 48 százalékos részvételi eredmény, ami kijött, az én privát ízlésemnek nem felel meg, mert azt hiszem, jó volna, ha többen szólnának bele a közös sorsunk alakulásába, de azért mégsem mondhatjuk, hogy a helyzet szerbiai szemszögből kirívó volna. Ha megnézzük az utóbbi három népképviselőházi választást, akkor bizony látszik, hogy az idei részvételi arány csak 6-8 százalékkal alacsonyabb a szokásosnál. Ez pedig nem túl sok. Ha valami megkérdőjelezi a Vučić-rezsim legitimitását, akár otthon, akár nyugaton, az nem az 56 helyett 50 százalékos részvétel lesz. Pláne, hogy az otthon maradtak sem mind azért maradtak otthon, mert a pártjuk erre kérte őket. Sokan inkább a járványtól féltek.

Hogy miért úgy alakultak a dolgok, ahogy, azzal kapcsolatosan csak találgathatunk. De elég valószínű például, hogy a bojkottáló pártok támogatói közül sokan helytelenítették magát a bojkottot, és ezért egyszerűen átszavaztak egy másik pártra, amely indított listát. Másfelől meg persze

azzal is szembe kell nézni, hogy bojkott ide vagy oda, a szerbiai polgárok relatív többsége igenis a Vučić-féle Haladó Pártot és a csatlósait támogatja. Még ha minden bojkottáló polgár elment volna szavazni, akkor sem kaptunk volna olyan irtózatosan másmilyen parlamentet.

Igaz, hogy voltak szabálytalanságok, a CRTA nevű elemzőintézet szerint kétszer annyi, mint máskor, de azért akkor sem olyan sok, hogy a választásra foghatnánk, hogy elcsalták.

Az az érdekes kérdés, hogy mi termelte ki ezt a haladópárti többséget. Az álnaiv felelet persze az, hogy a haladók jobban dolgoznak, mint az elődeik, és az eredmények önmagukért beszélnek, de ismét: ez egy álnaiv felelet. Még ha része is a valóságnak, nem magyaráz meg mindent, ezt a bizarr választási eredményt pedig semmiképpen sem.

Valójában ugyanis arról van szó, hogy 2012 óta ténylegesen megváltoztak a politikai versengés intézményes körülményei. A legalapvetőbb formális föltételek persze továbbra is adottak, mert van többpártrendszer, az ellenzékiek indulását adminisztratív eszközökkel nem akadályozzák, és hát valamennyi kormányfüggetlen média is van. De a reális viszonyok ezzel együtt is eltorzultak, az indulási esélyek szélsőségesen egyenlőtlenek. A Vučić-rezsim nem liberális demokrácia, nem is nyílt autokrácia, mint mondjuk Oroszország, hanem valami a kettő között. Például kompetitív autoriter rezsimnek szokás nevezni a hozzá hasonlókat.

Az egész jelenségnek az egyik legfájóbb és legszembetűnőbb eleme persze a nyilvánosság szférájának radikális átalakulása. Ismét, habár van némi pluralitás, a Danason, a Vremén meg az N1-en kívül alig maradt jelentősebb, sokak által követett médium, ami nem az állampárti propagandát tolja.

A másik különösen szembetűnő elem magának a Szerb Haladó Pártnak a szerepe a szerb társadalomban. Balázs Zoltán magyarországi politikatudós morfondírozik egy helyen, hogy tényleg: tulajdonképpen micsoda a Fidesz? A válasz: kicsit több, mint egy párt, kicsit kevesebb, mint az ország. Ha ezt lehet mondani a Fideszre, amelynek cirka 40.000 tagja van a tízmilliós Magyarországon, akkor pláne lehet az SZHP-re, amelynek a hétmilliós Szerbiában van 700 000 tagja! Világos, ez egy monstrum, ami tényleg mindenhol ott van.

Még ha eredetileg az ultranacionalista, Šešelj-féle Radikális Pártból is nőtt ki, mindenki tudja, hogy mára mindenfélét fölszívott már az ilyen-olyan „preletácsoknak” (vagyis a más pártokból „átrepülteknek”) köszönhetően. Ráadásul a hízás indoka közismerten nem is kizárólag politikai. Szerbiában a tömeges kivándorlás ellenére is kb. 10 százalékos a munkanélküliségi ráta (összevetésként: a délebbi szomszédainknál még magasabb, az északibbaknál jellemzően alacsonyabb), jócskán szűkös erőforrásokért kell megharcolni, pláne a közszférában, ami az alacsony bérek ellenére mégis sokak számára vonzó, az általa nyújtott viszonylagos biztonság miatt.

Akárhogy is, a Vučić-rezsim legitimitása valójában inkább attól függ, hogy miként állítja elő a mögötte álló reális többséget, és nem pedig attól, hogy a választási részvétel 50 vagy 56 százalékos-e. Innen nézve tehát a bojkott nem jött be. Ha sikerült volna jóval több embert otthon tartani, az más volna.

De ha a bojkott célja valójában nem is ez volt, hanem mondjuk inkább az, hogy létrehozza az össz- vagy majdnem összellenzéki koordinációt, akkor megint csak nem járt sikerrel. Ez egyébként nem is biztos, hogy olyan nagy baj. Egyrészt a bojkott-törőknek is megvannak a maguk méltányolható indokaik: a parlamenti jelenlét nemcsak olyan banális értelemben hasznos, hogy erőforrásokkal jár, hanem mondjuk azért is, mert lehetőséget nyújt a képviselőknek, hogy interpellálják a kormánytagokat.

Másrészt az se biztos, hogy a sokak által forszírozott összellenzéki koordináció tényleg olyan jó ötlet volna. Ugyebár előbb vagy utóbb úgyis indulni kell majd a választásokon, és ha erre sor kerül, nem biztos, hogy tényleg az volna a jó, ha minden Vučić-ellenes erő összeborulna. Összevetésképpen: Magyarországon más a helyzet, ott másképp nem megy. Amióta a Fidesz módosította a választási törvényt, és relatív, tehát 50 százalékosnál kisebb többséggel is kétharmadot lehet szerezni a parlamentben, az ellenzék csakis akkor rúghat labdába, ha összefog, tehát a szélsőjobbtól a baloldalig mindenki. Ennek természetesen költsége van, mert az egyes ellenzéki pártok mögött álló választói csoportok nem éppen adhatóak össze, mondjuk a jobbikosok hagyományosan semmi szín alatt nem szavaznának olyan listára, amelyen Gyurcsány Ferenc is rajta van. A helyzet persze változhat, mégpedig akkor, ha a kormányt sokkal jobban utálják, mint egymást. Tavaly ősz óta egyébként ennek mutatkoznak is jelei.

De a szerb választási rendszer ilyen együttműködést eddig sem indokolt, a bejutási küszöb februári leszállítása óta meg pláne nem, úgyhogy azt sem hinném, hogy az ellenzéki pártok kénytelenek volnának az együttműködéssel járó költségeket vállalni. Mert költségei itt is vannak. Az egykori államfő által vezetett Szociáldemokrata Párt például eléggé megosztó (láttuk ezt Boris Tadić tavaly áprilisi föllépésekor és kifütyülésekor a rezsimellenes tüntetéssorozat, az Egy az ötmillióból színpadán), a szélsőjobboldali, klerikális Dveri szintén, akit viszont a balos és a liberális megmondóemberek egy része jó ideje próbálja kézen fogva bevezetni az „okés társaságok” szalonjába. Némi koordináció persze nem árt, pláne ha figyelembe vesszük, micsoda masinériával állnak szemben. De a teljeskörű összefogás akkor sem jó út, mert intézményileg indokolatlan, rövid- és középtávon pedig kontraproduktív.

A bojkott a kormánnyal szemben valójában csak abban az értelemben járt sikerrel, és ráadásul ebben is elég faramuci módon, hogy mostantól tényleg nem lesz valamire való parlamenti ellenzék. Szóval ez összejött, de mondom, faramuci módon, ugyanis végül még azoknak egy része is indult, majd nem jutott be, akik korábban támogatták a bojkottot. Számukra az eredmény – blamázs.

És szerintem ez az igazán érdekes. Mármint annak kapcsán, hogy akkor mi lesz ezután. Ismét, nem gondolom, hogy a kormánnyal szemben sokat hozhatna a kialakult helyzet. Vučićéknak persze égni fog az arcuk nyugaton ezért a randa parlamenti patkóért, főleg az EU előtt, de ezt szerintem túlélik, mert az EU-ban nyilván tudják, hogy a realitásokkal számolni kell, és partnerre van szükség – mondjuk, ha valahogy rendezni szeretnék végre a koszovói kérdést. Utóbbi az EU-nak ma már szabályos hasfájás, mert amíg a határ és a státus kérdése bizonytalan, addig folyamatos veszélyfaktorral, destabilizáló erővel kell számolni a Balkánon. Kinek kell ez?

Vučić legyőzéséhez mindenesetre nem hiszem, hogy közelebb került volna a szerb ellenzék, a bojkott ebben a tekintetben is kudarc.

Amiben a bojkott valós változást hozhat, az csakis az ellenzéken belüli kakaskodás. A bojkott-törők kínosan leszerepeltek, főleg a szerb politika színpadán újonan megjelent Sergej Trifunović-féle Szabad Polgárok Mozgalma. Ha Vučićnak égni fog az arca az EU előtt, akkor Trifunovićnak meg az ellenzéki szavazóbázis előtt fog. Meglehet, hogy ha mondjuk a Szövetség Szerbiáért elnevezésű bojkottszövetség is indult volna, maga is elég nevetséges eredménnyel zárt volna, de ugye ezt nem tudjuk, úgyhogy nekik nem is kell majd magyarázkodniuk. Nyugodtan hivatkozhatnak arra, hogy a csendes többség azért mégis mögöttük áll – persze, mint mondtam, ebben nem volna igazuk, de ez politikailag nem olyan sokat számít, hiszen a SZPM-mel ellentétben nem ég rájuk a cirka másfél százalék.

Ne túlozzunk: a bojkottálóknak ez így még nem siker. De lehetőségnek azért lehetőség. Meglátjuk, mit tudnak kihozni belőle. Könnyen lehet, hamar eldől, hogy ki lesz, vagy kik lesznek a szerbiai ellenzék vezetői. Akárki is lesz az, a kormánnyal szemben továbbra sem lesz könnyebb dolga.

A szöveg a vajdasági Autonómia portálon megjelent írás bővített változata.