Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Így fizetnek a nyugati társadalmak a Kínában bezsebelt profitért

A rendszeresen moziba járók számára 2010 körül kezdett gyanússá válni, hogy Hollywoodban valami megváltozott. A nyolcvanas években folytatólagosan elkövetett Karate kölyök című filmek ötletét leporolták, de immáron nem egy japán mester, hanem a kínai Jackie Chan oktatta harcművészetre a főszereplő kiskamaszt, ráadásul az egész történetet áthelyezték Pekingbe. Ezt követően megfigyelhettük, hogy a Transformereknek kötelezővé vált minden részben lezúzniuk valamit Kínában, James Bond Sanghajban lövöldözött, Vasember pedig kínai mobilra váltott. Kisvártatva újabb szintet léptek az amerikai stúdiók, amikor nem csak kínai helyszíneket, hanem kínai színészeket kezdtek a történetbe szőni, akik egy idő után már kínai nyelven is beszéltek a jeleneteikben. Így esett meg az a hazafiatlan csúfság, hogy Matt Damon-t már egyenesen a kínaiak segítségével mentették ki a Marsról, majd a Függetlenség napja második részében kínai tejet ittak a szereplők, sőt, kínai online alkalmazáson csevegtek.

Mindez természetesen a hatalmas kínai piacból való részesedés érdekében történt, hiszen a kelet-ázsiai ország jegyeladásai hamarosan megelőzik az amerikait, és rövid időn belül kétszer annyi mozi fog üzemelni Kínában, mint az Egyesült Államokban. Márpedig nem könnyű betörni a kínai piacra, egyrészt a hivatalos állami kvóta évente csupán 34 külföldi alkotás bemutatását engedélyezi, másrészt a kínai közönség egyre öntudatosabban figyel arra, megjelenik-e hazájuk e filmekben. A hollywoodi döntéshozók nem is sokat töprengenek, ha a profit és az alkotói szabadság között kell dönteniük, így egyre többször fordul elő, hogy öncenzúrát alkalmaznak.

Lassú nyitás, felülkerekedés

Persze a Nyugat sóvárgása a hatalmas kínai piac iránt nem most kezdődött, a britek már a 19. században sorhajóik ágyúival kényszerítették kikötői megnyitására a császárságot, de egy háborúkkal és forradalmakkal megvert évszázadot követően az 1949-ben megalapított Kínai Népköztársaság elzárkózott a kapcsolatoktól.

Egészen 1979-ig, a Mao halálát követően hatalomra kerülő Teng Hiszao-ping vezette reformokig várni kellett arra, hogy Kína ismét nyisson a világgazdasági együttműködés felé.

Teng és tanácsadói azonban ismerték és értették a nyugati kapitalista gondolkodásmódot, és igyekeztek azt Kína javára fordítani. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy maga Teng is élt Európában, sőt a Renault gyárában dolgozott az 1920-as években, ahol a kapitalizmus legbarátságtalanabb arcával ismerkedhetett meg.

Így Kína egy teljesen más utat választott a reformok terén, mint a kelet- és közép-európai országok egy évtizeddel később. Peking nem követte a washingtoni konszenzus útmutatását, nem alkalmazta a sokk-terápiát és a tömeges privatizációt, hanem egy sokkal fokozatosabb, az állam és persze a Kínai Kommunista Párt hatalmát megőrző átalakulás mellett döntött, amely a politikai szférát jórészt érintetlenül hagyta. Bár csábító lenne a két stratégia összehasonlítása, de Kína és a KKE térség lehetőségei és kiindulási pontja olyannyira eltérő volt, hogy nincs sok értelme a dolognak. Napjaink szempontjából sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy Peking miként használta fel saját érdekében a kapitalista országokban működő törvényszerűségeket, ami mára elvezetett ahhoz a ponthoz, ahol számos területen, politikaiban és gazdaságiban egyaránt már Kína diktálja a szabályokat.

A reformok kezdetétől fogva Peking arra törekedett, hogy külföldi tőkéhez és technológiához jusson, ezért támogatta a fejlett országok befektetéseit a fokozatosan egyre inkább megnyitott Kína piacra, azonban végig saját kezében tartotta az irányítást. Ennek megfelelően a külföldi befektetések leginkább vegyesvállalatok formájában valósulhattak meg, ahol a külföldi résztulajdont 50 százalékban maximalizálták, még akkor is, ha a technológia vagy akár a befektetett javak többségét a külföldi vállalat biztosította. Sőt, a befektetésekre vonatkozó szabályok szerint a fejlett országokból érkezett cégek kénytelenek voltak átadni technológiájuk egy részét a kínai partnernek. Mindeközben Kína zárva tartotta piaca számos szegmensét, és csak oda és csak akkor kezdte beengedni a külföldieket, amikor az számára előnyössé vált.

Felmerül a kérdés, hogy ilyen kedvezőtlennek és igazságtalannak tűnő feltételek mellett mégis miért telepedett le több százezer külföldi vállalkozás az elmúlt negyven évben, és miért érkezett közel kétezer milliárd dollárnyi befektetés az országba? Természetesen a profitszerzés érdekében, hiszen

korábban az olcsó kínai munkaerőn nyerhető extra haszon, ma pedig a hatalmas kínai vásárlóerő kínálta lehetőségek jelentenek ellenállhatatlan vonzerőt a fejlett országok vállalkozásai számára, amelyek gyakran felülírták a hosszútávú kockázatokat.

Ez utóbbi tényező napjainkban kezd nyilvánvalóvá válni, és egyre több nyugati ország tekint aggodalommal a kínai cégek globális felemelkedésére, aminek nyilvánvaló példája az 5G technológia terén világelsőséget elért Huawei elleni kampány. A Kínába évtizedeken át áramló fejlett technológia (az Európai Külügyi Szolgálat egyik képviselője szerint a kínai technológia legalább fele európai eredetű) lehetővé tette Peking számára, hogy állami támogatással olyan nemzeti bajnokokat hozzon létre, amelyek immáron globális szinten is képesek megszorongatni a fejlett államok vállalatait. A ma már exportra is dolgozó kínai nagy sebességű vasutak japán és német tudásra alapoztak, a hihetetlen méretűre nőtt kínai napelemipart szintén a német technológiára építették fel. Az országba ömlő működőtőke és az exportbevételek segítségével pedig a pénzügyi világválságot követő jó lehetőséget kihasználva Kína elkezdte felvásárolni a Nyugat nehéz helyzetbe került cégeit, azok technológiájával és infrastruktúrájával együtt.

Már a 2010-es évek elejétől kezdve számos figyelmeztetés jelent meg, amikor a Volvo, az MG Rover vagy éppen a hazai Borsodchem kínai kézbe került, hogy ebből hosszabb távon gond lesz. Egészen 2017-ig kellett azonban várni az EU reakciójára, amelynek egyik fő kiváltó oka a német KUKA (Keller und Knappich Augsburg) és a Mercedest gyártó Daimler 10 százalékának kínai felvásárlása volt. A német gazdaság számára különösen fájdalmas volt a KUKA esete, hiszen az egykoron géptechnológiával foglalkozó (és a zártrendszerű szemétszállítást kidolgozó, a magyar „kuka” szó eredetét jelentő) cég mára a világ egyik legfejlettebb robottechnológiájával rendelkező vállalkozása volt. Válaszul az EU nekilátott egy külföldi befektetéseket monitorozó és engedélyező, azonban meglehetősen laza mechanizmus kidolgozásának, amely közel sem olyan szigorú, mint az USA hasonló célú rendszere.

A profit ára

A nyugati mozgástér szűkülése kapcsán azonban egy új korszak kibontakozását jelentette egy pár héttel ezelőtt Kínában, majd következésképpen az Egyesült Államokban az egyik NBA csapat vezetőjének a hongkongi tüntetőket támogató Twitter bejegyzése által kiváltott botrány. Válaszul a csapat összes kínai céges szponzora szerződést bontott, majd végül beszüntették az NBA mérkőzések közvetítését Kínában. Az NBA igyekezett menteni a menthetőt, elítélték az ominózus posztot, amivel azonban kivívták a hazai közvélemény haragját, hiszen úgy tűnt, az amerikai „demokratikus értékek” helyett a kínai profitot választották.

Természetesen nem kevés pénzről van szó, tavaly 500 millió kínai látott legalább egy NBA meccset, így a közvetítési jogokért öt évre másfél milliárd dollár ütötte az amerikai szövetség markát.

Ehhez jön még az a rengeteg sportfelszerelés, amelyeket különböző márkák logóival és az NBA engedélyével árusítanak az országban, így nem csoda, hogy a botrány kitörése után a kínai boltok gyorsan levették a polcokról az érintett csapat mezeit.

Szinte teljesen egybeesett az NBA kálváriájával a South Park című animációs kultsorozat október elején képernyőre került epizódja, amely maró gúnnyal parodizálta ki az amerikai vállalatok és a kínai cenzúra közötti profitorientált összjátékot. Természetesen rövid úton betiltották Kínában az egész sorozatot, ami intő jel lehet az összes kínai piacra vágyó nyugati alkotónak.

Peking az elmúlt években érezhetően öntudatosabbá vált saját érdekeinek nemzetközi érvényesítésében, és egyre több külföldi vállalat kénytelen megfelelni a kínai elvárásoknak vagy követeléseknek a piaci hozzáférés érdekében. Tavaly januárban a Marriott szállodalánc honlapját tiltották le a kínai hatóságok, mert a Kínai Népköztársaságtól külön szerepeltette Tibetet, Hongkongot, Tajvant és Makaót az online minőségbiztosítási kérdőívében. Mindez abba az irányba mutat, hogy a nyugati országok kormányai hiába próbálnak erélyesebben fellépni Kínával szemben, ha saját vállalataik a kínai profit érdekében hajlandóak megfelelni a Peking által támasztott elvárásoknak, akár politikai téren is.

Az NBA botrányt követően az amerikai ESPN sportcsatorna például már egy olyan térképet használt közvetítésében, ami a Dél-kínai-tenger Peking által követelt részét és Tajvan szigetét kínai területként tüntette fel, dacára annak, hogy ezeket a nemzetközi közösség és a washingtoni kormányzat nem ismeri el.

Összességében azt látjuk, hogy míg a kínai állam képes erőit tudatosan, összehangoltan és összpontosítva használni, addig a nyugati szabadpiaci logika sok kis, egymással versengő szereplőt jelent, ami Peking tárgyalási pozíciót erősíti. Kínának ehhez minden joga megvan, hiszen mint az államok általában, maga is a saját érdekeit követi. Persze lehet abban bízni, hogy a piacnak több szabadságot biztosító rendszerek hosszabb távon mégis hatékonyabbak és sikeresebbek, mint az állam dominanciájára épülő rendszerek, és Kínának bizony nagyon komoly belső problémákkal kell szembenéznie.

Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy Peking a saját fegyverével próbálja legyűrni a Nyugatot, és jól halad vele. Hazánk és az EU szempontjából kulcskérdés, hogy az Egyesült Államok milyen stratégiát választ hosszabb távon Kína ellensúlyozására. Most úgy tűnik, hogy Washington egyre keményebb és agresszívabb módon reagál a megváltozott helyzetre, és szövetségeseitől is egyre hangosabban követeli az összetartást és Kínával szembeni kiállást, ami elemzői körökben már egy újabb hidegháború lehetőségét is felvetette. De míg az amerikai gazdasági elitnek nem volt különösebb érdekeltsége a Szovjetunióban, addig Kínához már ezer szálon kötődnek. Érdekes lesz megfigyelni a következő években, hogy Kína ellenes lobbiérdekek felülkerekednek-e az amerikai belpolitikán belül, vagy a kínai piac csábereje bizonyul majd erősebbnek. Addig is, a legújabb hírek szerint pedig a Top Gun jövőre mozikba kerülő folytatásának egyik jelenetében lecserélték a Tom Cruise bőrkabátján eredetileg látható japán és tajvani zászlót, nehogy sértőnek találja azokat a kínai közönség.

Címlapkép: McKay Savage, flickr
Olvass tovább!