Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Népek kiáltják sorsodat, szabadság!” – 75 éve gyilkolták meg Radnóti Miklóst

De jönnek új hadak, ha kell a semmiből,

akár a vad forgószelek

sebzett földekről és a bányák

mélyéről induló sereg.

 

Népek kiáltják sorsodat, szabadság!

ma délután is érted szállt az ének;

nehéz szavakkal harcod énekelték

az ázottarcu párisi szegények.

 

(Radnóti Miklós: Hispánia, Hispánia, Párizs, 1937, részlet)

A történelemben vannak olyan események, amelyekre hosszú-hosszú ideig emlékezhetünk. Ennek általában fő oka az, hogy egy ilyen „történés” széles körben  olyan mértékű centrifugális erővel szívta be az újságírókat, írókat, művészeket, a pillanatnak a korban olyan jelentősége volt, hogy az évtizedek múlva is megérezheti bárki, aki egy versbe belepillant, avagy megnéz egy festményt.

Kétségtelenül ilyen, gyomorforgató, felkavaró dátuma volt a huszadik századnak 1937. április 26-a, amikor a baszkföldi Guernica városkát a Franco tábornok oldalán a spanyol reakciót segítő, náci, német Condor-légió néhány repülőgépe vásáros napon támadta meg a spanyol republikánus hadsereg és a baszk nacionalista milíciák megtörése céljából. Brit források szerint 400, szovjet források szerint pedig 800 civil áldozatot szedve.

A támadás, és Guernica a hadtörténetben a hitleri villámháborús taktika nyitánya volt, de ennél több is lett: európaiak százezrei, ha nem milliói érezhették meg előre azon a napon iszonyatos sorsukat, fellebbenhetett előttük Adolf Hitler valódi arca, és a háború új, kegyetlen, sötét, acélhideg természete is.

A támadás azonnal óriási nemzetközi felháborodást és a közeli, párizsi világkiállítás előtt, világhírű művészek tucatjait késztette alkotásra: Pablo Picasso a spanyol kormány kérésére alig két hét alatt remekművel jelentkezik: a Guernica ott, a kiállítási téren néz majd szembe a hitleri Németország (közelebbről Albert Speer) pöffeszkedő, és semmitmondó, de grandiózus német pavilonjával, értékében már ekkor két vállra fektetve a birodalmi művészeti ipart.

Pablo Picasso: Guernica (1937), Reina Sofia Múzeum, Madrid / Fotó: Laura Estefania Lopez, Wikipédia

A párizsi nemzetközi művészeti- és világkiállítás német (Balra, tervezte: Albert Speer), és szovjet (Jobbra, tervezte: Borisz Jofan és Vera Muhina) pavilonjai 1937-ben. A spanyol pavilon nem látszik jól / Fotó: Wikipédia

De ekkor, ezen a napon születik meg René Iché megrázó, a szobrász által egészen 1997-ig titkolt szobra, azonos címen, és néhány hónappal később René Magritte festménye, a Le Drapeau Noir is.

René Magritte: Le Drapeau Noir, 1937, National Galleries, Scotland, Edinburgh / Kép: Oméga, Flickr

Az éppen a Léon Blum baloldali, „népi frontja” által irányított Franciaországban Párizs akkor még a világ egyik legizgalmasabba helye volt: a szabadság, és az emberiség mellett kiálló politikusok, művészek, írók és újságírók zengő méhkasa.

René Iché: Guernica 2. (1937), Musée Fabre, Montpellier

Guernica előtt is teljes mellszélességgel állt ki az őrült háborúba belerángatott, köztársasági Spanyolország mellett itt mindenki, aki a nemzetközi munkásmozgalomban és a humanista baloldalon számított. Azonban alapjaiban változtatott a helyzeten Guernica és a terrorbombázás tapasztalata. Volt a háború 1914 és 1918 között, amit ezek az emberek a vasmunkástól a festőművészig mind ismertek; azután volt ez a rémület, ez az 5-10 perc alatt ledobott borzalom, amely élőlényt nem kímél, és ami ellen védekezni alig van esély.

Egyedül a megdöbbenés, és a harag, valamint az egységes fellépés maradt akkor Hitler, Franco ellenségeinek, és az európai kultúra, emberség híveinek, lettek légyen azok polgári demokraták, szocialisták avagy kommunisták.

Ezt érezhette meg az éppen elvbarátaihoz, Párizsba érkező, 28 éves Radnóti Miklós is, hiszen egyik első élménye visszatérésekor szeretett városába éppen egy több tízezres tömegtüntetés volt Guernica után, a Francót és Hitlert nyögő spanyolországiak mellett.

Radnóti akkor már persze jó pár éve nyakig benne volt a politikában. Szegedi egyetemi évei alatt került élénk kapcsolatba az akkor az illegális kommunisták körül tömörülő élénk szellemi élettel, barátai közé számolhatta a nagyszerű grafikust, Buday Györgyöt (ő később a nácik Anglia elleni támadásánál alkotja meg Britannia című fametszetét), de a néprajztudós Bálint Sándor is.

Kevésbé polgárias de annál fontosabb barátai már az illegális kommunisták, és a szociáldemokraták körül lófráltak, például egyik leghűbb társa, a később Ukrajnában, munkaszolgálatosként meggyilkolt Bálint György is.

Radnóti Miklós az után a tüntetés után, minden bizonnyal éjjel, igen szomorú, hideg esős időben kezdhetett hozzá Hispánia, Hispánia című verséhez, amelyben – mint annyi, a harmincas évek végén született műben – később, éppen tegnaphoz 75 éve, 1944 november 9-én – Abdánál őt is utolérő sorsa elé rohant, hogy azzal vitatkozzon.

Ő ugyanis, a francia, és európai kultúra gyermeke volt, amely kultúrát nem idealizálta, annak brutalitásával, kegyetlen epizódjaival tisztában volt. Ha azonban versét, mint ahogyan az Eclogákat, vagy éppen a mindennél erősebb Razglednicákat, kicsit hosszabban is megvizsgáljuk, kiderül belőle, ez már nem egyszerűen az ipari gyilkolás miatt érzett aggodalom kiáltása, ez annak a felfoghatatlan rettegésnek az első érzete, ami tudja, ha most nem történik valami óriási, történelmi fordulat, nemcsak magunk, hanem világunk és minden ismerős sarka a semmibe hullhat, és veled veszik el minden, amit ismertél:

Ó suhogó, feketeszárnyu háború,

szomszédból szálló rémület!

nem vetnek már, nem is aratnak

és nincsen ott többé szüret.

 

Madárfió se szól, az égből nap se tűz,

anyáknak sincsen már fia,

csupán véres folyóid futnak

tajtékosan, Hispánia!

És valóban, hét és fél évvel, és versek sorával később maga Radnóti Miklós, az akkorra már magyarságából, emberségéből is kitagadott Radnóti állt ott egy csapat, magyar keretlegénnyel szemben, ők pedig az utólag megtudható tények szerint brutálisan kivégezték, majd a kor szokásai szerint egykedvűen hajították tömegsírba.

Ekkor azonban ő már tudta, hogy így lesz: nem költői póz, nem eltúlzott zengzetesség az, amikor az ugyancsak meggyilkolt, spanyol költő, Federíco Garcia Lorca szellemét idézte meg:

PÁSZTOR

Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
Azt hiszem, ismerted Federícót, elmenekült, mondd?

KÖLTŐ
Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.
PÁSZTOR
Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
így tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?
KÖLTŐ
Észre se vették. 
(Radnóti Miklós: Első Ecloga, 1938, részlet)

Észre se vették…

A szavak, akár Lorcára, akár Guernicára vonatkoztatjuk akkor nyerik el igazán értelmüket, ha a korabeli, spanyolok elleni, nemzetközi fasiszták és társult mindenféle hadak általi kegyetlenkedésének sajtóvisszhangját nézzük.

Miközben közel természetes, hogy a sztálini Szovjetunió – képmutató, sőt aljas okokból, a nemzetközi kommunista „elhajlók” levadászása céljából – de támogatta a spanyolok küzdelmét, ez sajnos szinte egyetlen más nyugati hatalomról sem volt elmondható, mind Anglia, mind pedig az Egyesült Államok igyekezett félrenézni az újmódi mészárlás láttán, sőt még Guernica hírei is – miközben széthordták a rikkancsok – csupán nem túl nagy aggodalmat keltő, felszínes formában jutottak el az átlagpolgárhoz.

Hiába írta meg már két nappal később a londoni Times riportere, George Steer, hogy egyértelmű náci akció volt a tömeggyilkosság, ennek bizonyítékait is szolgáltatva, a spanyol rezsim 1939-től egészen 1975-ig azt hazudta, hogy „anarchisták művelték” Guernicát. Mindezeket a francóista hazugságokat a Times még saját helyszíni tudósítóját megcáfolva is közölte azután.

Aki nem a szocialista vagy általában a nemzetközi munkásmozgalom lapjaiból tájékozódott, az bizonyosan nem tudta meg, miféle rettenet is esett meg Baszkföldön azon a napon. Ez a felejtés pedig az információ eltitkolásával, manipulálásával jöhetett létre. Hasonló óvatosságok százai, ezrei vezethettek el oda, hogy a lángoló, halottaktól szegélyezett Európában, egy lerombolt Magyarországon maga Radnóti is kénytelen volt ugyanúgy lelni halálát, mint sok millió társa, zsidó származása miatt, a legaljasabb körülmények között.

Lorcai sors, de nem éppen lorcai halál.

És Európa az első komoly terrorbombázás után már nem lett ugyanaz. 1939-ben a szélsőjobboldalt térdre kényszerítette a Spanyol Köztársaságot, de Hitler még az évben rárontott Lengyelországra, előző évben pedig Csehszlovákiára. Az általa provokált háborút csak milliós katonaáldozattal, és végül a világ legpusztítóbb fegyverének, a nukleáris bombának a bevetésével lehetett befejezni.

De az a kontinens, az a Párizs és az a Budapest már soha többé nem térhetett vissza.

És én, kései és címre méltatlan szegedi bölcsész mit mondhatnék most annak a másik, egykor mellőzött, meggyilkolt, azóta ünnepelt szegedi bölcsésznek, (vagy a harmadiknak, a kicsapottnak), ha megkérdeznék, változott-e valami azóta, mióta ők nincsenek?

Nagyjából azt a jelentést tehetném nekik: Mezopotámia egén, a szabad kurd kantonok felett októberben a török harci gépek már nem berregtek, csak sugárhajtóművük sikított, úgy, hogy azt bizonyára messziről hallani lehetett.

[Nyugati gyártmányú] bombáik, ágyúlövedékeik is ezerszer pontosabbak és pusztítóbbak, mint amelyek tüzében Guernica lakói égtek el. A terrorbombázás azonban már közhelyes dolog, és immár a NATO-szövetséges Egyesült Államok is kényszeredetten beismeri: Erdogan hadserege civilek tömegeivel végzett az offenzíva alatt, templomokat, mecseteket rombolt le, martalócai pedig a szárazföldön ugyancsak jobb és modernebb fegyverekkel fejezik be a piszkos munkát.

A képek, sőt mozgóképek azonnal elérnek mindenkit. A nemzetközi sajtó pedig előbb felháborodik, majd elnyugszik, legvégül mindig kiszolgálva gyenge, vagy erkölcstelen hatalmat, vezetőket, fellobbanó kétségeket és miegymást – igaz, ma már jóval kevesebben olvassák termékeiket.

Budapest, Berlin, Zürich, London és Párizs utcái ismét felordítottak – igen, az „ázottarcu szegények” is: október 9-én, 10-én és azóta is folyamatosan: tisztán látszik, hogy érzik, ma Rojava, holnap valaki más, talán megint mi.

Hiszen Spanyolország után is pontosan ez történt.

Címlapkép: RADNÓTI MIKLÓS - AZ ELSŐ SZEGEDI KÉP (Szeged, 1930) - Petőfi Irodalmi Múzeum; Ltsz.: 3510
Olvass tovább!