Nyitottság helyett szolidaritást: az idei Pride-ról

Amolyan szabadidős LMBT+ aktivistaként lassan tíz éve gyakori résztvevője vagyok a Budapest Pride-nak. Mint sajnos túl sok LMBT+ fiatalt, tizenévesként a félelem és az öngyűlölet toxikus keveréke tartott fogva sokáig. A Pride segített kikecmeregni ebből az állapotból, és ezért borzasztó hálás vagyok. Az őszinteség itt egy még nehezebb coming outot is megkíván: megjártam a kordon mindkét oldalát. (Erről részletesen talán máskor egy másik írásban). Többször emigrációból is hazautaztam, csak hogy részt vehessek a felvonuláson.

Az utóbbi években azonban az az érzésem, hogy ezek az események Magyarországon és a világ más részein egyre kevésbé szólnak rólam, rólunk, a mi életünkről és politikai küzdelmeinkről. Nem azért tartottam eddig fontosnak, hogy részt vegyek ebben a mozgalomban, mert melegként érdekemben áll kivívni a jogaimat, hanem azért, mert az a jobb, igazságosabb és szabadabb világ, amiben élni szeretnék, elképzelhetetlen a szexuális orientáción és nemi identitáson alapuló hátrányos megkülönböztetés, kirekesztés és erőszak teljes felszámolása nélkül. Az viszont felfoghatatlan számomra, hogyan vezethet minket egy ilyen világba a földet klímakatasztrófába taszító olajmonopóliumok, a NER-rel jó viszonyt ápoló befektetési alapkezelők és a globális kaszinókapitalizmus egyéb vezető bürokratáinak valamint egyes HIV-gyógyszerek megdrágításán nyerészkedő gyógyszercégek szövetségével kikövezett út.

Amióta a Pride események tőlünk Észak-Nyugatra a társadalmi/ politikai mainstream részét képezik, ezek egyre vonzóbbak a sokszor kiérdemelten rossz társadalmi megítélésnek örvendő vállalatok vagy akár emberi jogi visszaélések miatt kritizált kormányok (pl. Izrael) számára.

Ezek a kormányok és vállalatok arra használják fel a Pride-ok támogatását, hogy úgy állítsák be magukat a társadalmi felelősségvállalás, tolerancia és emberi jogok bajnokainak, hogy annak a valódi költsége minimális. Ez az úgynevezett „pinkwashing” az utóbbi években a Budapest Pride-ra is egyre erősebben nyomja rá a bélyegét.

Félreértés ne essék, bár súlyos kritikai észrevételeim vannak, továbbra is fontos számomra a rendezvény sikere, csupán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Budapest Pride jelenlegi szervezői célravezető szövetségi stratégiát alkalmaznak. Ezzel a kritikával nem kívánok egy platformra kerülni azokkal, akik (sokszor internalizált homofóbiájuk által vezérelve) azt róják fel a Pride-nak, hogy provokatív vagy nem felel meg a kispolgári esztétikának.

De azokkal az önjelölt balos antiglobalizátorokkal sem vállalok közösséget, akik imperializmus-ellenességbe rejtik a hegemón maszkulinitással és heteronormativitással való elvtelen megalkuvásukat, és úgy állítják be a Budapest Pride-ot, mintha az egy kontextus nélküli nyugati importcikk volna, akárcsak a kóla vagy a hamburger (nem mintha a polgári ellenzék kisebbségi komplexusban gyökerező „bezzeg nyugaton meleg a miniszterelnök” jellegű öngyarmatosítása bármivel előremutatóbb lenne) . Szerintem a Pride a kispolgári korlátoltság elutasításáról szóló szabadságünnep. Éppen ezért egy papnak öltözött felvonuló lazán belefér ebbe a kontextusba, különös tekintettel arra, hogyan üldözte a katolikus egyház két évezreden keresztül az LMBT+ embereket.

Az események történelmi és ideológiai gyökerei világszerte azonosak, és ugyanazon egyetemes emancipációs törekvés részei (kellene hogy legyenek), de a megvalósításban nagyon nagy különbségeket láthatunk: míg Moszkva véres macskakövén bátor aktivistákat hurcolnak végig Putyin rohamosztagosai, Isztambul könnygázfelhőben fuldokol, addig San Franciscóban önfeledten táncoló, félmeztelen kigyúrt férfiakkal bulizhat az ember.

Sajnos ugyanakkor a világ szerencsésebb felén egyre inkább kiveszett a politikai tartalom ezekből a megmozdulásokból, helyét a nagyvállalatok reklámjai vették át. Holott a Pride, hasonlóan május elsejéhez vagy a nemzetközi nőnaphoz, a lázadás ünnepe: egy elnyomott csoport végre nyilvánvalóvá tette, hogy nem hajlandó alávetett és megalázott sorsát tovább szótlanul tűrni.

Mire is vagyunk büszkék ezen az ünnepen? Valóban jogos az a felvetés, hogy miért lenne valaki büszke arra, hogy szándékától függetlenül egy bizonyos kategóriába tartozik.

Nem a szexuális orientációnkra vagy nemi identitásunkra kell büszkének lennünk, hanem arra, hogy felvállalunk egy politikai küzdelmet egy olyan társadalmi közegben, ami jobban örülne, ha mi nem léteznénk.

Vállaljuk a láthatósággal járó áldozatot, és nem LMBT+ személyként szolidárisak vagyunk LMBT+ embertársainkkal. A Pride minden évben arra a zavargássorozatra emlékezik, ami azzal vette kezdetét, hogy a New York-i Stonewall-in nevű melegbár közönsége megelégelte a folyamatos zaklatást, és elkergette a razziázni érkező rendőröket. Az események során kulcsfontosságú szerepet töltöttek be fekete transz nők, akik egyes beszámolók szerint a kézitáskáikkal csépelték a hatalmi apparátus embereit. Úgy, ahogy a nemzetközi nőnap jelentéséhez nem méltó a virág, és május elsejéhez szintén méltatlan a kolbász és a vizezett sör, úgy a Pride-hoz sem illeszkedik a céges lufi és a mifelénk még szerencsére nem divatos „büszke hamburger”.

A Pride-események világszerte elüzletiesülnek és depolitizálódnak. Ezt talán hajlandó vagyok megbocsátani olyan országokban, ahol a meleg és leszbikus emberek jogi értelemben vett egyenlőségét már kivívták (bár még mindig nem beszélhetünk sem valódi társadalmi egyenlőségről, sem a transz közösség jogi egyenlőségéről). A londoni Pride például egy hatalmas utcabál, amin a globális kapitalizmus vezető bürokratái és a brit állam imperialista és elnyomó szervezetei egymással vetélkednek, hogy ki a nyitottabb. Ezen a napon a Goldman Sachs befektetési bankárai épp nem vetőmagárakon spekulálva drágítják meg a szerencsétlenebb országok élelmiszerellátását, a Királyi Légierő drónoperátorai sem bombáznak civileket, és a rendőrség emberei sem vegzálnak fekete tizenéveseket a város perifériáján, hanem szivárványos kamionokon buliznak, vagy éppen egyenruhában és alakzatban vonulnak fel.

A szivárványkapitalizmus persze még mindig egy fokkal élhetőbb és szabadabb, mint annak a puritán változata, de semmiképp nem lehet egy végcél, amiért küzdeni érdemes.

Magyarország valóban jobb hely lenne, ha a MOL vagy az OTP vezérigazgatója a leszbikus roma nők közül is kikerülhetne. De a hierarchia és a kizsákmányolás ténye nem változik meg addig, amíg ezen intézmények nem képezik a köz demokratikusan igazgatott tulajdonát.

A nyugati Pride-okkal ellentétben a Budapest Pride úgy indult a depolitizáció és a kommercializáció irányába, hogy a magyar kontextusban még nincs is olyan számottevő győzelem az LMBT+ jogi reformok terén, aminek a megünneplése okot adhatna egy ilyen utcabál jellegű felvonulásra. Úgy tűnik azonban, hogy a Budapest Pride-ot még azelőtt kisajátította a tőke, hogy a mozgalom komoly győzelmek kivívása után a mainstreambe került volna. Természetesen a tőke és a Pride látszólagos összefonódását nem szabad túldimenzionálni, és érdemes észben tartani annak félperifériás jellegéből következő törékenységét. Elsősorban nem a helyi tőke számottevő képviselői álltak be a Nyitottak Vagyunk és hasonló izzadságszagú marketing-kezdeményezések mögé, hanem a centrumországok vállalatainak budapesti szervezetei, amelyek csupán igazodnak a vállalat központjainak kulturális elvárásaihoz.

Mivel a vállalatok az ilyen eseményekre elsősorban marketing-lehetőségként tekintenek (bár egyes szereplők, például Árvai Péter valós elhivatottságát nem vonnám kétségbe), ezért könnyen lehet, hogy a gyorsan összeverbuvált vállalati szivárványkoalíció azonnal visszabújna a szekrénybe, ha például a NER turbóhomofób üzemmódra kapcsolna (amire már sajnos utalnak aggasztó jelek), és ezáltal a részvételnek megemelkedne a politikai-gazdasági ára.

Vajon továbbra is nyitottak maradnának az orbáni pártállamtól gyakran bőkezű támogatásban részesülő vállalatok, ha például isztambuli vagy moszkvai mintára a Budapest Pride-ot is megpróbálnák politikailag ellehetetleníteni? Ki tudja, lehet hogy ez kell ahhoz, hogy újra szubverzív esemény legyen a felvonulás.

A liberális olvasóban persze felvetődik: lehet, hogy álszent a vállalatok támogatása, de mit veszíthetünk vele, különösen egy ilyen alapvetően ellenséges közegben, ahol az LMBT+ közösségnek minden szövetségesre szüksége van. Ez a felvetés alapvetően jogos, viszont személy szerint a mozgalom politikai és értékrendbeli lényegét féltem az ilyen kooperációktól és kollaborációktól. Amennyiben a szervezők célként tekintenek a vállalatok bevonzására, az akaratlanul is a lényegi politikai tartalom kilúgozását eredményezheti. Ezen a napon hangosan és kompromisszumot nem ismerve kellene nemet mondani a cisz és heteronormativitás, valamint a kapcsolódó elnyomó struktúrák kulturális és gazdasági béklyóira, de ez összeegyeztethetetlen a nagyvállalatok kultúrájával, amelyet extrém konformizmus jellemez, és addig lát csak marketing lehetőséget a felvonulásban, amíg az valamennyire igazodik egyfajta társadalmi mainstream-hez.

A Pride a lázadás, az egyenlőség és a szolidaritás helyett olyan tartalmatlan jelszavakat tűzött az utóbbi időben a zászlajára mind pl a „nyitottság” vagy az idei „Van egy közös a történetünkben” mottó. Ezen jelszavak mögé sokkal könnyebben felsorakozik a „corporate bullshit” azaz a semmitmondás nyelvén folyékonyan beszélő multik, hiszen nem jár komoly elköteleződéssel, így nem kell érte komoly árat fizetni. Ez a felszínes jófejkedés azonban súlyos erkölcsi aggályokat vet fel, ha kontextusba helyezzük. Nekik ez olcsó reklámfelület, tehát annak az eszköze, hogy minél több profitot realizáljanak az elsöprő többségben fehér, centrumországbeli, heteroszexuális, középkorú férfi tulajdonosaik.

Nekünk melegeknek, leszbikusoknak, transzoknak és más szexuális orientációjuk vagy nemi identitásuk miatt hátrányos megkülönböztetést szenvedő embereknek viszont az életünkről és a szabadságunkról szól ez a nap. Nekik aprópénz és reputáció a küzdelem tétje, nekünk az, hogy hány magyarországi queer fiatal menekül öngyilkosságba az előítéletek elől, válik hajléktalanná vagy kényszerül prostitúcióra azért, mert a családja kitagadja, és embertelen társadalmunkban nem alapjog a lakhatás és a megélhetés.

Arról is érdemes elgondolkodni, hogy miközben tobzódnak a multinacionális vállalatok a felvonuláson, az alapvetően egalitárius melegmozgalomnak politikai tartalom tekintetében sokkal természetesebb szövetségest jelentő szakszervezetek jelenléte miért ilyen gyér, bár ebben bizony a szakszervezeteknek is felelősségük van. A Pride ráadásul egyre inkább úgy néz ki, mint az az esemény, amin a fiatal felső-középoszálybeli „nyitott juppik” megmutatják erkölcsi fölényüket a kordonon kívül üvöltöző „buta prolikkal” szemben. Az esemény osztályszempontú inkluzivitásán az sem segít, hogy a felvonulás hivatalos afterpartijára borsos áron kelnek el a jegyek, sőt hiperexkluzív VIP Lounge-ban is bulizhat a nyitott résztvevő az egyenlőségért.

Érdemes pár szó erejéig kitérni a rendőrség és a Pride illetve az LMBT+ közösség viszonyára, hiszen a rendezők évről évre megköszönik ezen szerv biztosítási munkáját és liberális LMBT+ emberek gyakran emlegetik pozitívumként a rendőrség részvételét a nyugati pride eseményeken. A rendőrség nem a barátunk. A résztvevők biztonsága kordonok nélkül is garantálható lenne, a kordon eddig a városunktól való hermetikus elzárást, így a politikai jogaink súlyos korlátozását szolgálta elsősorban. A ketrec idei elmaradása tehát fontos előrelépés. A magyar rendőrség az elnyomó rend fenntartójaként sajnos ellensége mind az LMBT+ közösségnek, mind más olyan elnyomott társadalmi csoportoknak, akikkel nekünk LMBT+ embereknek magától értetődően szolidárisnak kell lennünk. Ne felejtsük el, hogy a rendőrök eresztenek kutyákat a menekültekre a határon, vegzálják hajléktalan embertársainkat, „rutin-igazoltatásnak” vetik alá az útjukba kerülő romákat, kilakoltatásokat hajtanak végre, és könnygázzal fújnak le, amikor a jogaidért tüntetsz.

Engem például lassan hat éve előállítással fenyegettek meg – miután segítséget kértem két baseball ütővel rám rontó, ordítva buzizó úriember ellen a körúton -, mert szerintük fiúknak smárolni közszeméremsértés. Amikor az ügy öt évre rá a bíróság elé került, az akkor tanúként beidézett rendőr még meg is jegyezte nekem, hogy nem érti, mire számítottam, hiszen „tudjuk milyen a 8. kerület”. Mintha Józsefvárosban nem lenne érvényes a törvény, amelynek védelmére esküt tett. A rendőrségnek ugyan törvényi kötelessége távol tartani az árpádsávos tesztoszteron-bombákat, és ennek rendre eleget is tesznek, hiszen nem akar a NER ennek elmulasztása miatt felesleges köröket futni Brüsszelben, de ezért nem tartozunk hálával addig, amíg ez a szerv kulcsfontosságú szerepet tölt be egy LMBT+ embereket másokkal együtt alávetett sorba kényszerítő hierarchikus és igazságtalan rendszer fenntartásában.

Azt már kifejtettem, hogy miért vannak egyre inkább kétes érzéseim a Budapest Pride-dal kapcsolatban. De akkor milyen is legyen az a Pride, ami nem ilyen? Röviden szólva: politikai. Bőven akadnak súlyos kérdések, amelyek megoldatlansága húsbavágó probléma a közösségeink számára, és ezek közül a házasság diszkriminatív definíciója csupán az egyik és talán nem is a legfontosabb.

Van miért harcolnunk, és jogos követeléseinknek egy politikai demonstráció méltóbb hangadója, mint egy utcabál:

inkluzív oktatás és egészségügy, a munkahelyi és lakhatási diszkrimináció felszámolása, láthatóság, biztonság, létbiztonság, nemi identitás, illetve a kapcsolatok jogi elismerése, a HIV fertőzések megelőzésére alkalmas, jobb helyeken már elterjedt gyógyszerek (PrEP és PEP) TB-támogatott és könnyű hozzáférhetősége -, csak hogy néhányat említsek a legismertebbek közül.

Emellett elengedhetetlen annak a felismerése, hogy a különböző emancipációs törekvések összetartoznak. A Pride-nak kezdeményező szerepet kellene játszania a társadalmi csoportokon átívelő, széleskörű szolidaritás megteremtésében annak érdekében, hogy társadalmunk végre lerázza magáról a mesterségesen fenntartott elnyomások, hierarchiák és erőszakok rendszereit. Ezen rendszerek közé tartozik nem csupán a heteronormativitás, de a patriarchátus, a rasszizmus és maga a kapitalizmus is. Itt az ideje hogy a Pride visszatérjen azokhoz a radikális gyökerekhez, amelyek annak idején útnak indították a meleg felszabadítási mozgalmat.

Az idén ötvenedik évfordulójához érkező 1969-es Stonewall lázadás hősei nem jólfésült menedzserek voltak, hanem fekete transz szexmunkások és hajléktalan fiatalok, az akkori Egyesült Államok számkivetettjei. Itt az ideje, hogy újra méltóak legyünk hozzájuk, és a queer felszabadulásért küzdő, földrajzilag hozzánk közelebb eső példamutató aktivistákhoz, mint például a kompromisszumot nem ismerő, igazi forradalmár lelkülettel megáldott Rózsa Milánhoz, akit öt éve veszítettünk el. Emlékszem egyszer, amikor aktivista külsőségekről beszélgettünk, kifejtette nekem, hogy ő bizony papnak öltözve megy jövőre a Pride-ra. Ha jól értettem, ez nem valamiféle stratégiai lépés lett volna, csupán egy a magyar ugaron visszhangzó kétségbeesett vizuális üvöltés.

Mi a teendő? Többen, akik hasonlóan látják a helyzetet, mint én, a Pride bojkottja mellett döntöttek, de ez szerintem nem célravezető stratégia. Tartsuk mindig észben, hogy bár a Budapest Pride-nak konkrét szervezői vannak, maga az esemény egy fél évszázados hagyomány, amit az tölt meg tartalommal, aki részt vesz rajta. Legyünk tehát ott minden évben minél többen. Ha a rendszerkritikus elemek kivonulnak, azzal csak a még több multis lufinak adják át a terepet. Egyelőre nem tart ott a magyar aktivista szcéna, hogy külön Pride-ot tartson fenn a különböző ízlésű résztvevőknek. Töltsük meg hát a meglévő kereteket autentikusabb politikai tartalommal.

Erre idén előremutató kezdeményezéssel rukkolt elő az újbaloldali diákmozgalom. A Hallgató Szakszervezet, a Szabad Egyetem és a Rythms of Resitance rendszerkritikus „rózsaszín blokkot” alkotva elevenítette fel a Queer felszabadítási küzdelem radikális hagyományait. Az esemény fénypontja az volt, amikor egy résztvevő vörös zászlót tűzött a mexikói-öbölbeli olajkatasztrófáért felelős és a bolygónk élhetetlenné tételéért évtizedek óta aktívan tevékenykedő olajvállalat, a British Petroleum „nyitott” kamionjára. Csak így tovább! Tolerancia helyett egyenlőséget! Nyitottság helyett szolidaritást!

Egy Pride-résztvevő vörös zászlót tűz a British Petroleum kamionjára. Fotó: Mérce

Olvass tovább!