Amikor a melegek bevették a Bastille-t

Épp ötven évvel ezelőtt, 1969 június 28-án, egy szombati nap hajnalán rendőrök szállták meg New York egyik meleg szórakozóhelyét, a Stonewall Innt. Az esetben semmi különös nem lett volna, a hasonló razziák szinte mindennaposak voltak ez idő tájt az Egyesült Államokban. Nem is ez az, amiért fél évszázaddal később is emlékezünk erre az eseményre, hanem az, hogy a klub közönsége nem hagyta magát, ellenállt a rendőri intézkedésnek, és spontán módon többnapos lázadást váltott ki, amely örökre megváltoztatta a szexuális kisebbségek felszabadításáért folytatott politikai küzdelmet. Stonewall referenciaponttá, szimbólummá vált.

Pedig nem ez volt az első alkalom, hogy amerikai melegek fellázadtak az őket vegzáló rendőri erőszak ellen, évekkel korábban a nyugati parton, Kaliforniában már került sor hasonló ellenállásra, még ha az nem is váltott ki több napos utcai lázadást. Sőt a második világháború után létrejöttek már melegjogi (ún. homofil) szervezetek is, melyek évente rendeztek megmozdulásokat a fővárosban.

Hogy mégis miért Stonewall lett a melegjogi küzdelem origója, ahhoz az események különleges összjátéka, de leginkább a lázadás közvetlen utóélete adhat néhány támpontot.

Az ötvenes-hatvanas évek kétségtelenül nem a szexuális kisebbségek fénykora volt az USA-ban. Egy államot leszámítva az azonos nemű felnőttek közötti konszenzusos szex törvényi tiltás alatt állt, a szövetségi és állami kormányzatok pedig rengeteg más jogi és adminisztratív intézkedéssel sújtották a többségétől eltérő szexuális irányultságú vagy nemi identitású polgárokat.

A deviánsnak ítélt szexuális gyakorlatokat kemény büntetésekkel sújtották, egy otthon magányában „elkövetett” szexuális aktus két férfi között, öt-tíz, sőt akár húsz év börtönnel is járhatott. Sok helyen egy életre pszichiátriai intézetekbe zárták a homoszexuálisokat, hét államban pedig kasztrálhatták is őket. A „queerek Dachauja”-ként elhíresült kaliforniai Atascadero kórházban pedig egyenesen gyógyszerkísérleteket, elektrosokkterápiát és lobotómiát végeztek rajtuk.

Objektív mércével mérve az ötvenes-hatvanas években rosszabb volt melegnek lenni az USA-ban, mint Kubában, Kelet-Németországban, vagy épp a világháború előtti Amerikában (ez utóbbiról még később ejtek pár szót). A szovjet befolyás alatt lévő diktatúrákat azért is érdemes kiemelni, mert az Egyesült Államokban ugyanez az időszak volt a nagy vörös rettegés időszaka, amelynek során másként gondolkodók és baloldaliak tömegeit ért valamilyen állami represszió, és ebbe a tendenciába illeszkedett a melegek brutális vegzálása is. A mccarthyzmusként elhíresült vörös rettegés egyik alfejezete volt az ún. levendula pánik is, amelynek keretén belül kormányzati alkalmazottak és katonák ezreit bocsátották el vélt homoszexualitásuk miatt, azon egyszerű okfejtésre alapozva, hogy ha melegek, akkor biztos kommunisták is.

Az antikommunista jobboldali narratíva által megtámogatva a szexuális kisebbségek stigmatizációs gyakorlatain nem is nagyon lehetett fogást találni, legalábbis a kor igen visszafogott, asszimilációs retorikát követő „homofil” mozgolódásainak nem nagyon sikerült.

A nagyobb büntetőpolitikákat a hétköznapi élet egészét átszövő adminisztratív „megoldások” is támogatták. Álruhás rendőrök járták az utcákat, hogy randipartnert kereső melegeket leplezzenek le és büntessenek meg. Sok helyen (így például New Yorkban is) tilos volt a külső nemi jegyekkel ellentétes nemű ruhákat viselni, így ha egy férfin nem volt legalább három „férfias” ruhadarab, könnyen fogdában találhatta magát. Ugyancsak New York vezetése megtiltotta azt is, hogy szórakozóhelyek melegeket szolgáljanak ki.

És ezen a ponton el is érkezünk a Stonewall Innhez, mely 1967-ben nyitotta meg kapuit New York Greenwich Village nevű negyedében. A negyed évszázadok során különleges státuszt vívott ki magának a városon belül, alapból lázadó negyedként volt ismert már a hatvanas években is, és mivel várospolitikai szempontból is sikerült megőriznie viszonylagosan szegregált jellegét, fokozatosan kis melegnegyed alakult itt ki. A Stonewall csak egyike volt az itt működő melegbároknak, közülük nem is a legjelentősebb vagy a legnagyobb. Üzemeltetője a genovai származású maffiacsalád fiatal tagja, Tony Lauria, közismertebb nevén Kövér Tony.

A New York-i maffia hamar ráérzett a manapság már oly divatos „pink marketingre”, felfedezte a városi italárusítási-szabályozás által nyitott piaci rést, így gyakorlatilag az összes meleg szórakozóhelyet ők vitték. Alacsony fenntartási igényű helyek voltak ezek, a gyakori rendőrségi razziák miatt a működtetők egyik napról a másikra új helyszínre tudták költöztetni az épp célba vett klubot. És persze rendőri kapcsolataikon, kenőpénzhálózataikon keresztül korai figyelmeztetést vagy épp ideiglenes védettséget is tudtak vásárolni ezeknek a helyeknek.

Ilyen értelemben tehát a szervezett bűnözésnek volt köszönhető, hogy egyáltalán létezhetett bármilyen meleg közösségi élet, de persze a maffia sem emberbaráti szeretetből működtette a helyeket, és felvizezett, rossz minőségű, túlárazott piákkal látta el a közönséget. Nem véletlen, hogy a lázadás után a Greenwich Village lakóinak egyik első követelése a meleg szórakozóhelyek maffiátlanítása volt.

A Stonewall Innhez június 24-én érkező kis rendőri alakulat tehát rutinműveletre készült, ám a feldühödött közönség – mely főként, de nem kizárólag, gyengébb anyagi helyzetű afroamerikai és fehér meleg  férfiakból állt[1] – egy-kettőre a klubba zárta a rendfenntartó erőket, majd a kiérkező rohamrendőrökkel is sikerült hosszú órákon át fogócskázniuk a negyed általuk sokkal jobban ismert utcáin. Ezek a jelenetek a következő napokban is megismétlődtek.

A rendőrsorfalakkal szemben kánkán-sorba fejlődő melegek, transzvesztiták és transzneműek játéka gyönyörűen űzött gúnyt a ráfeszült macsóizmus társadalmi normáiból, a helyi lakókkal kiegészülő szórakozóhelyi közönség pedig az általánosult represszió tengerében valami olyant védett, amit leginkább sajátjának mondhatott: azt a pár, az ellenállás történelmi emlékezetével átitatott utcát, azt a néhány rögtönzött szórakozóhelyet, a pancsolt italaival és maffiához tartozó kidobóival.

A napokon át tartó lázadás megugrotta az országos sajtó ingerküszöbét, és az előző két évtizedben szinte semmilyen médiareprezentációt nem kapó szexuális kisebbségek bekerültek a hírekbe. Mégpedig úgy, hogy közben erősnek, rendőrökkel összecsapni képes embereknek mutatkoztak, ezzel pedig a velük szemben alkalmazott sztereotípiák egy részével is látványosan leszámoltak.

A médiahullám pedig országszerte rejtőzködő, önmegtagadásban élő melegek, leszbikusok és transzneműek életében hozta el a „nem vagyok egyedül” felszabadító felismerését, a kis létszámú, marginális „homofil” csoportokból pedig valódi tömegmozgalom lett. Ezt az átalakulást talán Frank Kameny, a Stonewall előtti melegjogi mozgalom egyik fontos tagja foglalta össze legprecízebben:

„Stonewall idején ötven-hatvan meleg csoportunk volt az országban. Egy évvel később legalább ezerötszáz. Két évvel később, amennyire meg lehet becsülni, már kétezerötszáz.”

És ehhez érdemes még hozzávenni, hogy az amerikai fejlemények néhány éven belül Európában is a melegjogi szervezetek hasonló burjánzását indították el, a lázadás egy éves évfordulóján megtartott felvonulás pedig mind a mai napig a Pride-felvonulások inspirálója világszerte.

Nem véletlenül írja a lázadásról alapos történelmi munkát jegyző David Carter, hogy a Stonewall-lázadás jelentőségét nem is magában az eseményben, hanem abban az érzelmi sokkhullámban kell keresnünk, amelyet elindított. Carter itt Kantra hivatkozik, aki a Bastille bevétele és a Nagy Francia Forradalom kapcsán írja, hogy jelentőségük értelme nem a résztvevőkre, hanem a „szemtanúkra” gyakorolt hatásukban keresendő.

Ebben az értelemben a Stonewall Inn előtti utcaszakaszon megszületett zendülés a Bastille bevételéhez hasonlatos: a szimbolikus dimenziói egy megdönthetetlennek és természetesnek hazudott rendet kezdtek ki, és ezzel gyakorlatilag felül is írták a résztvevő szereplők szándékainak, életkörülményeinek, a megjelenő helyszínek hétköznapi kontextusának konkrétságát.

Persze az ilyen jelentőségű szimbólumoknak szokásuk olyan súllyal ránehezedni a történelemre, hogy az már visszásságokat is okoz. A Stonewall mint a melegmozgalom születési pontja nemcsak a korábban létező törekvéseket feledteti el, de az ötvenes-hatvanas évek fejlődési irányait is általánosítja: a szexuális kisebbségek felszabadítását egy egyenes vonalú haladásként, progresszióként jeleníti meg, mely a levendula pániktól, az amerikai mcchartyzmus „sötét középkorából” visz az egyre teljesebb jogegyenlőség felé. De ahogy rengeteg történész rámutat, ez a „történelem menete” elképzelés még az Egyesült Államokon belül sem állja meg a helyét: a 20. század elejére virágzó meleg szubkultúra alakult ki, amely az 1920-30-as évekre a mainstream popkultúrába (filmek, színház) is szervesen beépült.

Ha ugyanezt európai szempontból nézzük, akkor szintén egy másik képet kapunk, hogy a Globális Dél gyarmati szodómiatörvényeinek végtelen komplexitású kérdéseit már ne is emlegessük.

A Stonewall mint szimbólum tehát nem csupán az időt, de a teret is magához igazítja, konkrét társadalmakhoz köthető kontextusokat, konkrét hagyományokat és tendenciákat írva felül. Ez pedig komoly nehézségeket jelenthet a szexuális kisebbségek felszabadításának mindenkori harcosainak, akiknek igen konkrét, az amerikaitól eltérő társadalmi-politikai-gazdasági kontextusokban kell(ene) dolgozniuk. Amerikai gyökerű globális szimbólumként Stonewall képes volt olyan globalizált referenciarendszert létrehozni, melynek csatlakozási pontjai, belépési küszöbjei adott kontextusokban élő meleg és többségiek számára is megnehezíthetik a belépést.

Mindazonáltal az szintén a szimbólumok sajátossága, hogy sosem egységesek, mindig egyszerre több, olykor egymásnak ellentmondó dolgokat is jelenthetnek más-más emberek, más-más csoportok számára, így a fenti, túlzottan monolitikus leírásmódot is érdemes fenntartásokkal kezelni. A Stonewall-lázadás ugyanis az első pillanattól kezdve magába foglalta mindazokat a vitákat, amelyek még napjainkra sem jutottak nyugvópontra az emancipációs küzdelmekben.

Ott találjuk a generációs ellentéteket, és a mérsékelt-asszimilációs és radikális-polgárpukkasztó metódusok közötti konfliktust is. A lázadás első évfordulóján tartott első Pride-felvonuláson a feminista aktivisták a nők kigúnyolásával vádolták a transzvesztita, női ruhába öltözött férfiakat, hogy később ez a feministák és drag queenek közötti vita a transznemű emberekre is kiterjedjen.

Feminista és transznemű aktivisták mind a mai napig vitáznak a nemiség velünk született és társadalom által alkotott jegyeinek, normáinak mibenlétéről, határairól, visszhangozva az első Pride összecsapásait. Leszbikus feministák és meleg férfiak a patriarchátus fenntartásában játszott szerepekről, a férfiprioritások mozgalmon belüli dominanciájáról bocsátkoznak mind a mai napig komoly tétekkel rendelkező vitákba, melyekre aztán persze az idők során újabb keletű kérdések is rá tudnak csatlakozni, mint például a béranyaság kérdése.

De ez így is van rendjén: ezeknek a vitáknak a megléte csak újabb érv a Stonewall-lázadás nagyszerűsége mellett. Ez emlékeztet arra, hogy az utókornak nemcsak tisztelegnie és ünnepelnie kell, de tovább vinnie a küzdelmet, vitáznia, kritikusan újraértékelnie és tanulnia is.

[1] – Leszbikusok csak kis számban fordultak meg a helyen, a történészek szerint a transzvesztiták (drag queenek) is csak egy szűk kisebbséget képeztek, bár a nem megfelelő fogalomhasználat – például a queen (királynő) szó korabeli jelentése minden melegre kiterjedt, emellett az otthonról kidobott, hajléktalan meleg fiatalokat jelelő street queen, vagy épp nőies vonásokkal rendelkező scare queen kifejezéseket gyakran értelmezte a sajtó és a nagyközönség a drag queenek egyik alcsoportjaként – tévesen.

Kiemelt kép: yosoynuts / Flickr
Olvass tovább!