TGM: Magyarok és románok együtt és külön

Az úzvölgyi katonatemető körülötti konfliktus sokadszorra bebizonyította azt, amit bárki megtapasztalhat árvíz, földrengés, aszály esetében: mind az állam, mind a civil társadalom csődöt mond, ha igazán baj van.

Ebben az ügyben csődöt mondott a romániai kormány: belügyminisztérium, csendőrség, titkosszolgálat, sírgondozó hivatal, műemlékvédelem, az állam regionális és helyi szervei is csődöt mondtak (a megyei és községi tanácsok meg a vezetőik), csődöt mondott a görögkeleti (ortodox) egyház, a romániai magyarok országos érdekképviselete (amely egyben parlamenti párt, tehát az állam része), csődöt mondott a sajtó, csődöt mondott a magyar és a román diplomácia.

Mindezek – politikai vezetés, közigazgatás, képviseletek, szakmai szervezetek – a saját rosszul fölfogott (olykor csak képzelt) érdekeiket követték, és különféle okokból tüzelték a roncsoló és emberellenes indulataik csapdájába zuhant embertömegeket. Nem szólva arról, hogy a román támadás stratégája szolgálaton kívüli csendőrtiszt (a román csendőrség volt országos parancsnoka!) volt, Sebastian Cucoş, számos romániai tüntetés brutális szétveretője, több forrás szerint a belügyminiszter bizalmasa – akiről azt írja Ciprian Mihali, hogy „mare pupător de icoane şi drapele” [„szentképek és lobogók nagy puszilgatója”], az újfasiszta focihuligánok ismert védnöke – , no meg (bár ez inkább tragikomikus) fölbukkant a helyszínen Semjén Zsolt magyarországi miniszterelnök-helyettes, akinél rosszabb hírű és népszerűtlenebb kormánypolitikus aligha akad. Ám a mindenfajta diszkrimináció iránti vonzalma és nacionalizmusa tekintetében nem áll fönn kétség.

De ott volt Mircea Chelaru tábornok is, volt vezérkari főnök, a román katonai kémelhárítás korábbi parancsnoka (!). (Update: azóta már volt kisebb szélsőjobboldali tüntetés Budapesten a román nagykövetség előtt, és állítólag újabbak készülnek. S ebben a hangulatban közöl a magyar Miniszterelnökség irredenta térképeket a Twitteren: ez ellen élesen tiltakozott Marjan Šarec szlovén miniszterelnök és Borut Pahor szlovén köztársasági elnök. Azóta a román külügyminisztérium is dühösen protestált, majd a horvát külügy és a horvát sajtó is kikérte magának a magyar kormány irredentizmusát. „A kelet-európai kisállamok nyomorúsága” – ez volt Bibó István híres esszéjének a címe.)

Az etnikai-nyelvi többség oldalára állt – és nem a teljes romániai Staatsvolkkal, az alkotmányos-politikai közösséggel szolidáris – román nemzetállam felelőssége nagyobb, mert nagyobb az ereje és a befolyása.

A temető körül előkerültek a nemzeti-etnikai konfliktusok összes baljós-tragikus kellékei: a lobogtatott nemzeti és regionális zászlók, a sírkeresztek – la terre et les morts, a föld s a holtak, ahogyan az Action Française régi sovinisztái szokták volt mondani – , a háború emléke és a szimbolikusan újrajátszott háború, az éjszakai őrtüzek, az imák, az esküvések, a himnuszéneklések, a népviselet militáns használata, a gyűlölet és a megvetés durva szavai elkeverve az áhítat és a gyász hangjaival, majd végül a testi erőszak, s aztán persze a harag könnyei. És a kölcsönösen meggyalázott sírok, a „másik fél” kegyeletének kegyetlen megcsúfolása.

Mindegyikben így vagy úgy részt vettek „közületek” vagy „közületek” ismert képviselői. A videók és fényképek elterjedtek a világhálón és az ún. közösségi médiákon.

Kolozsvár, 2019. június 7.
A csíksomlyói búcsúba tartó Csíksomlyó Expressz és Székely Gyors zarándokvonatokat köszöntik a kolozsvári vasútállomáson 2019. június 7-én.
MTI/Biró István

Péntek délután láttam a kolozsvári vasútállomáson az áthaladó csíksomlyói zarándokvonatot, amelynek az ablakaiból a magyarországi utazók hatalmas magyar és székely zászlókat lengettek – a helyi közönség teljes közönye és értetlensége közepette – , jól látszott, hogy a magyar „nemzeti tábor” a teljes érzelmi mozgósítottság állapotába került.

Ha valamelyik összecsapáskor ott a völgyben valakit – akár véletlenül – megölnek, ki tudja, hol lennénk már.

A magyar és román diplomácia eljátssza a súlyos államközi konfliktus minden klasszikus jelenetét. Az olyasmit, hogy a magyar külügyminisztériumba „bekéretett” román nagykövet (nyilván minisztere utasítására) egyszerűen nem megy el, fegyveres incidensek szokták követni, bár ezúttal nem fogják. (Update: a budapesti román nagykövet nem utasította el a találkozót, csak új időpontot kért.) A romániai magyar párt vezetője (volt miniszter) a belügyminiszter (Carmen Dan) és az illetékes prefektus lemondását követeli. (Azóta Viorica Dăncilă román miniszterelnök elég sápatag nyilatkozatában jelezte, hogy elveszi a katonatemető ügyét a belügytől, és átadja a hadügynek. Időközben az is kiderült , hogy magát az úzvölgyi támadást valószínűleg éppen a román honvédelmi minisztérium főtitkára, ismert magyargyűlölő politikus, bizonyos Codrin Munteanu szervezte. Hát rá kell bízni a konfliktus kezelését…)

Tehát a díszletek készen állnak.

Nyilvánvaló, hogy a román állam megakadályozhatta volna a konfliktus eszkalációját, békésen is érvényt szerezhetett volna a hatályos törvényeknek, jogszabályoknak és a józan ész alá rendelt szokásjognak. De ezt láthatólag nem akarta. A katonatemetőt „őrző” magyar csoportot – amelyet hivatalos személyek vezettek – megtámadó, számbeli fölényben lévő román tömeg élén román parlamenti képviselő (tehát úgyszintén mentelmi jogot élvező, fölesküdött, hivatalos személy) haladt, aki nem figyelmeztette a jelenlévőket a törvényre, amelynek a betartása és betartatása a kötelessége. (A hírhedt csendőrparancsnok nem volt szolgálatban, de iménti beosztottaival állt szemben. Update: kiderült, hogy hivatalos megbízásból mégis ez a Cucoş irányította a csendőröket a helyszínen.) Olyan rendkívüli, halaszthatatlan vészhelyzet nem állott fönn, amely az erőszakot igazol(hat)ta volna.

Igen, a csőd teljes.

Akik abban a helyzetben vannak, hogy a romániai nagy nyilvánosságban tegyenek valamit a megnyugvás, a kiegyezés, a méltányosság és a történelmi igazságosság árnyalt, gondos és a lehetőségig elfogulatlan megítélése érdekében, szintoly kevéssé teljesítik a kötelességüket. (Azoknak a kiváló értelmiségieknek a nagyobb része se, Bukarestben, Kolozsvárt vagy Budapesten, akik csak a szájukat húzzák e provinciális veszekedés láttán, s kikapcsolják a netet. Update péntek délután: azért nyilatkoztak az alfalvi fiatalok, lesz szolidaritási séta Kolozsvárt, tűrhetően nyilatkozott az USR [a kolozsvári szervezet] és a PLUS, és ahogy elnézem, lesznek még hasonlók, tehát talán túl borúlátó voltam.[1])

Nagyszerűen sikerült közben az etnikumközi szolidaritási „séta” Kolozsváron (ezt főleg Szakáts István, az ismert civiltársadalmi/baloldali aktivista, multimédia-művész, kurátor, a pataréti cigánygettó ügyében tiltakozók/szervezők egyik vezéralakja, továbbá az USR-hez közel álló, korrupcióellenes #rezist mozgalom szervezte), amely szót emelt a magyar-román barátságért, a nacionalista hergelés és uszítás ellen, hatalmas médiavisszhanggal (ld. itt és itt és itt).

Roppantul szomorú, hogy Kelemen Hunor romániai parlamenti képviselő, az RMDSZ elnöke (volt romániai államtitkár és miniszter) azt mondta a román szélsőjobboldali huligánok és nagy hatalmú állami támogatóik úzvölgyi támadásáról, hogy „EZ ROMÁNIA IGAZI ARCA”.

Roppantul szomorú az is, hogy az európai választási kampány alatt evvel az üggyel hevítette az RMDSZ választói vérét („Megvédjük őseinket, hőseinket!”), és permanenciában állomásoztatta helyi és országos vezetőit hetek óta a helyszínen. Ez természetesen nem szolgálhat fölmentésül a román soviniszták tűrhetetlen tetteire. De az RMDSZ ellentmondásos politikája – szövetség a román nacionalista PSD-vel és a magyar nacionalista Fidesszel, hogy egyszerűsítsünk kicsit – külön téma. Ám Kelemen Hunor igazságtalan, méltánytalan, tárgyilag téves kijelentése megérdemel pár szót.

Minden országnak több arca van.

A közismert adatok szerint a magyarországi közvélemény 82 százaléka „migránsellenes”. Ez lenne Magyarország arca? Nevetséges. A pillanatnyi ideológiai helyzet ugyan rettenetes, de nem lesz mindig így, és nem is volt mindig így. Ne tartoznék Magyarország „arcához” Ady? Szabó Ervin? Babits? Bartók? Pilinszky? A 2015-i menekülteket segítő budapestiek ezrei?

Romániában vannak liberálisok és baloldaliak, akik megmutatták, hogy létezik hatékony ellenállás a sovinizmussal és etnicizmussal szemben. Ezek lehetnének logikusan egy nemzetiségi, jogvédő párt szövetségesei.

Ennek híján sok erdélyi magyar átszavazott a liberális USR-re, mert nem a nemzetiségi háborút akarja megnyerni (amire a kisebbségnek amúgy sincs sok esélye), hanem a nemzetiségi békét szeretné végre megteremteni. (Nekem sok kifogásom van az USR-vel szemben, és Romániában se nagyon tudnék kire szavazni, ha lenne ott választójogom. De ez akkor is tény.)

Kelemen elnök azt képzeli, hogy ha sovén retorikával sovén retorikát állít szembe, akkor szavazatokat nyer. Pedig úgy fest, hogy román nacionalisták segítségével jutott be pártja az Európai Parlamentbe. Neki úgy kell tennie most, mintha a romániai magyarsággal a román nép egésze állana szemben. Ez nem igaz. Mint ahogy nem minden magyar románellenes.

Ennek az elemi és köztudomású összefüggésnek a fölismeréséhez nem kell sok ész, csak erkölcsi elszánás, erkölcsi bátorság, és az alantas hatalmi számítgatások félretétele. Jó érzés lett volna, ha a romániai magyarok legfőbb érdekképviselete fölül tudott volna ebben a veszedelmes helyzetben emelkedni a legrosszabb „nemzeti” reflexeken.

Hiszen az úzvölgyi konfliktusban elsősorban mégiscsak a román nacionalizmus és a román állam vétkezett. Igaza tudatában a romániai magyarság legnagyobb hatalmú vezetője mondhatott volna valamit, amivel megértethette volna sokakkal, mennyire nélkülözhetetlen a nemzetiségi-kisebbségi jogok bővítése, a már létezők érvényesítése, a mögöttes rossz szándékok kiiktatása, az őszinte beszéd és az őszinte, elmélyült, tisztességes vitán alapuló kiengesztelődés lehetősége.

Úgy látszik, senkiben nem lehet bízni az érintett két nép vezető erői között. Felelőtlen, elvtelen emberek.

Olyan jelentős politikai erőt nem ismerünk Romániában vagy Magyarországon, amely kicsit se nacionalista. A befolyásos román kulturális hetilapok már évtizedek óta a két világháború közötti soviniszta román reakció rehabilitálásának a frenézisében élnek, akárcsak a történelmi „ismeretterjesztés”, „tudománynépszerűsítés” meg az iskolai tankönyvek.

Az „igazságtétel” a bosszú szinonimája lett, a „tényföltárás” az uszításé. Ez Magyarországon sincs másképp, ahol a nagyközönség számára az irredenta, antiszocialista és antiliberális uszulás jelenti a nemzeti történettudományt, bár a helyzet tekintélyi szerkezete más. A romániai stadionokban Antonescu marsall (tömeggyilkos fasiszta diktátor, háborús bűnösként kivégezték) képével ékesített zászlókat és transzparenseket lengetnek. A magyarországi „rehabilitálási” kampányokat ismeri az olvasó. Itt a Trianon-vallás helyettesíti a keresztyénséget.

Ebben a helyzetben az, aki a helyzetet megmentheti, senki más, csak ön, kedves olvasó.

Ön az, aki környezetét megpróbálhatja meggyőzni róla, hogy minél nagyobb a veszedelem, és minél bővebben árad körülöttünk az aljasság és az elvakultság, annál nagyobb szükség van higgadtságra – nem megalkuvásra: higgadtságra.

Nép- és fajgyűlöletet nem helyes és nem célszerű ugyanevvel viszonozni. A soviniszták őrjöngő hatalom- és megtorlásvágyának a levét az alávetett osztályok szokták meginni. A megtévesztett nemzedékek áldozatai ott nyugszanak – igen, éppen ott! – a katonatemetőkben.

Ha gondolkodó embernek valami eszébe kell hogy jusson a katonatemetőkről, az a BÉKE.

Az egyenruhát, a fegyvert, a csatát nem csodálni és ünnepelni kell, hanem a tragédia jelének tekinteni, kerülni kell és elvetni. A bátor katona is áldozat, az özvegye és az árvája is, meg az általa fölgyújtott és szétlőtt települések égő romjai alatt haldokló gyerek is. Meg a katonaszökevény is. Meg a meggyalázott sírok és a földúlt könyvtárak meg a megerőszakolt asszonyok. És a lebombázott hidak. Akit ünnepelni kell, az, aki lelkiismereti okokból a katonai szolgálatot megtagadja, és vállalja a következményeket.

Nincs itt mit csodálni, nincs emlék itt, amely előtt le kellene borulni. Csak arra kellene törekedni, hogy ne legyenek újabb és nagyobb katonatemetők.

Ezért még egyszer, alaposabban utána kell nézni, hogy ki nyugszik hol – erre vannak szakemberek – , rendbe kell hozni a sírjukat, de abba kell hagyni (minden oldalon) annak a vitézségnek a férfias magasztalását, amelynek a másik neve a pokol.

Nem teljesen jelentéktelen dolog, mekkora sírparcella jut valamely hadviselő nemzet frontra hajtott és elpusztított katonáinak, de még ennél is jelentősebb, hogy mekkora szabadság jut a nemzetállam sodronykerítései és falai közé kényszerített, különféle karakterű, kultúrájú, hajlamú, kedvű, fölfogású emberi lényeknek.

Lehet, hogy épp most ez az ügy elalszik, és csöndben belesimul abba a sovén-etnocentrikus hagyományba és sufnibölcseletbe, ahol „mi” mindig meg nem értett vesztesek vagyunk – a román nacionalisták szerint a román állam a kisebbségek javára részrehajló, és a románok háttérbe vannak szorítva a „saját” hazájukban; ugyanezt a szöveget minden áldott nap elszavalja valaki Magyarországon is, de ott ezért Európát szokták okolni – , a „mások” pedig érdemtelenül, furfanggal sikert elérő nyerészkedők és bitorlók. Hát ez unalmas.[2]

Mondja meg munkatársainak, szomszédainak, rokonainak, barátainak és üzletfeleinek, kedves olvasóm, hogy nem is csak a józanul fölfogott érdekünk diktálja (s ne értsük félre egymást: ez a románok érdeke is, bármilyen óriási többségben vannak), hogy szégyenletes és veszélyes bárgyúságként mellőzzük a szimbolikus (és valóságos) háborúskodást (meg az olyan rég tisztázott tényeken való esztelen vitákat, hogy ki volt Erdélyben előbb, ki mikor „jött be”, és mikor telepítettek be kiket, és kik és hogyan asszimiláltak vagy űztek el kiket, bár magukat a tényeket, föltéve, hogy csakugyan tények, nem lenne szabad elfelejteni). Hanem az is diktálja, hogy megértjük és elmondjuk, hogy fontosabb dolgunk is van a Duna-medencében a társadalmi igazságtalanságon és megkergült „gazdasági életen” nyugvó „civilizációnk” roskadozása vagy talán kezdődő pusztulása idején, mintsem hogy felelőtlen, harmadosztályú, embergyűlölő karrieristák intésének engedve egymást pofozzuk, és zászlainkat lengetve, sűrűn vetve magunkra a keresztet, masírozzunk a fölösleges, még elkerülhető végromlásba.

Mit mondunk magunknak és másoknak?

Azt-e, hogy egyrészt egyenlők vagyunk, másrészt meg fölsőbbrendűek. Mert mi vagyunk többen, vagy mi vagyunk a régebbiek meg a hősiesebbek meg a „nyugatibbak”, nem ázsiai lovas nomádok, vagy nem holmi fanarióta, levantei, bizánci, züllött népség. Hiszen tudjuk, hogy kire gondol a „Deşteaptă-te, române” [„Ébredj, román!”: a román nemzeti himnusz, Andrei Muresianu, 1816-1863, szövege] jeles szerzője, amikor a „barbarii de tirani”-t [„a barbár zsarnokokat”, azaz a magyarokat] emlegeti…

A hallgatás nem válasz minderre, és nem hoz megnyugvást. Azt se helyes gondolni szerintem, hogy az erdélyi magyarok kisebbségben vannak, hát „ne ugráljanak”. Hanem azon kellene nagyon gyorsan gondolkozni, hogy akárcsak az ennek nem kedvező jelenlegi állapotok között is miként lehetne az egyenlőség elvének érvényt szerezni. Ebben minden etnikum, nemzetiség, társadalmi nem, generáció érdeke egyesül, kivéve a jelenlegi társadalom elenyészően csekély számú haszonélvezőit. (De számukra is morális haladás lenne.)

Meg ennek keretében le kell végre számolni a véres kultuszokkal, amelyek csak némelyek – rendszerint a gyöngébbek és a kisebbségben lévők – elnyomása és megbántása révén elégíthetik ki vérre és zsigerre éhes démonaikat. Que messieurs les assassins commencent – nem lehet arra hivatkozni, hogy ezt a románok kezdték, hát hagyják abba ők először a hadi istenek etetését embercafatokkal, és a nemzet bálványának (azaz saját maguk fölistenített változatának) az imádatát és az embertársaik elleni vétkes gyűlölködést.

Ahogy lenni szokott, a béke erői szervezetlenek, szétszórtak, gyöngék. De megerősítésük évek föladata, nem ezé a pillanaté. Azonban megfontolandó, érdemes-e eltartani olyan szervezeteket, amelyek fönnmaradása a nemzetiségi viszályok éleződésétől függ.

Ebben a helyzetben csak annyit tehetünk – erő híján – , hogy arra kérjük olvasóinkat: higgadtan, nyugodtan, körültekintően, de álljanak ki a nacionalizmus és az etnicizmus ellen, vegyék rá barátaikat, hogy lépjenek ki a spirálból, amelynek a forgolódása végén a jogfosztás, a kitelepítés, a polgárháború, a társadalmi gazdagság és a kultúra megsemmisülése szokott fölrémleni.

Az utóbbi években románok és magyarok egykedvűen, közömbösen elmentek egymás mellett, beérték vele, hogy semmi különösebben szörnyűt nem művelnek egymással. Nemzetiségi jogokat kerülő úton, ravaszkodással és ügyeskedéssel sikerült csak itt-ott, hébe-hóba kivívni vagy kiterjeszteni.

Ez nem elég. Néhány jóindulatú, békülékeny nyilatkozat – bár több kellene belőle – szintén nem elég. Egymás iránti élénk érdeklődés, egymás megtanulása és valódi társadalmi szolidaritás nélkül ez reménytelen. Nem a fasiszta fociultrákkal kell egyezkedni, nyilván nem is lehet. Nem olyasmire gondolok, mint pár könyv ötletszerű lefordítása: a „kultúrkapcsolatoknak” ez az ósdi fajtája nem ér fabatkát se.

Ha a soviniszta-rasszista reakcióval a magunk életszférájában nem számolunk le határozottan (mindenekelőtt a magyarországi államhatalom és számtalan propagandaszerve által sugárzott fajgyűlölettel, idegengyűlölettel, Európa-gyűlölettel, amelynek a föladása – együtt más indulati-érzületi könnyebbségekkel – a hosszú beidegzés után nem lehet könnyű; ha a román értelmiségiek nem tekintik többé a modern nemzeti önkép hiteles-érvényes megfogalmazójának a Vasgárdát és a Szt. Mihály Arkangyal Légió Romániában ma is ünnepelt, vallásosan tisztelt gondolkodóit), ha nem hagyjuk abba azt, hogy a fasisztoid jelenségek föléledését a hétköznapok banális apróságai közé soroljuk, akkor nem fogunk semmire se menni a produktív, hasznos, szép, örömteli emberi egzisztencia elképzelése és megalkotása ügyében.

_________________________

Ennek az írásnak az eredeti, rövidebb változatát a kolozsvári Transindex közölte „Csak magunkra számíthatunk” címmel. Néhány adatért, hivatkozásért köszönetemet fejezem ki Adorján Istvánnak, Kustán Magyari Attilának, Doina Gecse Borgovannak és Adrian Dohotarunak.

 

[1] – Szemben a nacionalizmussal szembeforduló román liberálisokkal (nem a nevében „liberális” PNL és ALDE pártra, hanem az USR-re gondolok) és a román liberális sajtóval (vö. pl. a kolozsvári Clujeanul cikkével, amely lelkesen számol be a kolozsvári antinacionalista tüntetésről, és meri a „román-magyar barátság” [!] szintagmát használni, és vö. még evvel az összefoglalással) a magyar liberálisok teljesen egyértelműen a magyar nacionalista narratívát tolják ezerrel, ld. Németh András föltűnően rosszul informált, elfogult, orbánista jellegű cikkét a HVG-ben. A liberális Magyar Narancs liberális szerzője, Bretter Zoltán egyetemi tanár, volt képviselő, a lap 2019. június 6-ai számában a romániai politikáról értekezik. Vezérszavai a következők: „[a]hogy a hórában, összekapaszkodós nemzeti táncukban, a románok úgy toporognak…”, „a bizantoid román politikai kultúra…”, „paraszti bölcsesség…”, „a pópák vasárnapi templomi merengései…”, „falusi józanság…”, „bizantoid kultúra…”, „táncos-zenés mulatságnak fogták fel a kampányt…”, „nagyromán nemzeti büszkeség…”, „népi lajbi…”, „magas sarkú körömcipőben evickélt át a falusi pocsolyákon…”, „szkeptikusnak tűnő közönségével összekapaszkodva hórát jár[t]…”, „a románok tudják, hogy a politika a színjáték világa…”, „sorstragédia helyett valahogy mindig komédiát sikerült színpadra vinniük…”, „a mély állam [Romániában] talán valamiféle török hagyaték…”, „kontár módra fölépített populizmus…”, „a politika [Romániában]… szituációs játék, dörzsöltség, trükközés, egyszóval csibészség és olykor alpári veszekedés, zsigeri agresszivitás…”, „a bizantoid politikai kultúra az »európainak« valamilyen elfajzása…”, „…vágynak a politikai vitalitást biztosító teatralitásra, a politikai szórakoztatásra”. Ez a magyar liberálisoknál szokásos soviniszta lenézése általában a görögkeleti (ortodox) népeknek, és különösen az „elmaradott paraszt” románoknak. Fölháborító. (Az erdélyi magyar liberálisok ennél sokkal jobbak, vö. Czika Tihamér, Markó Béla és Szilágyi N. Sándor  cikkeivel.)

[2] – Természetesen evvel szembe kell szegülnie a kelet-európai baloldalnak. Igen helyesen foglalt állást a szociáldemokrata jellegű, parlamenten kívüli DEMOS romániai párt (semmi köze az álszocdem, konzervatív-nacionalista PSD-hez); mindenfajta etnikai diszkriminációt és sovinizmust elítél, és szolidáris a magyarokkal. Korábbi fölhívását a romániai magyarokhoz – magyar nyelven is persze – itt olvashatják. A valódi baloldaliak Romániában is antinacionalisták (nem egyszerűen csak magyarbarátok, ahogy ezt sovén ellenfeleik beállítják) és antirasszisták (cigányvédők). 

Kiemelt kép: MTI/Veres Nándor
Olvass tovább!