Mi a teendő a forradalom másnapján?

Egy lengyel jogtudós mondta, hogy Lengyelországban népszerű játék azon gondolkodni, hogy mit kell majd tenni annak a – remélhetőleg még idén bekövetkező – választásnak a másnapján, amikor a Kaczinsky-rezsimet legyőzi az egyesült ellenzék. Mindezt azért mesélte, mert neki is megvan a maga -az alkotmányosság szigorú betartatásának szükségességét hangsúlyozó – forgatókönyve.

Irigykedve hallgattam helyzetelemzését, amelynek egyik sarokpontja az volt, hogy a magyar és a török helyzetnél a lengyel sokkal jobb, mert van elfogadható alkotmány, van erős ellenzék, van sajtószabadság és még egy csomó minden, amire majd a demokrácia helyreállításakor lehet építeni.

El is gondolkodtam rajta, hogy milyen furcsa, hogy magam sem tudom, mi lenne a teendő. Igaz, az álmodozásokból a lehangoló hazai állapotoktól függetlenül is kinőttem már egy ideje. De azt hiszem, elsősorban mégsem annyira személyes hozzáállás kérdése, mint inkább az általános állapotokat jellemző tünet, hogy a legtöbben mintha el sem mernénk hinni, hogy lesz ilyen másnap belátható időn belül. Miért? Ki ezért, ki azért.

Mert az ellenzéki politizálás többé-kevésbé kilátástalannak tűnik három kétharmados Fidesz-győzelem és az autokrácia egyre gyorsuló kiépülése közepette; mert a kormányzóképességüket illetően kilenc év ellenzéki lét és nyolc évnyi Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-kormányok után jó okunk van kételkedni; és mert minden attól függ, hogy milyen esemény (külső sokk, belső válság, utódlási válság vagy valamilyen – milyen? – ellenzéki kombináció) hatására következik be a rendszer bukása, s hogy végül mi marad a nyomán: totális káosz, rendezett, kompromisszumos hatalomváltás, zavaros, egyensúlyközeli, erősen megosztott politikai tér vagy valamilyen ellenzéki erő elsöprő erőfölénye?

Most sem merek igazán belegondolni abba, hogy milyen konkrét lépéseket kellene tennie elsőként a jelenlegi rezsimet legyőző politikai erőnek, hogy újra demokráciává tegye Magyarországot. Inkább csak arról szeretnék mondani néhány dolgot, hogy mi kellene ahhoz, hogy egy rendszerváltás utáni Magyarország szabadabb és élhetőbb hely legyen.

Az első és legkönnyebben belátható tétel számomra az, hogy ebből a rendszerből nem vezet kifelé más út, csak a forradalom.

Lehet, hogy majd szemérmesen nem fogják így hívni, s az is lehet, hogy jobban fog hasonlítani egy háború utáni összeomlásra, mint valami romantikus, heroikus tömegmozgalom dicsőséges győzelmére, vagy megint jön egy tárgyalóasztal mellett kialkudott átmenet. De hogy valójában forradalom lesz, arról maga az Orbán-rezsim gondoskodott, amikor szóban is forradalmat és rendszerváltást hirdetett és tetteiben is fenekestül felforgatta a jogot, a gazdaságot, a politikát, a társadalom életének majd minden részletét. Mivel ez a rendszer velejéig tekintélyelvű, a hegemón politikai erő bukásával mindenképpen el kell majd takarítani az útból. És mivel hosszabb távon fenntarthatatlan is, ezért ha nem takarítjuk el, a fejünkre fog omlani magától.

A második dolog, amit gondolok, hogy bár a 89-90-ben kialakított közjogi keretek elvileg bármikor helyreállíthatóak volnának, de egyre kevésbé tűnik indokoltnak, hogy ragaszkodjunk hozzájuk. Ennek vannak elvi okai: bár az Orbán-rezsimet elsősorban a demokráciát lerombolni igyekvő politikusok tettei eredményezték, de, hogy idáig eljutottunk, abban szerepe volt a 89-90-es rendszer meglepő törékenységének. Ez a törékenység pedig annak volt köszönhető, hogy a politikai stabilitást előnyben részesítették a demokráciával szemben azok, akik azt a rendszert létrehozták és akik a szabadság védelmét politikán kívüli intézményekre akarták bízni. Ez az antipolitikus és elitista hozzáállás nem vezetett automatikusan katasztrófához, de semmiképp sem tekintendő olyan értéknek, amihez egy valóban demokratikus politikai berendezkedésnek ragaszkodnia kell.

Éppen ezért a magam részéről egyre inkább arra hajlok, hogy nyugodtan ki lehetne próbálni olyan intézményi megoldásokat, amelyek felszínen kevésbé stabilak, de összességükben mégis erősebb demokráciát eredményeznek, mert erős demokratikus legitimitással ruházzák fel a fékek és ellensúlyok rendszerének minél több szereplőjét.

Ezért lenne jó egy közvetlenül választott,de közjogilag nem erősebb köztársasági elnök; népszavazással elfogadott, nem módosítható pontokat is tartalmazó, többi részében minősített (a mindenkori kormánytöbbségnél nagyobb) többséggel módosítható alkotmány; arányos rendszerben választott parlament; parlamentnek valóban felelős (és nem konstruktív bizalmatlanság intézményével bebetonozott) kormány; megerősített megyei vagy újonnan létrejött, a kormányzó hatalommal szemben jobban megvédett regionális önkormányzati rendszer és megerősített helyi önkormányzati rendszer, a jelenleginél kiterjedtebb részvételi demokratikus eszközökkel és így tovább.

Viszont nem vagyok róla meggyőződve, hogy a láthatatlan alkotmány vagy a szupererős Alkotmánybíróság helyreállítandó volna, hiszen az kiderült, hogy egy ilyen Alkotmánybíróság csak addig erős, amíg hagyják neki, s ha így van, akkor már felesleges úgy tenni, mintha egy bírói testületnek kellene sorvezetőt írnia a legfontosabb politikai ügyek rendezéséhez.

A harmadik dolog pedig, ami elkerülhetetlennek látszik, hogy egy egyenlőbb és testvériesebb Magyarországot akarjunk építeni. Nem a középrétegek kárára, de annak belátásával, hogy az ország szétszakadása mérhetetlenül szegény, borzalmas életkilátásokkal rendelkező tömegekre és lakóparkok és magániskolák kerítése mögé zárkózó, a jövőjéért rettegő jobb módúakra végső soron senki számára nem kívánatos. Egy ilyen rendszer mindenki életét megkeseríti és kiszolgáltatottá tesz a politikai manipulációval szemben is, szemben egy olyan közösséggel, amely senkit sem tekint fölöslegesnek és mindenkinek biztosítani akarja egy jó, értelmes, élhető élet alapfeltételeit.

Ez nem megy, ha nincs egy olyan progresszív adórendszer, amelynek nem a középrétegek a kárvallottjai, mert nem őket, hanem mindenki számára világos módon a legmagasabb jövedelmeket célozza meg. Nem megy, ha a közpénzből fenntartott iskolarendszer nem szabad polgárokat, kritikusan gondolkodó, az életben boldogulni tudó embereket akar nevelni, hanem fegyelmezett alattvalókat és munkásokat, s a reformpedagógiát beszorítja a magánintézmények falai közé. Nem megy, ha az egyházak és az állam határai összemosódnak, ha az állam egyházaknak adott indokolatlan kedvezményekkel, másfelől a politikai kontroll rájuk való kiterjesztésével, harmadrészt állami feladatok egyházakra áthárításával zavarja meg egy alapvetően szekuláris társadalom életét.

Nem megy, ha az állam tudatosan és szisztematikusan munkavállaló ellenes munkajogi szabályozást hoz létre hosszú évek alatt. Nem megy, ha a kistelepülések életét refeudalizálja az állam.

Nem megy, ha a családtámogatási rendszert agresszív ideológiai agymosásra és a választók megtévesztésére használják, ahelyett, hogy a valódi emberek valódi problémáira keresnének választ. Nem megy, ha szisztematikusan és látható élvezettel tesznek keresztbe minden olyan törekvésnek, amely az eljövendő generációk számára is élhető Földet hagyhatna örökül utódainknak.

Mindezek csak kiragadott példák, de a lényeget remélhetőleg elég világosan mutatják: nem félelmekkel, fegyelmezéssel és privilégiumokkal egybentartott alattvalókból, hanem szabad emberekből álló Magyarországra van szükség.

Olvass tovább!