Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az amerikai média lábon lőtte magát a Trump-Oroszország sztorival

Vasárnap küldte el levelét az amerikai Kongresszus illetékes bizottságainak William Barr legfőbb ügyész, amelyben összefoglalja azt a jelentést, amelyet Robert Mueller különleges ügyész állított össze Donald Trump 2016-os kampánya és Oroszország kapcsolata ügyében.

Az összefoglaló szerint sem Trump, és kampányának egyetlen tagja sem játszott össze az orosz kormányzattal a 2016-os választások befolyásolására. Bár Mueller jelentése elismeri, hogy Oroszország folytatott dezinformációs kampányokat a közösségi médiában, és szerepe volt a Demokrata Párt szervereinek feltörésében és az ott talált információk nyilvánosságra hozatalában, de összejátszás nem történt. Az igazságszolgáltatás akadályozásának vádját illetően Mueller nem talált elegendő bizonyítékot Trump ellen, de fel sem mentette őt – osztotta meg Barr a képviselőkkel és a nagyközönséggel.

A hírnek több okból örömtelinek kellene lennie, hiszen ahogy a The Intercept publicistája is írja: bebizonyosodott, hogy az amerikai fékek és ellensúlyok rendszere működik, komolyabb politikai beavatkozás nélkül lefolyhatott egy ilyen fajsúlyú nyomozás. Igaza van a 444-es Bede Mártonnak is, amikor örömtelinek nevezi, hogy kiderült: Putyin mégsem mindenható, mégsem volt képes játszi könnyedséggel beszivárogni a világ legnagyobb szuperhatalmának elnöki hivatalába.

Az amerikai közvélemény Trump-ellenes oldalán azonban mégis inkább a csalódottság és a lehangoltság érzékelhető.

Kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy a magyar ellenzék várja évről évre az újabb és újabb messiást, hogy menetrendszerűen kiábránduljon belőle, az amerikai liberálisok és baloldaliak egy része is ilyen megváltóként tekintett Robert Mueller különleges ügyészre, akitől azt várták, hogy nagy leleplezéseivel elhozza az elnök bukását.

És hogy ez a közhangulat kialakulhatott, abban óriási szerep jutott az amerikai médiának, amely évek óta építgeti az orosz összeesküvés történetét, hogy ezzel magyarázza Donald Trump politikai sikerét. Demokrata pártemberekkel és a titkosszolgálatok egyes érdekelt tagjaival összejátszva, a média felépített egy hatalmas sztorit, amely az elejétől fogva ingatag lábakon állt, és ezzel olyan elvárásokat keltett, amelyek szükségszerűen tömeges csalódáshoz vezetnek, egyúttal a média hitelességét is aláássák.

Persze a kezdettől fogva voltak hangok, amelyek megpróbálták a tények – és ami még fontosabb – a tisztességes újságírói sztenderdek talaján maradva értelmezni a történetet, de nekik általában a nyilvános lincselés és a trumpizmus vádja jutott. Kiváló példa erre a Politico egyik rangidős munkatársának, Blake Hounshellnek az esete, aki tavaly februári szkeptikus cikke után akkora fejmosást kapott a közösségi médiában, hogy néhány hónappal később visszavonta írását.

Hounshell történetére Matt Taibbi újságíró hívja fel a figyelmet, aki most blogján hosszú esszét tett közzé arról, hányszor és milyen módokon hágta át a média a legalapvetőbb szakmai előírásokat az orosz történet habosításában. (A szöveget mindenkinek a legnagyobb lelkesedéssel tudom ajánlani!)

Taibbi az elmúlt évek során több mint 50 olyan esetet gyűjtött össze, amikor az amerikai liberális média nem ellenőrzött, gyenge lábakon álló történeteket tett közzé a Trump és oroszok közötti összeesküvés alátámasztására. Az újságíró arra is felhívja a figyelmet, hogy amikor a sztorik hitelessége összeomlott, arról legtöbbször csak a konzervatív, Trumppal szimpatizáló médiumok számoltak be, a történeteket eredetileg közlő sajtótermékek nagyon ritkán. Ahogyan a szakmai felelősségre vonás is csak a legritkább esetekben következett be.

Az egész orosz sztori még a 2016-os kampány idején bukkant fel, de magasabb fokozatra csak Trump beiktatása után, 2017 januárjában kapcsolt. Ekkor került nyilvánosságra az a dosszié, amelyet egy brit magánkém, Christopher Steele állított össze. A dosszié szerint Carter Page, Trump egyik közeli munkatársa komoly „pénzügyi ajánlatot” kapott az orosz kőolajóriástól, a Rosznyeftytől az Oroszország elleni szankciók feloldásáért cserébe, Trump ügyvédje pedig Prágában járt orosz vezető hivatalnokokkal és kémekkel tárgyalni. Ugyancsak Steele jelentésében szerepelt az a történet is, mely szerint Putyin lejárató felvételekkel rendelkezik, amelyeken Trump – mondjuk úgy – nem konvencionális szexuális aktusokban (értsd: pisiszexben) vesz részt egy moszkvai hotelben, abban az ágyban, melyben korábban Barack és Michelle Obama is aludt.

A dologhoz hozzátartozik, hogy Steele vizsgálódását a Demokrata Nemzeti Bizottság (DNC), a Demokrata Párt végrehajtó szerve rendelte és fizette.

A sztori az újságírói sztenderdek teljes figyelmen kívül hagyásával jelenhetett meg a médiában, legelőször is a Buzzfeeden. Ezt követően sorra jelentek meg a Steele-t mint valami emberfeletti szuperkémet beállító nagyriportok a vezető amerikai hetilapokban és magazinokban, ezzel is megtámogatva állításainak hitelességét.

Miközben a történet egy év alatt odáig jutott, hogy a Steele-lel legtöbbet dolgozó, anyagai alapján bestsellert is író Michael Isikoff, a Yahoo! oknyomozó újságírója is elismerte egy podcastben: „valószínűleg hamisnak” bizonyul a Steele-dosszié tartalma.

Azon túl, hogy ez már sokkal kevesebb médiateret kapott az eredeti „leleplezéshez” képest, Isikoff azzal mentegetőzik, hogy hát végülis nem lett igaz a moszkvai szexbotrány, de ettől még lett szexbotrány, Stormy Daniels pornószínésznővel. Ez az eset valóban megtörtént, ám az orosz szálhoz csak annyiban kapcsolódik, hogy a Mueller-nyomozás során derült ki, a kampányfinanszírozási szabályokat megsértve, Trump tudtával fizette le Michael Cohen ügyvéd a pornószínésznőt, hogy az tartsa a száját a kampány idején. (Cohen mellett Mueller 37 ember ellen emelt vádat különböző bűncselekményekben.)

Isikoff mentegetőzése azonban rámutat arra a fontos jelenségre, hogy vezető médiatermékek mulasztották el információk megfelelő ellenőrzését, alátámasztását, hiszen elég csak ránézni Trumpra, biztos igazak a vádak. A vágyvezérelt gondolkodás és a csak közvetett bizonyítékok skáláján mozgó hírgyártás kiváló példája ez.

Amikor pedig tényleg utánamentek egy-egy történetnek, a kudarcos nyomozásokról akkor sem számoltak be. Greg Miller, a Washington Post riportere például elutazott Prágába, és végigjárta a város összes szállodáját, Michael Cohen állítólagos prágai útja után nyomozva. A több hónapos vizsgálódás után Miller saját cikkébe sem került be ennek a kudarcnak a bemutatása, az újságíró csupán a kevesek által nézett közszolgálati csatornán, a C-SPAN-en beszélt erről, és csupán konzervatív blogok vették át onnan.

Amikor idén február elején Cohen eskü alatt vallotta a Kongresszus előtt, hogy nem járt Prágában, a CNN-t leszámítva a mainstream sajtó nem tartotta főcímre érdemesnek ezt az állítást, a Washington Post cserében arról cikkezett, hogyan próbálja a konzervatív média kisebbíteni a Cohen által mondottak jelentőségét.

Persze nem csupán a sajtónak van felelőssége az ügyben, a különböző – főként demokrata bekötöttségű – hivatalosságoknak is van benne részük.

Az egyik rendre visszatérő minta ebben a történetben, hogy titkosszolgálati források sztorikat etetnek be a médiával, majd ugyancsak ők azok, akik meg is erősítik ezeket az információkat.

Másrészt, a hírszerzési területen illetékes demokrata politikusok is előszeretettel osztottak meg nyilvánosság előtt olyan információkat, amelyek nemhogy nem voltak alátámasztva, de különösebben nem is vesződtek az alátámasztással. 2017 márciusában például Adam Schiff, az alsóház hírszerzési bizottságának rangidős tagja hivatalos meghallgatás keretén belül, nagy nyilvánosság előtt mutatta be a Steele-dosszié következtetéseit, anélkül, hogy legalább a dosszié összeállítójával szóba állt volna előtte.

Összességében tehát felépítésre került egy nagy narratíva, amely Donald Trump felemelkedését, politikai sikerét az orosz beavatkozással magyarázta meg, a sajtó pedig, amelynek az lett volna a feladata, hogy a politikusok és hírszerzők állításait a tényekhez mérje, inkább beleállt ebbe az egészbe.

Nem véletlenül hasonlítja Matt Taibbi ezt az esetet a második iraki háborút megelőző dezinformációs hadjárathoz, amikor az újságírók egy jelentős része készségesen asszisztált az iraki atomfegyverekről szóló fabrikációk terjesztéséhez.

Taibbi szerint azonban másfél évtizeddel korábban még sokkal több újságíró maradt meg a tények talaján, és tartott ellen az akkor a Fehér Házból érkező hazugságoknak.

Ez az orosz összeesküvéses narratíva omlott most össze, aminek több negatív következménye is lehet.

Egyrészt újabb muníciót ad a sajtószabadságot támadó demagógoknak, ebben a konkrét esetben Trumpnak, aki a kezdetek óta „boszorkányüldözésről” és „fake news”-ról beszél az orosz szál kapcsán.

Másodsorban, és globálisan talán ennek van nagyobb jelentősége, mindez Putyin elnök nemzetközi tevékenységének firtatását is delegitimálja. Ettől a pillanattól kezdve ugyanis a Trump-Oroszország fiaskó hiteltelenít bárkit, aki amúgy a ténylegesen létező orosz bomlasztó munkáról akar beszélni, azt akarja feltárni. Európában, főleg Európa ezen a felén, a NER-ben élve az amerikai sajtó mulasztása még a mi bőrünkön is csattanhat.

Harmadrészt pedig a mainstream amerikai média egy jelentős része, és nyomában elemzők és politikusok egész sora töltötte valami teljesen értelmetlennel az elmúlt éveit ahelyett, hogy Donald Trump felemelkedésének valódi gazdasági, társadalmi és politikai okaival nézett volna szembe. Az orosz összeesküvés olyan valósághelyettesítő politikai mankónak bizonyult, mint az összefogás-diskurzus vagy az európázás a hazai ellenzék életében: jól hangzik, erős érzelmeket vált ki, faék egyszerűségű, egyszerre minden kérdésre választ javasol, de alapvetően egy hatalmas politikai zsákutca.

Sok mindent újra kell értékelni az USA-ban a Mueller-nyomozás lezárulta után. Amit itthon érdemes levonni következtetésként az az, hogy az putyinozás diskurzusa nem válhat az orosz kormányzat valódi beavatkozásai tényszerű feltárásának akadályává.

Magyarán: érdemes lenne abbahagyni, hogy a politikai vitáinkat érvek helyett orosz ügynöközéssel helyettesítjük, mert ezzel épp a valóság megismerését és a tények feltárását lehetetlenítjük el.

Emlékszünk még, hogyan harsogta fél Európa, és a magyar liberális kommentariátus nagy része, hogy Putyin támogatásával a Sziriza szét akarja rombolni Európát? Európa azóta sem lett szétrombolva, a Sziriza annyira szét akarta verni az Uniót, hogy inkább saját polgárai akaratával szembemenve csicskult be neki. Azóta sem láttunk egyetlen beszélő fejet sem elnézést kérni vagy helyreigazítani, hogy hát, bocsánat, ezt benéztük. A következmény pedig: mind a mai napig meg lett spórolva annak közösségi megértése, mi is történt Görögországgal, hogyan is jöhetett létre a kortárs Európa legnagyobb társadalmi katasztrófája.

A tény, hogy Moszkva beavatkozik, blokkol, dezinformál, bomlaszt, még nem jelenti azt, hogy minden mainstreamtől eltérő politikai vélemény Putyin szoknyája alól bújt elő – ez a Mueller-nyomozás legnagyobb tanulsága. Hogy ebből sikerül-e liberálisoknak és baloldaliaknak levonni a megfelelő következtetést saját politikájukra nézve, annak a következő években ki kéne derülnie. Ha nem, akkor akaratlanul is Putyin és csatlósainak játékát játsszuk: a valóság és a tények helyett vonzó elméletekkel, faékegyszerűségű magyarázatokkal gyalulunk le minden vonatkozási pontot, minden bizalmat és minden bizonyosságot, amely egy politikai közösséget képes egyben tartani.

Kiemelt kép: www.shopcatalog.com
Olvass tovább!