Hogyan visznek ki milliókat az utcára a spanyol feministák évről-évre?

A nőnap már tavaly is történelmi jelzőt kapott Spanyolországban, ahol az egy évvel korábbi argentin, és a 2016-os lengyel nősztrájk ihletésére szerveztek általános sztrájkot. A cél az volt, hogy láthatóvá váljon a munkahelyeken, az otthonokban, az iskolákban, de a boltokban is, hogy a társadalomnak ez a fele egyenlő jogokat, bért, emancipációs lehetőségeket és megbecsülést, tiszteletet, biztonságot követel. A diszkriminációk, az erőszak, a zaklatás, a másodrangúság végét. Nem 200 év múlva, ahogy a csendesen csordogáló változás jelenlegi ritmusa ígéri, hanem itt és most. Elég volt: Basta ya.

És az üzenetet nehéz volt nem meghallani, mert nemcsak a számos kollektíva részvételével egy éven át szervezett sztrájk bizonyult valóban történelmi sikernek, de szerte az országban több millióan mentek az utcára a nők egyenlőségét követelve. És a politikai elit, a jobboldali erőket is ideértve, igyekezett nem lemaradni a feminista hullámról, vagy legalábbis nyíltan nem szembemenni azzal, ami visszavonhatatlan társadalmi konszenzusnak tűnt.

A jobboldali hegemónia restaurációs kísérlete

A belpolitikai helyzet azonban sokat változott egy év alatt. Alig három hónappal később megbukott a jobboldali kisebbségi kormány, és a szocialisták kerültek hatalomra, miközben az egyre tagoltabb politikai térben, a katalán krízis nyomában nagyobb erőre kap a jobbszél, különös tekintettel a decemberi andalúz választásokon első parlamenti helyeit is megszerző szélsőjobboldali Vox pártra.

Santiago Abascal formációját ma már 10 százalék körül mérik, néhány ponttal az újbaloldali Unidos Podemos és szövetségesei apadó népszerűségnek nyomában.

Azaz alig egy évvel azután, hogy a teljesen legitimitását vesztett, rendszerszintű korrupciós ügyeinek szorításában vergődő, vezető kádereit, programját és ideológiáját tekintve is megfáradt Néppártnak távoznia kellett a kormányról, most újra nagy esély van arra, hogy egy jobboldali-szélsőjobboldali kormányzó többség alakuljon a tavaszi választásokon.

És mivel az április végi parlamenti választások nyomában önkormányzati, autonóm és európai választások lesznek, ez akár minden szinten módosíthatja az erőviszonyokat.

A Celeste-Tel 2019. márciusi felmérése; ábra: eldiario.es

A katalán ügyeknek első látásra semmi köze nincs a feminista mozgalom helyzetéhez, de a spanyol politika dinamikáinak egyik legérdekesebb tanulsága az, hogyan téríti el a rendszer – a politikai, média- és gazdasági elit módszeres és szívós közreműködésével – az igazságosság és egyenlőtlenségek kérdéseire fókuszáló társadalmi vitákat olyan irányokba, ahol újra felülkerekedhet.

Ilyen irányként értelmezhető a spanyolországi nacionalizmusok konfliktusa, ehhez kapcsolódóan az államszerkezet reformjának lehetőségei, de mint a Vox példája szépen és voltaképp egész ijesztően illusztrálja, a nők teste feletti kontroll kérdései is.

Ahogy azt korábban írtuk, a Vox, Santiago Abascal 2013-ban alapított pártja, rasszizmusa, idegengyűlölete és ultranacionalizmusa mellett ádáz harcot vív a feministák ellen, és kiemelt célja a nők elleni erőszakról szóló, egykor úttörőnek számító 2004-es törvény megsemmisítése.

További vesszőparipái az abortusz korlátozása, a „szülői elidegenítés szindróma” (PAS) propagálása, a homofóbia, és általában véve a feminizmus társadalmi elfogadottságának aláásása, pl. az olyan fogalmak népszerűsítésével, mint a „dzsenderdzsihád” vagy a „feminista szupremácia”.

Mindez korántsem csak a párt retorikájában nyilvánul meg. Egyrészt konkrét politikai változásokat követeltek korábban Andalúziában a kisebbségben lévő jobboldali koalíció támogatásáért cserébe, és vélhetően követelni fognak a jövőben is hasonló helyzetekben. Másrészt ezek a témák, fordulatok, elvek láthatóan módosítják a másik két jobboldali formáció, a Néppárt (Partido Popular, PP) és a jobbközépnek, gazdasági- és társadalompolitikáját tekintve liberálisnak mondható Ciudadanos (Polgárok, C’s) taktikáját is, egy olyan kampány során, amelyben óriási és bizonytalan kimenetelű harc folyik a konzervatív-jobbos szavazókért.

A Vox tehát kulcsfigurája az utóbbi évtizedben több okból is visszaszorult jobboldali hegemónia újjáépítésének, és korántsem véletlen, hogy jelenleg a katalán függetlenségpárti politikusok perében is fontos szereplő, magánvádlóként több évtizednyi börtönbüntetés kiszabását követeli.

Termékdifferenciálás

Persze nem valamilyen gyökeresen új jelenségről van szó, akár a spanyol nacionalizmusra és a periferikus, azaz baszk, katalán stb. nacionalizmusokkal gerjesztett konfliktusra, akár az idegengyűlöletre vagy a nők jogaira gondolunk: ezek a motívumok korábban is jelen voltak a PP stratégiájában, alkalmasint annak alapvető dinamikáját határozták meg.

A szocialisták abortuszt liberalizáló 2010-es törvénye elleni kampányt a PP a saját hátországát óriási mértékben mozgósító ügyek közé emelte, és a párt csak 2014-ben mondott le arról, hogy „visszacsinálja a reformot”, miután a közvélemény-kutatások mellett a jelenlegi feminista hullám első megademonstrációi nyilvánvalóvá tették, hogy a társadalom nem kér belőle.

Most inkább arról van szó, hogy a hagyományos, nagyjából kétpólusú (a periférián persze bonyolultabb) pártrendszer fragmentációja nyomán a fenti témákat legradikálisabban képviselő erő önállósodni tudott, ahogy a PP fiatalos, modernizált imázsú váltópártja, a Ciudadanos is készen áll arra, hogy „fehér márkaként” biztosítsa a status quo fenntartását. A konzervatív „fogyasztó” az eddigi gyűjtőpárt helyett már 3 némileg differenciáltabb termék közül választhat, tudva, hogy azok forgalmazói a jövőben is együttműködnek – a Ciudadanos jelezte is, hogy nem kíván a katalánok ürügyén nemzetárulónak minősített szocialistákkal kormányozni többet.

Santiago Abascal, Pablo Casado és Albert Rivera; kép forrása: eldiario.es.

Ebben a szellemben a PP új vezetése eltávolodik attól a konszenzustól, amely mellett tavaly már kénytelen-kelletlen felsorakozott: ez nemcsak az abortusszal vagy a nők elleni erőszakkal kapcsolatos visszalépésre ad esélyt, de pl. a pártvezetés az utolsó pillanatban úgy döntött, nem járul hozzá, hogy nő tagjai részt vegyenek a tüntetésen vagy a sztrájkban.

Pablo Casado, a PP tavaly júliusban megválasztott 38 éves elnöke már jobboldali feminizmusról beszél, és a baloldali, szerinte megosztó feminizmust ostorozza. Míg a Ciudadanosnál a maguk „liberális feminizmusát” propagálják, amelynek fontos eleme a prostitúció liberalizációja és a béranyaság szabályozása. Miközben a tagságban erről koránt sincs konszenzus, és egyes nők sajnálatosnak tartják, hogy ezekben a kérdésekben nincs pártokon átívelő kiállás, ezek a formációk nagyon is pontosan érzékelik, hogy a strukturális kérdéseket és változásokat pedzegető feminista mozgalom az általuk védett rendszer pilléreit támadja.

Abortusz, erőszak, kapitalizmuskritika

Nagy vonalakban így írható le az a néhány hónap alatt jelentős változásokon átesett politikai kontextus, amelyben újra eljött március 8. és vele a nagyjából egy éve szervezett sztrájkok és demonstrációk napja.

Tavaly márciusban a feministák, és hangsúlyosan a legfiatalabb generációk elsősorban azt üzenték, hogy gyorsabb és átfogóbb változásokat akarnak, és hogy a társadalmi nemekből adódó egyenlőtlenségek felszámolása tudatosabb, bátrabb és kötelező program legyen minden szinten.

A spanyolországi nőmozgalmak artikulációjában, a szabad és legális abortusz jogának kivívása mellett döntő szerepe volt az erőszak elleni küzdelemnek, amelyet már legalább két évtizede, az 1997-es meggyilkolásakor hatvan éves Ana Orentes jelképpé vált halála óta sikerült meghatározó társadalmi problémaként felmutatni.

Különösen ebből a távlatból szembeötlő, mennyire lassan araszol a megoldások vagy legalább a jelenség visszaszorítása irányába az ország, ahol az elmúlt két év legfontosabb, legnagyobb mozgósító és alakító erővel bíró ügyei egy csoportos nemi erőszak és egy bántalmazott anya perei voltak.

De e témák mellett meghatározó szerepe volt a 2011-es május 15-i tüntetésekről 15M, vagy francia ihletésre Indignadosnak is nevezett mozgalomnak is, amelynek rendszerkritikus, a nőket sokszorosan hátrányos helyzetbe hozó megszorítások és neoliberális reformok ellen irányuló, illetve a demokratikus döntéshozatal, képviselet megújításában is érdekelt törekvései sokféle kölcsönhatást eredményeztek a feminista szerveződésekkel.

Az ápolási és reprodukciós feladatokból adódó terhek, a kivéreztetett közszolgáltatások védelme, a brutális lakhatási és jelzáloghitel-válság nyomán létrejött érdekvédő szervezetek (melyek közül a leghíresebb, a PAH egykori szóvivője, Ada Colau ma Barcelona polgármestere) mind olyan tényezők, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a feminista mozgalmak alulról szerveződő csoportjai szociális vagy munkajogi követeléseik mellett az antirasszizmus, a szexuális kisebbségek szempontjait és a gondoskodó állam szerepét is kiemelten fontosnak tartsák: ahogy az tavaly nyilvánvalóvá is vált, a március 8-i felhívás kapitalizmuskritikájában.


Ada Colau a barcelonai megmozduláson: „A machismo elleni harc a rasszizmus elleni harc is.”

 

Nem utolsósorban, a mozgalom nemcsak lokálisan és az országhatárok között tudta megtestesíteni a testvériség (nővériség, hermandad) óriási energiát és közösségi kohéziót generáló eszméjét az alapvetően megosztó, individualizáló politikákkal szemben, de internacionalizmusa is kézzel fogható.

Marielle Franco meggyilkolt brazil aktivista felbukkanása a transzparenseken, vagy épp az alábbi videón a Május tér Anyái mozgalom egyik alapítójának szavai egy létező, szolidáris és egymást kölcsönösen erősítő, megihlető közösségtudatból táplálkoznak, amely tisztában van vele, hogy csak egyesült erővel változtathatja meg a jövőt, és erőt merít a  közösként megélt történelmi küzdelemből is: „a feminizmus globális kiáltása vagyunk”.

 

„Bátrak, szabadok és sokfélék”

Az évek óta mondhatni ereje teljében, leginkább az amerikai kontinensekhez hasonlíthatóan épp hullámhegyen felfejlődő spanyolországi feminista mozgalom idén újra teljes erőbedobással foglalta el a konkrét és szimbolikus tereket – egyrészt saját, fent részletezett belső dinamikáját követve, másrészt tudatában annak, hogy a tét egy immár létezett konszenzus felrúgása, a már biztosnak gondolt közös elvi alapok megkérdőjelezése.

„Nem, nem, nem félünk!”

A napközben megvalósult akciók sokasága – sztrájkok, utcai demók, deklaratív és ünnepélyes vagy játékos események, piknikek stb. – nyomában Spanyolország településeinek százait árasztotta el a lila rengeteg.


A már tavaly is sok helyütt „bedugult” városközpontok újra kicsinek bizonyultak az ünneplő, de elszántságát is nyilvánvalóvá tevő, többségében, de nem kizárólag nők alkotta tömegek előtt nemcsak Madridban, Barcelonában, Valenciában, Bilbaóban vagy Sevillában, de olyan közepes településeken is, mint Murcia, A Coruña, Salamanca vagy Gijón.

 

Március 8. újra bizonyította, hogy a feminista célkitűzések területileg is beágyazottak, az élet – és a társadalmi szerepek – számos vetületében nemcsak megfogalmazzák a fennálló rendszer és erőviszonyok kritikáját, nemcsak a „döntéshozóktól” vagy felülről várják a változást és megoldásokat, de ennek érdekében maguk is szervezik a társadalmi közeget.

A spanyol statisztikai hivatal adatai alapján Spanyolországban már nagyobb arányban vesznek részt a demonstrációkban és mozgalmakban a nők – annak ellenére, hogy társadalmi hátrányaikból kifolyólag számukra még nehezebb erre áldozni (időt, energiát, pénzt stb.). Ennek ellenére, a részvételt, akárcsak a követelések radikalizmusát, következetességét hosszú távon is sikerült fenntartani, állapították meg az eldiario portálnak március 8. másnapján nyilatkozó politológusnők.

Akik azt is kiemelték, hogy a megmozdulások hangsúlyosan fontos szereplői a fiatal generációk (egy másik párhuzam Latin-Amerikával), akiknek egy friss felmérés szerint 90 százaléka támogatta a sztrájkot.

Magukévá tették az olyan fogalmakat, mint a feminizmus, patriarchátus, szexuális erőszak… mindez teljesen újszerű és kulcsfontosságú szocializációs tényezővé vált. Nem pártfüggő a mozgalom, hanem sajátjuknak érzik, és ebben az értelemben az egész társadalmat átszeli.

Azaz saját politikai preferenciáin túl az ifjúság óriási többsége azonosul olyan célokkal, amelyek a nők egyenlőségével és jogaival függnek össze.


Egyes kutatók szerint ez azt is jelentheti, hogy a társadalmi nem- vagy gendertudatosság először válhat szavazatalakító tényezővé a választásokon. Mások szerint – ha a szavazatot nem is változtatja meg – fontos szerepe lehet a mobilizációban, miközben hagyományosan inkább a jobboldali szavazók járulnak fegyelmezettebben az urnákhoz.

Hosszabb távon az elemzők egyetértenek: az a mai jelenség, hogy a feminizmus arra kényszeríti a pártokat, vállalják fel világosan pozíciójukat, nem átmeneti – az új generációk nyomásával kiegészülve a feminista mozgalom befolyással lesz a politikai agendára. Ezek a generációk, amikor életük során találkoznak a patriarchális berendezkedésből eredő akadályokkal, már nem magánjellegű, hanem rendszerszintű problémaként fogják őket azonosítani.

A feminizmusnak tehát sikerült politikailag tudatosítani és centrálissá tenni a konfliktust, a személyes valóban társadalmivá vált – ez pedig kikényszeríti a kollektív megoldások keresését is. Azaz, minden jel arra mutat, hogy a madridi demonstráció üzenete korántsem illúzió, a feministáknak nemcsak eszük ágában sincs megállni, de érdemes lesz komolyan venni a vezető transzparens ígéretét: Megállíthatatlanok vagyunk!

Olvass tovább!