Spanyolország karambol előtt – Minden, amit tudni akarsz a katalán függetlenségről

A katalán önkormányzat, a Generalitat továbbra is elszántan készül monumentális engedetlenségi akciójára, az október 1-re kiírt függetlenségi népszavazásra, bár ma délelőtt elismerték, hogy nem lehet majd minden szavazókörben voksolni. A madridi kormány szerint megengedhetetlen referendum ellen eddig sikeresen lépett fel az állami gépezet: a gazdasági miniszter átvette a kontrollt az autonómia pénzügyei felett, a polgármesterek beidézését a katalán adminisztráció tucatnyi középvezetőjének letartóztatása, a szavazócédulák és más dokumentumok lefoglalása követte. Napról-napra újabb hírek jelzik, hogy akárcsak az okos lány meséjében: referendum lesz is, meg nem is; kérdés, milyen közhangulatban. A csendőrség múlt szerdai akciói nyomán azonnal tiltakozó tüntetések alakultak, este 40 ezer ember követelte Barcelona központjában, hogy szavazni akar, de legalább 18 spanyol városban is demonstráltak a döntéshez való jog védelmében. Épp 3 évvel a különösebb földindulás nélkül lezajlott skót függetlenségi szavazás után, hogyan is jutott Spanyolország idáig?

catalanindependencerallybarcelona4v_1reexawtx.jpg

Elöljáróban fontos tisztázni, hogy a jelenlegi kötélhúzás elsődleges célja katalán részről az önrendelkezés, azaz azt szeretnék, méghozzá nagyon sokan, a mérések szerint az elmúlt öt évben a lakosság túlnyomó többsége, hogy szavazhassanak a függetlenségről. Ezen belül, szintén sokan, de 2012-2013 fordulója kivételével általában, és még most augusztusban is kisebbségben voltak azok, akik egy ilyen referendumon a Spanyolországból való kiválásra szavaznának.

A mai konfliktus egy jó évtizede kezdődött folyamat csúcspontja, és lényege nagyjából az, hogy a katalán önállósodási kezdeményezések következetes akadályozása a spanyol állam részéről felerősített egy korábban marginálisnak mondható függetlenségi törekvést, és többségivé duzzasztotta az önrendelkezés igényét.

Minél többször dörgölték az orruk alá, hogy nincs joguk nemzetként tételezni magukat vagy népszavazgatni, pláne a függetlenségről, annál hangosabb lett egyre többekben a kérdés, hogy már miért ne lenne. És egyre erősebb lett a csakazértis attitűd.

Ezt az egyszerű sémát a változó politikai-társadalmi helyzet a közelmúlt legfontosabb belpolitikai válságává eszkalálta: a katalán politikai képviselet egyre határozottabb és drasztikusabb eszközökkel jelezte, hogy nem elégedett jogosítványaival és az azt szabályozó törvényi keretekkel, a 2011 decemberétől Madridban kormányzó konzervatív Néppárt pedig elutasította mind a dialógust, mind a kompromisszumot. Egy 2014-es illegális konzultáció és annak szankcionálása után előrehozott választások következtek Katalóniában, immár a függetlenség jelszavával, és ennek megnyerésével egy bizarr, de kormányképes összefogás ráfordult a referendum projektre. Mivel ebbe az állam továbbra sem egyezett bele, a barcelonai törvényhozói többség kompetensnek nyilvánította magát, és megindította a függetlenség előkészítésének intézményes lépéseit, és szeptember 6-án kiírta a már júniusban bejelentett népszavazást október első napjára.

Az abszurd, de kockázatos játszma részben színjáték is: a két ellenfél nyilván jó ideje tisztában van vele, hogy a népszavazásra legfeljebb valamilyen jelképes, foghíjas formában kerülhet sor, de azzal is, hogy sok katalán nem fog csendben otthon maradni, és egy ilyen súlyos krízis nem múlik el nyomtalanul.

Mindkét fél a demokratikus intézményrendszer korlátait teszteli politikai céljai érdekében, ezért nem csak saját legitimitását, de a rendszerét is kockáztatja.

Aktualizált történelmi hagyomány és kortünet

Ha egy ilyen, viszonylag elvont politikai követelés hosszabb távon is ennyire népszerű egy közösség életében, akkor gyökerei feltételezhetően mélyebbre nyúlnak a napi aktualitásnál. A katalán történelemben valóban könnyű felfedezni az önigazgatás és a központi államhatalom elleni lázadás motívumait. De hiba lenne túlértékelni a múltat a jelen rovására. A jelenlegi politikai konfliktus okai összetettek, részben a történelmi régmúltban gyökereznek, részben a demokratikus berendezkedés „ősbűnei” táplálják őket, részben az elmúlt másfél évtized politikai hibái – ugyanakkor mai eredőjüket tekintve kortünetnek is mondhatók.

Akárcsak a Brexit vagy Donald Trump megválasztása (de ide sorolhatók Emmanuel Macron sokasodó nehézségei is), a „katalán kérdés” eszkalációja is egy súlyos politikai-társadalmi válság következménye, egy elégtelenül működő rendszer hibakódja. A „szuverenista folyamat”, az ún. proces azért válhatott ilyen központi és megosztó elemévé a spanyol belpolitikának, mert a képviseleti rendszer intézményei képtelenek kiutat találni ebből, a 2007-es gazdasági válság nyomán kibontakozó helyzetből.

Inkább maguk előtt tolják saját alkalmatlanságuk, hitelvesztésük, változásra való képtelenségük bizonyítékait, trükköznek-mismásolnak, foggal-körömmel védve a status quót, mígnem bele nem rohannak egy olyan karambolba, mint egy illegális, de kezdeményezői szemében legitim referendum a nemzeti GDP 20%-át előállító Katalónia függetlenségéről.

Együtt az igenért

A katalán nemzeti önkép a XIX. században konstruálódik, a katalanizmus, egy romantikus ihletésű, sokszínű kulturális-politikai mozgalom kereteiben, amelynek különféle irányzatai ma is fellelhetők a referendumot kezdeményező pártoknál.

A Junts pel Sí (Együtt az igenért) választási koalíció 2015-ben alakult, és 2 pártból áll: a katalanizmus konzervatív hagyományát, amelyet elsősorban gazdasági-hatalmi érdekek mozgatnak, a 2016-ban Partido Demócrata Catalán (PDeCat) névre átkeresztelt, volt Convergencia testesíti meg, míg a republikánus progresszív irányzatot a Köztársasági Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya, ERC).

Az ERC fénykora a harmincas években volt, amikor választásokat nyert, és elnököt adott az autonómiának, sőt 1934-ben a legendás Lluís Companys ki is kiáltotta a rövid életű Katalán Államot, a „Föderális Spanyol Köztársaságon” belül. A polgárháború elvesztése nyomán 1975-ig illegalitásban működő párt a demokrácia kitörése után jóval marginálisabb szerepbe kényszerült, és következetesen képviselte az önrendelkezés, a függetlenség, sőt, a többi katalán területtel (így a Franciaországban lévőkkel) is kivívandó egység álmát.

A Convergencia, épp ellenkezőleg, 1980 óta maximálisan uralta a katalán politikai színteret, 8 évet leszámítva, egészen máig. A közelmúltig egyáltalán nem szorgalmazta a függetlenséget, a nacionalizmust elsősorban politikai-gazdasági előnyök és kedvező alkupozíciók kivívására használta, de döntő helyzetekben nem egyszer nyújtott segítő kezet a madridi kormányoknak.

Ennek a bizarr jin-jang koalíciónak azonban nem lenne meg a kormányzáshoz szükséges többsége, ha kívülről nem támogatná a nyolcvanas években létrejött, de a katalán parlamentbe önálló erőként először csak 2012-ben bejutó, szélsőbalos, antikapitalista, függetlenségpárti és természetesen monarchiaellenes formáció, a CUP (Candidatura de Unidad Popular). A 2015-re képviselőit megtriplázó CUP esetében sem nehéz kimutatni a radikális baloldal (kommunisták, szocialisták, anarchisták) évszázados hagyományát, de a párt sikerében az is közrejátszhatott, hogy az ERC egyre inkább eltávolodott progresszív szociális programjától és népi bázisától.

Ez az a 3 párt, amely némi erőszakot téve a katalán parlamentarizmus szabályain, ha úgy tetszik, részben a Fidesz-KDNP-t idéző módszerekkel, 2 egyéni képviselői indítvány nyomán, szeptember 6-án, 12 óra alatt beterjesztette és elfogadta az egykor programjában is szereplő referendumot hivatalosan is meghirdető törvényt. A gyorsaságra, a kezdeményezők szerint, azért volt szükség, hogy az Alkotmánybíróság csak utólag nyilváníthassa illegálissá a döntéseket – amelyek a kormányzó többség szerint legálisak, amennyiben a katalán nép általuk megtestesített szuverenitása immár a spanyol jogrend felett áll.

A 3 említett formáción kívül elvileg egy másik baloldali koalíció is támogatja az önrendelkezést és a referendumot, bár a kivitelezés módjától elzárkóztak. Ezt az ambivalensnek, egyensúlyozónak vagy épp pragmatikusnak-kompromisszumkeresőnek mondható álláspontot képviseli például Ada Colau, aki Barcelona polgármestereként döntő és nagy felelősséggel járó szerepet kapott a procesben. Akárcsak a baloldali Unidos Podemos pártszövetség, amely (bár madridi és helyi vezetői között érzékelhető némi feszültség) jelenleg a (kései) mediáción dolgozik, és egy egyeztetett népszavazást szeretne.

A Néppárt, a jobbközép Ciudadanos és a helyi szocialisták, akárcsak a kiállást a végsőkig húzó madridi vezetésük egyaránt ellenzik a referendumot: szerintük egy ilyen típusú szavazás nem lehetséges, mert kockára teszi Spanyolország egységét.

Franco nem halt meg,

üzente egy fiatal srác transzparense az egyik szerdai tüntetésen, miután a csendőrség (a spanyol állam katonai szervezete) őrizetbe vette többek között a referendum szervezésében legfontosabb szerepet játszó magas rangú közszolgákat, és lefoglalt kb. 10 millió szavazócédulát. Bár biztosak lehetünk benne, hogy a köztársasági kormányt 1936-ban megpuccsoló tábornok már nincs az élők sorában, de kétségtelen, hogy a halála utáni időszak azóta is kísért.

A polgárháború után 36 éven át regnáló Caudillótól 1975-ben szabadult meg az ország, ekkor kezdődött az úgynevezett demokratikus átmenet, a transición korszaka, amikor létrejött a nagyrészt ma is működő intézményrendszer.

Ezt az időszakot sokáig modellértékűként és főleg békésként tartották számon, de a valóságban meglehetősen véres volt: 1975 és 1983 között csaknem hatszázan haltak meg politikai okokból – merényletekben, rendőrőrsökön, a börtönökben vagy tüntetéseken. A demokrácia, illetve a még durvább és kockázatosabb konfliktusok elkerülése érdekében számos engedményre kényszerültek a diktatúra vesztesei: elsősorban a baloldal, de a szintén üldözött, úgynevezett periferikus nacionalizmusok is, a baszkok, katalánok, galíciaiak mellett Aragónia, Valencia, sőt, a Kanári-szigetek mozgalmai.

Az akkori elképzelés az volt, hogy idővel újra előveszik az akkor fiókba zárt kérdéseket, a Franco-rezsim áldozatainak rehabilitációjától kezdve, egy arányosabb választási rendszeren át, a centrális állammodell „kinyitásáig”. Az 1978-as alkotmányban lefektetett területi modell is nyitva hagyta az esélyt a „regionalizáció”, azaz egy fokozatosan kiépített decentralizált rendszer felé.

Itt húzódik a spanyol belpolitikai egyik fontos törésvonala, amelynek mentén létrejöttek az elmúlt 40 év meghatározó konfliktusai, így a „katalán probléma” is.

Az egyik oldalon elsősorban a lassan 6 éve kormányzó Néppártot (Partido Popular, PP) találjuk, amelynek elődjét még Franco ex-miniszterei alapították, és amely ma is a „régi rend” és a „spanyol egység” őrzője. A másik oldalon pedig a periféria pártjait, jobb- és baloldali nacionalistákat – a szakadék felett egyensúlyozik a szocialista párt (PSOE).

„Csak egyetlen nemzet van, és az a spanyol!”

jelentette ki a mai miniszterelnök, Mariano Rajoy, 2005 decemberében, a madridi Puerta del Sol terén összegyűlt óriási tömeg – a PP szerint mintegy 200 ezer ember – előtt. A választásokat egy évvel korábban csúfosan elvesztő Néppárt elképesztő lendülettel lépett fel a szocialista Rodríguez Zapatero legtöbb társadalmi reformterve ellen – az abortuszszabályozástól, a történelmi emlékezet törvényén át a „melegházasság” engedélyezéséig. De talán egy területen sem volt olyan szívós és sikeres, mint a katalán önkormányzati működést meghatározó Estatut reformjával kapcsolatban.

Ez az időszak a mai konfliktus kiindulópontjának is tekinthető.

Ekkortájt Katalóniában 2003 óta az ún. tripartito kormányoz – a helyi szocialisták (PSC) szövetsége a radikális baloldal és a zöldek koalíciójával, illetve az Esquerra Republicanával. A tripartito a konzervatív Convergencia y Unión (CiU) pártszövetség 23 éves uralmának vet véget, és a PP azonmód hadat és rágalmakat sem nélkülöző kampányt indított a vörös szeparatista ördögökkel, kvázi terroristákkal lepaktáló szocik ellen.

De ez még mind semmi ahhoz képest, amikor Zapatero úgy dönt, helyt ad a régi követeléseknek, mert valóban itt az ideje a területi modell, az autonómiák működését szabályozó jogi keret megújításának – a Néppárt ekkor végső harcra indul Spanyolország elveszejtése ellen.

Az 1979-ben létrejött Estatuthoz képest a katalánok több nemzeti, helyi és uniós kompetenciát, és több pénzt (és az adók beszedésének lehetőségét) szeretnének, illetve hivatalosan is nemzetté nyilvánítanák magukat. Az utóbbi két követelés nemcsak a PP számára elfogadhatatlan, de a szocialisták sem akarják vagy merik felvállalni az „egy és oszthatatlan Spanyolország” multinacionális jellegét. Részben bizonyára a durva ellenkampány hatására, amelybe a régi rend őrzésében szintén érdekelt bírói kar, a katolikus egyház és egyes szakszervezetek is beszálltak a PP oldalán az Estatut ellen mozgósítva.

A kompromisszumot végül az akkor ellenzéki Convergencia tette lehetővé, és annak újdonsült elnöke Artur Mas, amikor belement, hogy a nemzet szó csupán a preambulumban szerepeljen, és alább adott a pénzügyi kérdésekben is. A madridi Kongresszusban ekképp megszavazott szöveget a PP azonban megtámadta az Alkotmánybíróságon, amely 2010. június 28-án annak több passzusát megsemmisítette, többek között azt, ahol a „nemzet” szó szerepelt. Illetve azt is, amelyben az autonómia bizonyos területeken saját kompetenciájába sorolja népszavazások kiírását.

Jó tíz nappal később több mint egymillió ember demonstrált a döntés ellen Barcelonában, a „Som una nació, nosaltres decidim” – „Nemzet vagyunk, és mi döntünk” szlogennel, ahol felvonult a katalán önkormányzat, a Generalitat összes valahavolt elnöke. A Néppárt és a „régi rendhez” szintén szorosan kötődő Alkotmánybíróság döntő lökést adott a függetlenségi mozgalomnak.

Spanyol kontra periferikus nacionalizmus

Az Estatut körüli háborúskodás korántsem egyedi jelenség, hanem egy általánosabb dinamikából ered, amely a „periferikus nacionalizmusok és a spanyol nacionalizmus harcaként” írható le, és hasonló tendenciákat, stratégiákat eredményez az utóbbi két évtizedben Galíciától Valenciáig. Az ősminta persze a baszk konfliktus, és ennek „lecsendesedésével” válik égetőbbé a katalán probléma.

Fontos látni, hogy e konfliktusok gerjesztésében elsősorban a központi hatalom az érdekelt, és főleg a jobboldal, de gyűjtőpártként a PSOE is, ugyanis a „harc” egyik lényeges hozadéka, hogy biztosít egy olyan belső ellenségképet, amellyel szemben mozgósítható, egybe forrasztható a választási győzelemhez szükséges polgárok tömege.

A nacionalizmus, akárcsak a bűnbakkeresés leginkább akkor hasznos, ha olyan választókat mozgósít, akik számára az adott párt szociális vagy gazdasági politikája amúgy keveset tud nyújtani, sőt: érdekeik valódi képviselete helyett a nemzeti büszkeséggel és a fóbiákkal kell beérniük.

A spanyol kontextusban ebből az következik, hogy a nagy gyűjtőpártok az érintett periférián meggyengülnek, miközben a centrumban szavazatokat nyernek. A stratégiából elsősorban a jobboldali formációk (PP és helyi nacionalisták) húznak hasznot, miközben a baloldalt megosztja, és leginkább a PSOE-t segíti, amely jelenleg, vezetői szinten mindenképp, maga is a status quo őrzője; nem törekszik a rendszerszintű igazságtalanságok csökkentésére, sem a társadalmi erőviszonyok megváltoztatására.

A baloldal megosztottságát remekül illusztrálja a katalán példa, ahol a helyi konzervatívok egy balos és egy szélsőbal párttal szövetkeznek, mert a függetlenség az utóbbiak számára  prioritás a szociális kérdésekhez képest. Illetve azt feltételezik, hogy a szociális kérdések megoldása a nemzeti kérdés függvénye, azaz (csak) az elszakadás, vagy a nagyobb fokú autonómia révén lehetne megvalósítani az „igazi” baloldali programot – és az önrendelkezés kivívása a társadalmi emancipáció eszköze lehet.

A kérdés országos szinten is akadályozza a baloldali tömb kialakulását: a 2016-os választások után a PSOE-Unidos Podemos összefogás elleni két nyilvános érv közül az egyik, diszkrétebb a gazdasági volt: a PSOE nem kívánja felmondani a neolib konszenzust. A másik Spanyolország „széttörésével” vádolta az önrendelkezés és a multinacionális modell mellett egyaránt elkötelezett, de nem függetlenségpárti Podemost.

Némi hezitálás után, a szocik ma is a “legalitás” mellé állnak az “egységes” Spanyolországot veszélyeztetőkkel szembehelyezkedve, azaz a vitában a közvetítő szerep helyett a PP-hez csatlakoznak. A pártvezetés nyilván ebben látja fennmaradásának zálogát is – ez a stratégia egyfajta laza nagykoalíciót eredményez, ahol a kisebbségi kormány stabilitását kívülről biztosítják. Ugyanakkor a taktika zsákutca is: hiszen egy köztudottan korrupt, és több szempontból hitelvesztett, ráadásul kisebbségben lévő párt uralmát konzerválja, azaz a demokratikus rendszer hitelét gyengíti.

Gáz a kanyarban

Végezetül meg kell emlékeznünk arról a férfiról, aki nélkül ez a cikk, és a referendum terve sem jöhetett volna létre: a már említett Artur Mas az, akinek irányítása alatt lezajlott a Convergencia, azaz a katalán konzervatív nacionalizmus függetlenségi fordulata. A 2014-es illegális konzultáció egyik fő felelőseként idén márciusban 2 évre eltiltották a politikától, és 5 millió euró perköltséget követel tőle az állam.

Ennek ellenére ma is ő az elnöke az átnevezett Convergenciának (PdeCat), amely a katalán elit legfontosabb politikai képviselete, és mint fentebb írtuk, korábban nem igazán volt independentista, bár igyekezett drágán adni támogatását Madridnak. A jelenlegi patthelyzet kulcsa ez a fordulat, amely fokozatosan ment végbe, feltehetően továbbra is egy erősebb alkupozíció kivívása a célja, és nyilván összefügg azzal, hogy Mas kemény megszorító politikái és a párt több évtizedes regnálása alatt intézményessé vált korrupció lelepleződése nyomán erősen megcsappant a formáció támogatottsága.

Mas is, akárcsak a PP és a PSOE, látva bázisuk töpörödését, éppenséggel szembe is nézhetnének hibáikkal, és az általuk is képviselt csoportok elégedetlenségeinek okaival. Például az antiszociális válságkezelés pusztításával, a felnőtt életet valódi perspektíva nélkül kezdő fiatalok kiábrándultságával, a korrupció büntetlenségétől megcsömörlött választókkal, az elvándorlással vagy a szegénységgel. Ehelyett Mas rátalált a „megváltoztatni mindent, hogy semmi se változzon” helyi formulájára, és a PP-hez hasonlóan inkább gázt ad a kanyarban.

Csakhogy a saját hatalmuk megőrzése érdekében előre menekülő vezetők jelenleg épp ugyanazon a sínpáron haladnak, a Madrid-Barcelona vonalon, ellentétes irányba; az ütközés a következő napokban várható.

Ez a cikk a ti támogatásotokból készült el.

A Mérce cikkeit ingyen olvashatjátok, de nem ingyen készülnek, hanem a ti támogatásotokból és a mi munkánkból! A Mércét nem támogatják pártok, oligarchák, hanem 100%-ban az olvasók hozzájárulásából működik, ez biztosítja a függetlenségünket, és pont ezért csak akkor maradhatunk fenn, ha te is beszállsz!

Kattints és támogasd a Mércét rendszeres havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal, hogy tovább működhessen és még jobb lehessen!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

Olvass tovább!