Egy hete még senki sem fogadott volna arra, hogy hirtelen vége lehet a csaknem 7 éve kormányzó konzervatív Néppárt (Partido Popular, PP) uralmának Spanyolországban, még kevésbé arra, hogy egy szocialista kormányfő foglalhatja el a Moncloa palotát.

A máris történelminek ítélt fordulat mégis megtörtént: a mindössze 84 képviselővel rendelkező szocialisták által beterjesztett bizalmatlansági indítványhoz csütörtökön délután meglett az abszolút többség a 350 fős alsóházban, és mivel Mariano Rajoy nem mondott le „magától”, pénteken délelőtt a madridi Kongresszus 180 képviselője megszavazta a kormány leváltását.

A demokrácia 1978-as visszaállítása után most került sor negyedszer bizalmatlansági indítványra, és első esetben hozott sikert: Pedro Sánchez, a szocialista párt (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) főtitkára már ma kormányfővé lép elő, ami néhány nap alatt válik majd hivatalossá. Hamarosan bejelentheti a kormány összetételét, és az jövő héten meg is kezdheti a munkát.

Mindez egy héttel azután, hogy a kisebbségben kormányzó PP azt ünnepelte, sikerült elfogadtatni a költségvetést, miután nagy nehezen lepaktáltak a jobboldali baszk nacionalistákkal. A spanyol politikatörténet nagy ironikus pillanata, hogy ugyanez a párt, a PNV (Partido Nacionalista Vasco) döntött arról tegnap, hogy ennek a kormánynak vége, ők voltak ugyanis az utolsók, akik csatlakoztak a szocialista kezdeményezéshez, és ezzel biztosították a többséget.

Ráadásul egy olyan kontextusban, ahol a baloldal ismét kisebbségbe került, és megosztottságán túl, zsugorodni látszik. A közvélemény-kutatások szerint a „régi” nagy gyűjtőpártok népszerűsége folyamatosan zuhan, miközben az „új” jobb- és baloldal, a Ciudadanos (Cs, Polgárok) és a Podemos emelkedik. Azonban a (legalább) egy éve tartó katalán válság elsősorban az előbbinek kedvezett, olyannyira, hogy a parlament negyedik formációja ma már választást is nyerhetne.

Úgy tűnik azonban, hogy a Ciudadanosnak türelemmel kell lennie: nem az általa támogatott forgatókönyv győzött, az azonnali választásoké, hanem egy darabig a baloldal kormányozhat.

Mindebben nemcsak egy súlyos, a Néppártot és személyesen Rajoyt is elmarasztaló bírósági ítélet játszott közre, a majd 10 éve ismertté vált, hírhedt Gürtel-ügyben (erről lásd tegnapi cikkünket), hanem a PP és a jobboldal éveken át felhalmozott politikai hibái.

Két lehetőség állt ugyanis rendelkezésre: kivárni a meggyengült PP bukását, amely végre új választásokat ír ki, vagy a szocialisták kormányra kerülésével elodázni kissé a választásokat, azaz a Ciudadanos és a jobboldal valószínűsíthető győzelmét.

Az utóbbi opcióhoz azonnal és feltételek nélkül csatlakozott a Podemos, amelynek évek óta prioritása a PP leváltása és egy baloldali alternatíva kormányra segítése. Pablo Iglesias főtitkár egy baloldali koalíciót sürget, de Sánchez egyelőre egyedül próbálna kormányozni.

Ezután a többi baloldali formáció (baszk nacionalista baloldal, kisebb regionális formációk) is az indítvány mellé állt, számukra a korrupción túl, a PP mind társadalmi, mind gazdasági ideológiáját tekintve a legfontosabb ellenfél.

A következő lépés a katalán függetlenségpárti erők támogatása volt: itt úgy tűnik,  konfrontáció után valóban a kompromisszumkeresés kerekedik felül. A napokban sikerült olyan kormányt alakítani, amelyet Madrid nem vétózott meg, így akár a héten sor kerülhet az autonómia felfüggesztésének végére.

Ezek a szuverenista-szeparatista bal és jobboldali erők Rajoyban és a PP-ben látják a katalán krízis stagnálásának legfőbb okát, és nyitást remélnek a kisebbségi kormányzásra készülő Sáncheztől, plusz semmi esetre sem szeretnék, ha a PP-nél jóval vérmesebb, nacionalista és központosító hajlamú Ciudadanos kerülne hatalomra.

A baszk nacionalistáknak ezután nem igazán volt más opciójuk, mint támogatni Sánchezt: ők sem állhatják a Ciudadanost, a PP legitimációja valóban végzetesen meggyengült, és ráadásul arra is ígéretet kaptak, hogy marad a már megszavazott költségvetés, és ezzel a Baszkföldnek kiharcolt privilégiumok.

Tegyük hozzá azt is, hogy a PP-ben, ahol egyáltalán nem világos, ki állhatna Rajoy helyére, jobb opciónak tűnhet egyesek számára a választások elodázása, amely akár teljes összeomlást is hozhatna a pártnak, és győzelmet legfőbb mai riválisának, a Ciudadanosnak.

A legérdekesebb az egész helyzetben talán az, hogy a politikai elit, úgy tűnik, ma győzelmet aratott a gazdasági-média elit felett. Ez utóbbi ugyanis egyértelműen és olykor arcátlanul nyíltan az új választásokat és a Ciudadanost támogatta volna, a jobboldali, spanyol nacionalista és neoliberális status quo fennmaradása érdekében.

Elég csak pl. az El País napilap oldalaira pillantani, hogy lássuk, mennyire nem lelkesednek a „véleményformálók” azért, ami innen nézve mégiscsak a demokratikus intézményrendszer győzelmének tűnik. Hiszen a nyomozó hatóságok, majd az igazságszolgáltatás alapos és meggyőző munkája alapján deligitimált politikai erőt a parlament buktatta meg.

Tény, hogy Sánchez kormányzása tele van bizonytalan tényezővel: mindössze 85 képviselőre számíthat, és minden fontos döntéshez pártok seregével kell tárgyalnia, miközben a PSOE-n belül is jelentős ellenzéke van. Ugyanakkor az eddig nagy vonalakban felrajzolt szociális jellegű intézkedéseivel többen is egyetérthetnek (pl. a nyugdíjreform terén), és a rendkívül tagolt parlamentben ma reális esély van egy progresszív többségre.

A fiatal politikus, akit 2016-ban saját pártja jobbszárnya puccsolt meg, most teljesen váratlan esélyt kap, hogy bizonyítson. A spanyol polgárok pedig, talán pártállástól függetlenül is, fellélegezhetnek: a korrupció, az éveken át tartó hihetetlenül vastagbőrű hazugságok, a hatalommal való cinikus visszaélés mégsem maradt következmények nélkül.