Néhány bekezdés a multikulturalizmusról

„A jobboldali álláspont elég egyértelmű. A sokszínűség önmagában nem érték. Mitől lenne az? Szép? A hányás is tud sokszínű lenni. Meg a virágos rét is. Tehát a sokszínűség van, hogy ocsmány, van, hogy szép. […] Nem jobb, emelkedettebb, európaibb, szabadabb, fennköltebb a sokszínű közösség, mint a homogén.”

(Stumpf András)

Ez az írás – kivételesen – nem kíván aktuálpolitikai eseményekre reagálni. Ehelyett egy olyan felfogást szeretne górcső alá venni, amelyet nyíltan vagy burkoltan, de a magyar politikai szereplők nagy többsége elfogad – tisztelet a kivételnek. Ez a felfogás három részből áll.

Egyrészt, és ez a része nem képezi vita tárgyát a cikkben, ha Magyarországra nagyszámú bevándorló érkezne, akkor ők kulturális csoportjukat vagy csoportjaikat itt is megőriznék, vagyis Magyarország multikulturális társadalommá válna. (Pontosabban, mivel Magyarországon szerencsére jelenleg sem uralkodik kulturális homogenitás, multikulturálisabbá válna.)

A másik feltételezés, hogy a multikulturalizmus, illetve egész pontosan annak az a változata, amikor a kulturális csoportok a többségi kultúrától nagyban eltérnek, rossz (és ne kerteljünk: a különbözőség megfelelő fokának megállapítása a bevándorlók bőrszíne alapján történik).

A harmadik feltételezés, hogy ha Magyarországra esetleg bevándorlók szeretnének jönni (illetve a kormány narratívája szerint be akarják kényszeríteni őket), akkor ellenük minden lehetséges eszköz legitim – ideértve az állami erőszakot (idegenrendészeti eljárások, kerítésépítés stb.) is.

A Fidesz és az ellenzék között három, nem alapvető különbség mutatkozik. Az első, hogy míg a Fidesz elbeszélésében  a migránsok érkezése (mind önként, mind „kényszerbetelepítés” által) valós veszély, amelyet csak a kormány politikai manőverei és a határmenti erőszak akadályoz meg, addig az ellenzék ezt tagadja. A második, hogy az ellenzék, a szerepéből adódóan, hangsúlyozza a Fidesz esetleges kétszínűségét – de mindig markánsan bevándorlás-ellenes (sőt, sokszor menekült-ellenes) szemszögből.

Harmadrészt pedig adott esetben kiállnak (már akik egyáltalán kiállnak) a kormány gyűlöletkeltő migráns-kampányai és néha a déli határon zajló embertelenségek ellen is. Ez utóbbit helyesen teszik.

Célpontom tehát az a feltételezés, hogy a multikulturalizmus, egy bizonyos fokon túl, rossz, azt meg kell akadályozni. Emellett a feltételezés mellett két érvet szokás hangoztatni. Az első a magyar/keresztény/európai (egész pontosan: a fehér) kultúra/civilizáció védelme a „betolakodó” elemektől.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

A második érv integrációs kérdések körül tornyosul – hogy a bevándorlók párhuzamos társadalmat hoznának létre: nem beszélik a nyelvünket és nem ismerik a kultúránkat, amely okokból konfliktusba keverednének, illetve (mosva kezünket) feltesszük, hogy a többségi társadalom sem szeretne más kultúrákat befogadni.

Mindebből két dolog következik – egyfelől, egy kulturálisan nagyjából egységes társadalomnak joga van fenntartani kulturális homogenitását, másfelől, ha egy országba be is engednek más kulturális csoportokat (vagy már eleve ott vannak), akkor a többségi társadalomnak joga van minél gyorsabban beolvasztani őket a többségi kultúrába. Utóbbira példa a francia modell, amely eltagadja, hogy a bevándorló-hátteret személyes sorsnál többként, közös, kulturális identitásként éljék meg az állampolgárok.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a multikulturalizmus melletti kiállás egyben az úgynevezett párhuzamos társadalmak melletti kiállás is lenne – sőt: egy jól működő multikulturális társadalmat az tesz egységessé, hogy mindenkinek lehetősége van a saját kulturális csoportjában élnie. A kulturális kötődés ráadásul nem exkluzív dolog. Valaki érezheti magát egyszerre a magyar és a szlovák kultúra részének, de ugyanígy lehet valakinek mondjuk amerikai és török kettős identitása.

Joseph Raz szerint a multikulturalizmus mellett a legjobb érv, ha elképzeljük, hogy a saját kulturális csoportunk kisebbségbe kerül. Tegyük fel például, hogy külföldön élő magyarok vagyunk – és kérdezzük meg magunktól, hogy fontosnak tartanánk-e pl. magyar kulturális intézmények vagy magyar közösségek létét.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy van, aki gyorsan maga mögött hagyja a magyar kultúrát, és van, aki élete végéig nem igazán találja majd a helyét a többségi kultúrában. Számukra azonban alapvető fontosságú, hogy lehetőséget kapjanak kulturális kötődéseik minél szabadabb megélésére.

Ha fontosnak tartjuk a magyar/keresztény-európai kultúrát, márpedig a bevándorlás-ellenes hangok fontosnak tartják, vagy legalábbis ezt hangoztatják, akkor ez mindenképpen lényeges szempont.

Ha azonban fontos ennek a kultúrának a megőrzése, akkor fontos lehet egy kisebbségi helyzetben is. Így tehát a magyar keresztény kultúra megőrzése nem a multikulturalizmus ellen, hanem mellette szóló érv.

Ez alól persze kivétel, ha nem ismerjük el más kultúrák fontosságát – efféle „érvekkel” azonban nem szeretnék vitatkozni.

Nevezzük kisebbségi nézőpontnak azt a felfogást, hogy a különféle kultúrák együttélésének helyes nézőpontja nem a többség kisebbség felé való helyes hozzáállásának(pl. tolerancia, elfogadás, asszimilációs elvárások) keresése, hanem a kisebbségek által elvárható bánásmódnak, illetve a kisebbség beilleszkedésének a biztosítása.

Igen, természetesen a beilleszkedésnek lehetne feltételei, és természetesen eközben az államnak feladata megvédeni a többi kultúrát is.

Hiba volna eltagadni, hogy egy multikulturális társadalomnak vannak hibái, mint ahogy azt is, hogy egyes kisebbségi kultúrák adott esetben elnyomóan viselkedhetnek a tagokkal szemben. Azonban ezek nem a multikulturalizmus hibái, sőt, a kulturális hegemónia (mivel nincsenek alternatívák) talán méginkább elnyomó is tud lenni.

Ha Magyarország multikulturális társadalommá válna (illetve, pontosítsunk újra, még multikulturálisabbá), akkor az magával hozná a magyar kultúra megváltozását is – hiszen egyrészt meg kellene változtatnunk bizonyos kulturális attitűdöket, másrészt pedig új kultúrák hatnának rá. Ebben semmi új nincs, a magyar kultúra, amióta egyáltalán beszélhetünk önálló magyar kultúráról, folyton változik az újabb és újabb őt érő hatások alatt.

A kisebbségi nézőpont nem a sokszínűséget tekinti kiinduló értékének, hanem elfogadja azt, mint egy igazságos társadalom jellemzőjét. Nem a sokszínűség tesz egy közösséget szabadabbá, vagy igazságosabbá – azonban sokszor igenis a szabadság és az igazságosság jele, mint ahogy nem a gólya hozza a tavaszt, de a gólyák feltűnése a tavasz közeledtét jelzi.

Hogyan következik mindebből a bevándorlással szembeni erőszak elvetése? Hát úgy, hogy az állami erőszak csak jó okkal lehet megengedett. Ha a multikulturalizmus visszaszorítása nem ad okot a bevándorlók, pláne a menekültek potenciálisan erőszakos távoltartására, akkor a velük szembeni potenciális erőszak illegitim, hiszen annak az indoklását épp ezzel ellenkező állítás adja.

Az ellenzéknek tehát jó oka van nem elfogadni a multikulturalizmusról alkotott kormányzati narratívát, ehelyett azonban a hivatalos ellenzék kiszámíthatóan áll a kormány mellé.

Ebben igazán várhatnánk többet tőlük.

Olvass tovább!